Fogalmazhattam volna finomabban is, például tömeghisztéria helyett sikeres kormánypropagandát írva, de akkor magam is hozzájárulnék ahhoz a kollektív pszichózishoz, amit szóvá akarok itt tenni. Nem az Orbán-rezsim gyanakvásra és gyűlöletre uszító gyalázatos ármánykodását próbálom elkenni, hanem azt jelezni, hogy ez az államilag szított és szubvencionált közéleti téboly nem lett volna lehetséges, ha – mint az ismert zsidó vicc állítja – nem volna rá igény. És nemcsak a megveszekedett magyar jobboldalon, hanem társadalmunk legkülönbözőbb zugaiban és rétegeiben.
Az általában erőtlennek mutatkozó demokratikus ellenzék jó része például erőteljesen hozzájárult a nyugat-európai szélsőjobboldal legútszélibb eszméi alapján kidolgozott hivatalos agitprop sikeréhez. Ugyanolyan bénultan bámulták, hogy a Fidesz-fantáziatröszt milyen leleményesen gyúrja össze egyetlen mitológiai szörnnyé a menekülteket, a migránsokat meg a terroristákat, hogy aztán hatásosan riogassa vele az amúgy is felajzott fantáziájú lakosságot – mint tette azt annak idején a rezsicsökkentés hókuszpókuszával. Magukat baloldalinak valló pártok vezetői és független értelmiségiek nem győzték átérezni a kormány által tálalt migrációs krízis, népvándorlás, terrorveszély, na meg a közelgő civilizációs katasztrófa rettenetes súlyosságát, ami miatt a legembertelenebb és esztelenebb idegenrendészeti intézkedésekkel szemben is leginkább csak módszerbeli, hogy úgy mondjam, stiláris kifogásokat nyújtottak be.
Akadnak azonban olyanok is – civil szervezetek, újságírók, kutatók, jogvédők, magánemberek, fészbukharcosok, néhány sajtótermék, sőt, egy-két kis párt –, akik, akárcsak jómagam, azt mondják, hogy ez az összemosás szemenszedett hazugság, közveszélyes manipuláció, uszítás, boszorkányper.
Mielőtt valaki félre akarná érteni, amit írtam: nem azt állítom, hogy ezek – külön-külön – nem létező jelenségek, hanem azt hogy nálunk nem léteznek, illetve csak annyira, mint a boszorkányok vagy a kormány által beharangozott, a magyarok munkájáért marakodó muszlim tömegek. Az igaz, hogy idén nyáron soha nem látott számú menekült jelent meg ante portas, de az is igaz, hogy ezek egytől egyig csak szabad átvonulást, nem pedig letelepedési, netán munkavállalási engedélyt kértek. Az effajta rendkívüli, ám ez esetben előre tudható és tervezhető jelenség láttán a magyar hatóságoknak csupán annyi lett volna a dolguk, hogy a humanitárius és nemzetbiztonsági szempontoknak, valamint a nemzetközi megállapodásoknak eleget téve levezényeljék a tennivalókat, mégpedig legelsősorban a menedékkérők regisztrációja útján. A magyar kormány nemcsak elmulasztotta ezt – hol nyakló nélkül engedett át bárkit, hol menedékjog-elbírálási paródiák keretében majd mindenkit visszadobott, vagy simán csak elzavart –, hanem mindent megtett azért, hogy mesterséges tumultust, káoszt okozva fokozza a lakosság veszélyérzetét.
A lakosság veszélyérzetét pedig azért sem nehéz növelni, mert a másiktól, a másságtól való hordafélelem nemcsak minden egyénbe és közösségbe bele van kódolva, és ezt minálunk a kezeletlen történelmi élmények, tévhitek még jelentősen képesek súlyosbítani, hanem azért is, mert belső bizonytalanságok, frusztrációk és identitászavar projekciójáról lévén szó, e félelmek fordított arányban állnak a tényleges tapasztalatokkal.
*
A Bertelsmann Alapítvány 2013-as felmérése szerint minden nyugati országban jóval nagyobbnak képzelik a saját muszlim lakosságukat, mint amekkora az valójában. Ám sehol a világon nincs olyan eszelős különbség a valóság és a paranoiás percepció között, mint nálunk. Franciaországban például a lakosság 8 százaléka muszlim, de a franciák 31-nek tudják. Nagy-Britanniában 5 százalék a tényleges arány, a britek mégis azt hiszik, hogy 21. Nálunk mindössze 0,1 százalék muszlim van, durván tízezer ember, de a magyarok fantáziája ezt 7 százalékra, vagyis 700 ezer főre nagyítja. Németországban tehát 3,2-szeresére, Nagy-Britanniában 4,2-szerésére, Spanyolországban 8-szorosára, nálunk pedig 70-szeresére túlozták el a rettegett ellenség számát.
Ha ez volt 2013-ban, elképzelhető, hogy a majd egyéves ádáz kormánykampány milyen mértékben fokozta a már eddig is aggasztó tömeges tudatmódosulást. Lakosságunk túlnyomó többsége ugyan továbbra se találkozott még soha menekülttel vagy migránssal, még kevésbé terroristával, de a saját zsebéből finanszírozott plakátok, brosúrakonzultációk és sajtóhisztéria-keltés segítségével volt alkalma bensővé tenni, hogy kitől kell rettegnie és kit kell gyűlölnie.
Magyarországon egyelőre csak olyan boszorkányokat üldöznek, akik nem léteznek, de senki ne áltassa magát: előbb-utóbb találnak olyat is, akik vannak. A történelem, és a miénk különösen, számtalan szomorú példával illusztrálja ezt. Itt van a salemi boszorkányok alig háromszáz éve történt és egyre időszerűbb esete, melynek legismertebb irodalmi feldolgozását egy másik közéleti paranoia, a mccarthyzmus ihlette. Arthur Miller drámáját éppen most mutatja be a Vígszínház Istenítélet címen, a kiváló Mohácsi testvérek adaptációjában és rendezésében.
A fanatikus hittel levezényelt, véres kimenetelű boszorkányperek végül deus ex machina, azaz külső, kormányzósági beavatkozás hatására értek véget. Ebben tehát nem lehet bizakodni. De volt az ügynek igen pozitív hozadéka is: a perek okozta elborzadás és szégyen miatt vette kezdetét a vallási fanatizmus és megszállott puritanizmus hanyatlása az amerikai közéletben, és vált meghatározóvá a liberális értékrend. Talán mi is reménykedhetünk ilyesmiben, és talán nem ugyanolyan áron.
A számtalan hasonló bornírt, szörnyű, de anonim eset között a salemi boszorkányperek azért válhattak világszerte ismert, elrettentő tanulsággá, mert amerikai emberek sokasága: jogvédők, jogászok, újságírók, történészek, írók, állampolgárok folyamatosan fenntartják az emlékét. Ezért lenne fontos, hogy mindenki, akinek drága a magyar demokrácia és jogállam, álljon ki amellett, hogy boszorkányok igenis vannak, és nevezze is meg mindazokat, akik kreálták őket.
