Pauler Tamás

Hiába ingatag

A kormány és a Fidesz idei hullámvasútja

  • Pauler Tamás
  • 2016.01.17 12:12

Publicisztika

Szűken vett kormányzati szempontból 2015. szinte a teljes eseménytelenség jegyé­ben telt. A menekültügyi törvénymódosításokhoz hasonló látszatintézkedések és a devizaalapú lakossági kölcsönökkel kapcsolatos jogi viták elvarrása sem feledtetheti azt, hogy nehéz felidézni bármi olyan kormányzati cselekvést, amire néhány év távlatából is az ország sorsát érdemben alakító változtatásként emlékezhetünk majd. Politikailag viszont igencsak mozgalmas hónapok állnak a miniszterelnök és a pártja mögött.

Év elején a hitében megfogyatkozott, céltalannak látszó, folyamatos kommunikációs kudarcokat elszenvedő, belső hatalmi harcoktól terhelt pártként láthattuk a Fideszt, amelynek a centrális erőtérre vonatkozó politikai konstrukciója megtörni látszott a budapesti, a veszprémi és a tapolcai időközi választásokon elszenvedett vereségekkel. A kormány rá­adásul veszélyes biztonságpolitikai és diplomáciai konfliktusba keveredett az Egyesült Államokkal, ami a kitiltási botrányon keresztül azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy a korrupciós ügyek néhány szent bolond menetrendszerű facebookos akcióján túl is politikaformáló témává válnak. Bár kormányképes alternatíva nem látszott, mégis, hosszú évek óta először felsejlettek a bukás körvonalai.

Idővel viszont fordult a szerencse: sok kommunikációs kudarc után a menekültügyi téma működött, a belső ellentéteket a párt vezetői lefojtották, a világpolitika figyelme pedig Ukrajna helyett a Közel-Keletre fordult, így a magyar–amerikai biztonságpolitikai konfliktus sokat veszített jelentőségéből. Év végére visszazökkent az idő: a politikai napirendet Orbán Viktor uralja, a pártja összezárt mögötte, a közvélemény-kutatási adatok szerint nagyobb arányban nyerne meg egy most vasárnapi választást, mint 2014-ben.

Az év legfontosabb belpolitikai történései a kormányzó párt belső ellentéteinek napvilágra kerüléséhez köthetők. Egyrészt alig leplezett harc kezdődött a Fidesz alvezérei között, másrészt a maga pőre durvaságában került a közvélemény elé az addig a párt gazdasági hátországát megtestesítő Simicska Lajos és a kormányfő konfliktusa.

A másodvonalban kibontakozó hatalmi harc két szempontból is érthető. Orbán Viktor huszonöt éve vezeti a pártját, ebből három cikluson át miniszterelnökként. Egyszerűen biológiai szempontból is egyre inkább felvetődik az utódlás kérdése. Az pedig a Fidesz hatalmi gépezetéhez hasonló, autoriter rendszerekben mindig megrázkódtatásokkal és shakespeare-i drámákkal jár együtt. Ezt erősíti az is, hogy a miniszterelnök által kiépített bizantikus hatalomgyakorlás belső dinamikáját – a rendszer jellegéből fakadóan – az alvezérek közötti folyamatos, rejtett vagy nyílt hatalmi harc adja.

Parlamentáris körülmények között ugyanakkor az efféle küzdelem kontraproduktív: a végtelenségig nem tartható zárt körben, hiszen a politikai közélet elsőd­leges terepe mégiscsak a nyilvánosság. Ha viszont a választó megérzi, hogy az erő kultuszát és a cselekvőképességet középpontba állító párt energiáit a belső konfliktusok lejátszására, az alvezérek viselt dolgainak kite­re­getésére fordítja, az rombolja a kormányzóképesség látszatát, ami viszont előbb-utóbb a támogatottság csökkenéséhez vezethet. Vélhetően ezért csapott szét a kakaskodó alvezérek között Kövér László és a miniszterelnök, átmenetileg elaltatva ezzel az utódlásért és a befolyásért folyó nyílt küzdelmet.

Ez azonban minden bizonnyal csak tüneti kezelés. A keleties, átláthatatlan befolyásokra építő kormányzati gyakorlat előbb-utóbb ismét működési zavarokat fog okozni. Az utódlás kérdése pedig a miniszterelnök minden igyekezete ellenére, ha latensen is, de napirenden marad. Már csak azért is, mert nehéz elképzelni, hogy a mezővárosi protestáns-kurucos és a nagyvárosi katolikus-konzervatív polgári hagyományokra épülő Fidesz-bázis elfogadná vezérének az arisztokratákkal vadászgatni vágyó parasztgyereket, vagy éppen a Louis Vuitton-má­niás, harácsoló parvenüt.

A Simicska-konfliktus közvetlen károkozását eddig sikerült a kormányfőnek kezelhető keretek között tartania, ám ez nem jelenti azt, hogy magát a problémát meg tudta volna oldani.

Egyfelől nem tudhatjuk, milyen terhelő akták fekszenek a volt pártpénztárnok páncélszekrényében. Ne legyenek kétségeink: Simicska Lajos szisztematikusan gondolkodik volt szövetségesének legyőzéséről. Számára semmi különösebb értelme nem lett volna, ha a parlamenti ciklus második évében ellövi a töltényeit, hiszen a választó memóriája rövid, az idei botrányok aligha befolyásolnák a két és fél év múlva esedékes választások eredményét. Jelen pillanatban ráadásul nincs is olyan politikai erő, ami komolyan ki tudná használni a Fidesz esetleges gyengülését.

Másfelől a Simicskához köthető médiabirodalom pótlását sem sikerült megoldani a kormánypártnak. Elindult ugyan a Magyar Idők, időnként vitriolos publicisztikák jelennek meg a 888.hu-n, még az is lehet, hogy Andy Vajna érdekeltségébe kerül a Tv2. Olyan szisztematikusan felépített, összehangoltan működő és gazdaságilag is életképes sajtóportfó­liónak azonban a körvonalai sem látszanak, ami fenntarthatóan pótolni tudná a Magyar Nemzet, a Lánchíd Rádió és Hír Tv együttes közvélemény-formáló erejét. Még a saját tábornak is messze bűzlik az új médiaportfólióról, hogy azt a hit és a meggyőződés helyett csak a pénzszerzés és az öncélú ha­talomgyakorlás működteti. A ha­­­­­bonyi médiapolitika ugyanúgy viszonyul minőségben a Simicska-féle birodalomhoz, ahogyan a Fidesz alvezérei viszonyulnak a ­kormányfőhöz. Erre pedig nem építhető olyan sikeres kommunikációs gépezet, mint ami már sokszor győzelemre segítette a kormánypártot.

 

*

Az Egyesült Államok számára Közép- és Kelet-Európa biztonságpolitikai szempontból önmagában nem kiemelkedő jelentőségű térség, Magyarország pedig végképp nem kulcsfontosságú partner. A volt szocialista államok az amerikai kormányzatnak annyiban érdekesek, amennyiben az Oroszországgal szembeni euro­atlanti védőövezet részét képezik. Békésebb és konfliktusmen­tesebb időszakban ezért alig jut ­figyelme a régióra, amit több magyar miniszterelnök (úgy a Déli Áramlattal kapcsolatban Gyurcsány Ferenc, mint a paksi bővítéssel összefüggésben Orbán Viktor) hajlamos volt úgy értelmezni, hogy nincsen akadálya egy szorosabb, de alapvetően gazdasági jellegű orosz–magyar kapcsolat kialakításának.

Az energetikai kapcsolatokat viszont Amerika árgus szemekkel figyeli. Washingtonban is tisztában vannak vele, hogy az energiaellátást önmagában is biztonságpolitikai eszközként alkalmazza Oroszország a befolyása kiterjesztése érdekében. Ráadásul a tapasztalatok szerint az orosz hírszerzés és a vele összefonódott szervezett bűnözés az energetikai együttműködést a régiós országok politikai elitjének korrumpálására és ezzel zsarolhatóvá tételére is felhasználja. Az oroszokkal való túl szoros kapcsolat ezért vált ki mindig éles, sokszor túlzó reak­ció­kat az amerikai kormányzatból.

A paksi atomerőmű bővítésére kötött magyar–orosz megállapodás, megspékelve a miniszterelnökhöz áttételesen kötődő MET Holding gázüzleteivel és a hosszú távú gázszerződés közelgő ­lejártával ezért az Egyesült Államok részéről önmagában is szokatlan biztonságpolitikai érdeklődést válthatott ki Magyarország iránt. Ezt az agresszív orosz külpolitika, a Krím félsziget annek­tálása és a kelet-ukrajnai harcok csak tovább élénkítették. Egyszerre az amerikai érdeklődés homlokterében találta magát a régió és ezen belül Magyarország, a kormányfő feltételezett orosz­ba­rátsága pedig a NATO egyik belső biztonságpolitikai kockázatává vált. Aligha tévedünk nagyot, hogy a kitiltási botrányt és a kormányhoz kötődő korrupciós ügyekre való utalgatásokat ebben a kontextusban kell értelmezni.

A miniszterelnök mindenesetre, mint annyiszor, ezúttal is érzékelte, hogy elment a falig. Vélhe­tően belátta, hogy egy nehezen megnyerhető nemzetközi bonyodalom részesévé kezd válni, ahol olyan veszélyek leselkednek rá, mint amelyek egykori cseh vagy román kollégáját is megbuktatták. Lépnie kellett. A saját bázisnak szóló, de kellően alacsony intenzitású belpolitikai játszmák (emlékszik még valaki az állítólagos tömeges megfigyelések bizottsági kivizsgálására?) mellett ezért szépen csendben, kerülve a visszavonulás látszatát, megerősítette a katonai együttműködést az Egyesült Államokkal, látványosan visszavett az oroszokkal folytatott barátkozásból, sőt a paksi bővítés végrehajtását olyan szinten lassította le, ami ténylegesen a beruházás felfüggesztésével egyenlő. Ezzel párhuzamosan az ukrán konfliktus mind az intenzitásából, mind a jelentőségéből sokat veszített a szíriai válság kiéleződésével, így a térségre irányuló amerikai figyelem is lankadt. Egyelőre elhárult az a veszély, hogy euroatlanti szövetségeseink kormányfőcserét akarnának kikényszeríteni.

Megmaradt viszont a magyar kormányzat diplomáciai elszigeteltsége: a bajor CSU-n és a lengyel PiS-en kívül tisztességes ember a kötelező körökön kívül nem ápol érdemi kapcsolatokat Orbán Viktorral. Mégis, a miniszterelnök a hazai közönségnek szóló színház fenntartásán túl immár tartózkodik attól, hogy az erős euroatlanti szövetségesek vitális érdekeit ténylegesen megsértse. És ennyi éppen elég ahhoz, hogy a hatalmát kívülről ne kérdőjelezzék meg.

Az elmúlt év legfontosabb belpolitikai tapasztalata, hogy a Fidesz és személyesen Orbán Viktor hatalma minden látszat ellenére ingatag. Illúziókat kerget azonban az, aki az euroatlanti szövetségesektől, vagy pusztán a kormánypárt meggyengülésétől, összeomlásától reméli a rezsim bukását. A gyengeség a politikában csak akkor igazi gyengeség, ha van, aki kihasználja a pillanatot, ha van, aki nem engedi kilépni a hatalom gyakorlóit a beindult bukási spirálból. Ebben az évben ez nem adatott meg Magyarország számára, s az sem látszik, hogy a létező ellenzéki politikai szerkezet miként fogja kitermelni a kormánybuktatásra képes erőt. De minden autoriter rezsim megbukik egyszer.

Neked ajánljuk