Hiller István programtervezete
Az MSZP eleddig elmulasztotta meglépni azt, amin legfõbb riválisa, a Fidesz már évek óta túl van - így jelenlegi állapotában joggal állítható róla, hogy egy zagyva identitású és homályos jövõképû formáció. Pedig történtek elõremutató kísérletek arra nézvést, hogy megtalálják helyüket a szimbolikus politikai térben, gondoljunk csak a jobboldal által töltelékszóként használt "a polgárok" fordulattal szembeállított "köztársaság" fogalmának bevezetésére vagy a keresztényi szósszal leöntött családmodellel kontrasztált gyermekközpontú kormányzás ötletére. Ezek azonban erõtlen próbálkozások voltak csupán, s mivel a párt szószólóinak csak egy része hangoztatta õket, és nekik sem sikerült tartalommal feltölteniük a szép mondatokat, maradt az egyik napról a másikra való politikai közelharc gyakorlata és a túlélésre játszó kormányzás. Hasonlóképpen halt el az a kezdeményezés is, amely Horn Gyula és Kovács László uniózása helyett az EU-csatlakozás történelmi tényét második államalapításként tematizálta volna, hogy eme érzelmi töltettel ellátva azt jelezze: hosszú még az út, de szép és nem feltétlenül a nemzethalállal azonos jövõvel kecsegtet. A jobboldal kisajátította témák "visszaszerzésében" Szili Katalin (egyház, hit) és Hiller István (nemzet és történelem) múlhatatlan érdemeket szerzett ugyan, de a vallásüldözõ, elvtelen nagytõkések képe még mindig stabilan tartja magát a társadalom egy részében. Az ideológiai megújulás irányába tett lépésként értelmezhetõ továbbá Gyurcsány Ferenc honosított karosszék-blairizmusa, de a modernitás lovagjaként pozicionált Medgyessy Péterrõl sulykolt árokbetemetõ úriemberimázs is; ez utóbbit az ellenoldalt frusztrált és gátlástalan suttyók feudalista bagázsaként láttató képpel szemben mutatták föl. A baloldal ideológiai vákuumában már a konszenzusos jövõkép hiányára is született filozófia: "Az MSZP egy vitatkozó párt, ez a szexepilje" - hallhattuk megannyiszor szocialista politikusok szájából, de a szóban forgó hódítóról - úgy tûnik - rendre kiderül: pocsék az ágyban.
A fent vázolt elõzmények után került most az asztalra az Új magyar szociáldemokrácia címû, jobbára tõmondatokban fogalmazó, pátoszt sem nélkülözõ vitairat. Az anyag csaknem egy évig készült, és nem kevesebbet vállal, mint hogy végre politikai karaktert adjon az MSZP-nek, ugyanis, mint a 31 oldalas dokumentum is utal rá, a szocialisták eddig jobb híján a liberálisok szólamait szajkózták az állam szerepérõl és a gazdaságfilozófia terén (Nyugat-Európában hagyományosan a jobboldali pártok mondanak hasonlókat), ám igazán sosem tudtak azonosulni velük. Az új képlet ekként fest: szolgáltató államra van szükség, amely kicsi, de helyenként igenis beavatkozó, ami elsõsorban az infrastruktúra (utak, csatornák stb.) fejlesztésében mutatkozik meg; emellett kiemelt feladata még a munkahelyteremtés, továbbá partneri viszonyt ápol a szakszervezetekkel és a teljes civil szférával. Az esélyteremtés mellett az államnak direkt segítséget kell nyújtania annak a legszegényebb kétmillió állampolgárnak, akik az életben maradásért küzdenek. Remélhetõleg nem Csehák Judit exminiszter "ki kell nyitni a középületek báltermeit télen a hajléktalanoknak" típusú populista és persze soha meg nem valósuló akciójához hasonlókra gondoltak a program szövegezõi, de a szándék világos: a liberálisokhoz képest több gondoskodást tartanak szükségesnek. Támogatás a szegényeknek, a továbblépés esélyének biztosítása a középosztálynak (de véletlenül sem a középosztály közvetlen erõsítésétõl lentebb is fokozódó jólétet remélõ "trickle-down economy", azaz "lecsurgó gazdaság" logikája szerint, miként azt Orbánék tették), és garanciák a tehetõseknek arra, hogy az állam nem fogja büntetni vagyongyarapodásukat - igaz, cserébe nagyobb felelõsségérzetet és több segítséget várnának el a jómódúaktól. Ez a vízió számos ponton különbözik a Medgyessy-kormány gyakorlatától, de még a párt belsõ ellenzékének egynémely elképzelésével is szemben áll. A rászorultsági elv egyre jobban érvényesül ugyan az állami újraelosztásban (ennek legjobb példája a lakáshitel-támogatások rendszerének megváltoztatása), de a jóléti rendszerváltás programjának lefújását sürgetõ Gyurcsány Ferenc nézetei (melyeket hébe-hóba Medgyessy is elõad) nehezen hozhatók közös nevezõre a protekcionizmust sem elvetõ új célkitûzésekkel. A vitairat gazdagabbakkal kapcsolatos elképzelései sem illeszkednek problémamentesen a mostanság éppen a 4. adókulcs bevezetésén fáradozó MSZP-frakció törekvéseihez, bár azok egy bizonyos olvasatban kétségtelenül erõsíthetik a társadalmon belüli szolidaritást. A vitairat nagy - és üdítõ - újdonsága, hogy a gazdasági globalizációra adott szocialista válaszba még a spekulációs tõke újbalos ízû ekézése is belefér (nyilván az MSZP gazdasági holdudvarának mérsékelt örömére), és a nemzeti kultúra védelmének fontossága sem a baloldal retorikájában szokott felmerülni ebben a kontextusban.
A legszegényebbek iránti szolidaritás gondolatához kapcsolódik a modern szociáldemokrácia nemzetfelfogásának kifejtése is, amely az iromány legértékesebb része. Az öntudatos állampolgárok a demokrácia zálogai, és a polgártársaink iránt érzett felelõsségérzet az az alap, amelyre egy modern köztársaság épülhet. Vagyis a jobboldal kizárásos alapú nemzetfogalmát (avagy: a nemzet mely tagjai ellen kellene a nemzetnek összefognia) a jogegyenlõség és az egymásra figyelés szellemében értelmeznék át. Lássuk be, valóban visszás, hogy a túloldalon úgy beszélnek szüntelenül a nemzet határokon átívelõ újraegyesítésérõl, hogy még számos idehaza élõ honfitársukkal (ateisták, házasságon kívül gyermeket vállalók, homoszexuálisok, "bankárok", urambocsá', panelprolik) sem vállalják a sorsközösséget, és számos kisebbségnél az egyébként olyannyira favorizált közösségi érzület erõsödését sem nézik jó szemmel. A nemzet "új", szociáldemokrata felfogása azonban korántsem új, hisz a szavazati jog biztosítása a munkásosztály és a nõk számára vitathatatlanul baloldali elérmény, és a jogkiterjesztések terén bõven akad még tennivaló. A dokumentum leszögezi: az elõítéletek és az örökölt hátrányok elleni harc fontos eszközének tartja a pozitív megkülönböztetést. Már önmagában az is sokat változtathatna a kisebbségek jelenlegi helyzetén, ha a szocialista politikusok kitartóan ismételgetnék ezeket a gondolatokat a nemzet, a felelõsségérzet és a hátrányosan megkülönböztetett csoportok kapcsolatáról (minden egyes állampolgár tagja ezen társadalmi csoportok valamelyikének, sõt általában egyszerre többnek is!) - ráadásul ez még pénzbe sem kerülne. Emiatti szkepszisünk nem az MSZP közmondásosan széttartó kommunikációjának ismeretébõl táplálkozik, hanem abból a gyanúból, hogy a párt reprezentánsainak egy jelentõs része korántsem tette még magáévá ezt a hozzáállást, vagy - ami rosszabb - nem is tartja fontosnak ezeket a kérdéseket, és inkább maradna a gépies szakpolitizálásnál vagy a mindennapok adok-kapokjainak korlátos idõhorizontjánál.
A szociáldemokraták viszonya az unióhoz hasonló értékeken alapul: a nemzeti kultúránkat gazdagító európai sokszínûség gondolata jól megfér önazonosságunk erõsödésének és sajátosságaink felértékelõdésének reménye mellett. A magasztos elvekbõl gyakorlati teendõk is következnek: tagállamként kezdeményezõ, de partnerségre törekvõ diplomáciára van szükség, és lassacskán egy befogadáselvû bevándorláspolitikát is ideje lenne kidolgozni. Ez utóbbi felvetés amellett, hogy maholnap valóban aktuális lesz, bizonyosan egy olyan témával gazdagítaná a magyar politikai közbeszédet, amelyre a jobboldal sosem harapna rá - ezért még világosabbá tehetné a különbségeket a két nagy párt között.
Számos téma elõkerül még a vitairatban (környezettudatos gondolkodás egyéni, állami és államközi szinten; gyermekek jogai; az írott és az íratlan törvények betartásának fontossága stb.), és persze rengeteg ki is maradt (például: közbiztonság, büntetõpolitika, honvédelem, kutatás-fejlesztés, egyházakhoz fûzõdõ viszony, politikai szövetségek feltételei, esetleg néhány konkrét távlati cél az adókról), de a hiányosságok pótlására egyrészt a dokumentumot tárgyaló szeptemberi kongresszusig még bõven van idõ, másrészt egy ilyen típusú elvi lajstromnak úgysem papíron kell mûködnie. És itt kezdõdnek a bajok. Mert egyrészrõl nyugodtan állítható; ez az írásmû alkalmas lenne arra, hogy az MSZP-t (re-?)vitalizálja, hogy a párt megszabaduljon görcsei többségétõl és világos mondanivalóval, egyértelmû célokkal álljon elõ. Másrészt: csak abból fõzhetnek, ami van. Mint korábban már utaltunk rá, a szocialisták parlamenti frakciójából tucatnyi képviselõt kellene több hónapos intenzív agymosásnak alávetni ahhoz, hogy a bemutatott szociáldemokrata elveket képes legyen hitelesen tolmácsolni. (A Fidesz ennyibõl szerencsésebb helyzetben van, õk ezt a munkát már javarészt elvégezték.)
De vegyük a program gyakorlati érvényesülése szempontjából a legszerencsésebb esetet! Tegyük föl, hogy úgy alakul, Hiller István, a tárgyalt szöveg elsõ számú szellemi atyja veszi át õsztõl a pártelnökséget (amire jó esély van), mi több, nyilatkozó kedvû párttársai is beleolvasnak a szóban forgó papiruszokba, és jártukban-keltükben rendre fel is mondják a leckét. Vajon ettõl megváltozna bármi is? Aligha. Az MSZP ugyanis jelenleg kormányon van, ráadásul nem is a legsikeresebb idõszakát éli mostanság. Egy párt átfazonírozása kormányzás közben eleve több mint macerás, hát még ha egy szabadúszó miniszterelnökkel dolgoztat, aki majdhogynem különbejá-ratú mikrokozmoszának ura már. Elõször tehát Medgyessynek kellene "eladni" a programot, bár a ciklus utolsó teljes évi költségvetésében már akkor is valószínûtlen, hogy megváltoznának a prioritások. Ilyen rövid idõn belül érzékelhetõ eredményekkel járó programokat indítani pedig - képtelenség. Nehezíti a helyzetet, hogy a miniszterelnököt olyanoknak kellene gyõzködniük az ügy érdekében, akikkel sosem volt még a mostaninál hûvösebb a viszonya. Így ha szeptemberben a párt elfogadja is ezt a brosúrát, a nagy áttörés várhatóan elmarad.
Ahhoz, hogy valóban új fejezet indulhasson az MSZP politikájában, ráadásul kormányzati pozícióban, tetszik, nem tetszik, miniszterelnököt kellene cserélni. A szocialisták legtöbbje ennek még a gondolatától is irtózik, pedig a lépés - bár kétségtelenül kockázatos - Nyugat-Európában egyáltalán nem szokatlan, és többnyire be is jön. A Német Szövetségi Köztársaság kancellárját, Willy Brandtot 1974-ben Helmut Schmidtre cserélték a szociáldemokraták, és gyõzni tudtak vele. Fred Sinowatz osztrák kancellárt a nyolcvanas évek második felében szintén ciklus közben váltották le, és a következõ választások után utódja, Franz Vranitzky alakíthatott kormányt (igaz, koalícióra kényszerülve a kereszténydemokratákkal). 1996-ban a spanyol miniszterelnököt, Felipe Gonzálezt óriási vehemenciával gyõzködték a szocialisták, hogy adja át másnak a kormányrudat a választási siker érdekében, de õ ellenállt. Bár ez nyilván nem törvényszerû, belebukott. Egy friss ellenpéldát is találhatunk: az idén történt, hogy a görög szocialista párt, a PASZOK miniszterelnököt cserélt fél évvel a mandátum lejárta elõtt, de úgy látszik, rossz döntést hoztak, mert nem sikerült újrázniuk. (Sajtóhírek szerint egyébként fölmerült, hogy a Munkáspárt megvonná a bizalmat Tony Blair miniszterelnöktõl.) A sikeres vezércsel tankönyvpéldája vitathatatlanul Margaret Thatcher visszavonulása volt 1990 végén; õt John Major váltotta a miniszterelnöki székben, akinek - még a konzervatívokat is meglepve - sikerült gyõznie. Talán Thatcher is volt akkora formátumú politikus, mint Medgyessy, Majornél pedig minden szóba jöhetõ szocialista aspiráns jobb választásnak tûnik.
