A menü a szokásos: továbbra sem lehet tudni, hányan és pontosan kik indulnak a váltakozó nevû "professzionális" liga küzdelmeiben - az azonban máris biztosnak tûnik, hogy a Magyar Labdarúgó Liga által elképzelt mágikus tizenhatos szám ismét jelentõsen felülbecsült érték. A bajnoki mezõny felállását boldogabb országokban ugyebár az elõzõ évi bajnoki sorrend dönti el; nos, nálunk inkább a pitiáner ravaszság meg a nemtelen vetélkedõ: ki tud találni befektetõt egy olyan üzlethez, mely szemmel láthatólag csak a pénzmosásra alkalmas. Már meg sem lepõdik senki, hogy Diósgyõrben rövid néhány év leforgása alatt negyedszerre megy tönkre a futball (a miskolci futball fantomja eddig már három ízben tért vissza a tetszhalálból, látszólag más és más csapat, a Borsodi Volán, a Bõcs, majd a Monor bõrében, felhasználva ezek aktuális jogosultságát). Most is nem létezõ befektetõk adják egymásnak a kilincset, miközben a tulajdonosnõ tovább eteti a dühöngõ BAZ megyei drukkereket - papíron ilyen egyesület nemhogy most, de egyhamar biztosan nem indulhatna még az amatõr ligában se, de nálunk történtek ennél nagyobb csodák is.
Ráadásul ismét megeshetett az, aminek lehetõségét már többször kizárták a honi futballvezérek: hirtelen befektetési trükk révén a siófoki Balaton FC (a tavalyi bajnokság negyedik helyezettje) jogán a tavaly a nem túl acélos másodosztályban is inkább vegetáló Pápa indulna az elsõ osztályban (az õ helyére a Veszprém, annak helyére pedig a Siófok kerülne a helycserés támadás logikája szerint). Ezzel együtt lapzártánkig még csak tíz csapat szereplése biztos az elsõnek nevezett osztályban - a hiányzó létszámot nyilván toborzás vagy sorozás útján tölti be az MLSZ. S ez csak a futball ún. versenykerete; még nem beszéltünk magyar viszonyokhoz szokott sztárjaink külföldi zombijárásáról. A legfrissebb példa szerint a válogatott középhátvédje simán elképzelhetõnek tartja, hogy egy belgiumi szerzõdés aláírásának másnapján máris új csapat után nézzen Portugáliában. Máshol a sportoló az ország utazó nagykövete - mifelénk leginkább arra alkalmas, hogy a nagyvilágban mintegy esszenciálisan mutassa be azt a tömény bunkóságot, mely színes élethétköznapjainkat oly elviselhetetlenné teszi. Ha már D. Attila eljárását menedzsere is primitívnek nevezte, akkor hozzá kell tennünk, hogy német szövetségi kapitányunk (L. Matthäus) ennél sokkal trükkösebb figura. Miközben a sportszeretõ közvélemény mind nagyobb izgatottságal találgatja, hogy most a hazai vagy a német sportsajtónak hazudik-e nagyobbat, barátai és üzletfelei minden különösebb erõfeszítés nélkül kerítik hatalmukba az üzletileg egyedül érdekes fociklubot, a Ferencvárost, menedzserbarátja pedig már nagyjából a teljes válogatott keret boldog tulajdonosának mondhatja magát. Nem is csoda, ha ettõl mások is vérszemet kapnak: a Magyar Labdarúgó Liga elnöke (Muszbek Mihály) a versenytárs Újpestet venné meg, szõröstül-bõröstül - természetesen szigorúan családi vállalkozásban, egykori fõnöke, Demján Sándor mindennémû segítsége nélkül.
A legszomorúbb persze az, hogy hiába szidjuk a magyar futballt s annak minden ízében megbüdösödött intézményi-üzleti környezetét - a magyar foci nem valamiféle rendszeridegen kelevény, sokkal inkább pontos indikátora annak, milyen országban is élünk mi mindannyian, drukkerek és közömbösök.
