Az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP) csalás gyanúja miatt feljelentést tett ismeretlen tettes ellen, mivel egy "dokumentumokkal alátámasztott bejelentés szerint" 33 orvos (közöttük minisztériumi tulajdonban lévő szívgyógyászati centrumok néhány alkalmazottja) dobozonként 2-4 ezer forintért meghatározott szív- és keringési betegségek elleni gyógyszereket írt föl. Az orvosok a nekik "járó" összegekről kamu számlákat állítottak ki, melyek szerint az érintett cég számára előadásokat tartottak, piacot kutattak, adatokat szolgáltattak. Az egészségbiztosító arról tájékoztatta a sajtót, hogy a rendelkezésükre álló adatok egyértelműen felvetik az érintettek felelősségét.
A receptügyet két hete hozta nyilvánosságra a Népszabadság. A gyanúba kevert multi gyorsan elhatárolódott attól a forgalmazótól, amely a vélelem szerint megkente az orvosokat. Sőt: a gyógyszergyártó társaság és a forgalmazó közötti, eredetileg öt évre kötött szerződést az előbbi gyorsan fel is bontotta (legalábbis tervezi).
Hogy a konkrét eseteket ki dobta föl - a piaci versenytárs, a vélt korrupciós láncolat valamelyik, a remélt árfolyamnál kevesebbre taksált résztvevője, esetleg egy az egészségügyben dolgozó felháborodott köztisztviselő -, azt legfeljebb csak találgatni lehet. De nem is lényeges: sokkal érdekesebb - és az ügynek ez a súlyosabbik része -, hogy az egészségbiztosító munkatársai is sárosak lehetnek: az orvosok vényírói teljesítését tudniillik a szervezet informatikusai "igazolták" a megrendelőnek, azaz beteg polgárok bizalmas adatait szolgáltatták ki a gyógyszergyártásban/forgalmazásban érdekelt cég(ek)nek.
*
Nézzük sorjában: a karcosnak szánt, valójában meglehetősen langyos hivatalos ejnyebejnyék jól érzékeltetik, hogy nem valamiféle egyedi, eddig soha nem tapasztalt jelenségről van szó. Épp ellenkezőleg: a szélesebb nyilvánosság most egy a szavak szintjén tiltott, de komolyan egyszer sem büntetett "bevett" gyakorlatról értesülhetett. A lebuktatott szereplők úgy érezhetik magukat, mint a doppingoláson ért atléták. Sértődötten kérdezhetik: miért éppen velünk szórakoznak, amikor körülöttünk mindenki így próbál talpon és versenyben maradni?
Az utóbbi években sokat hallhattunk a gyógyszergyártók promóciós akcióiról meg az ún. orvoslátogatókról, amiknek/akiknek az a legfőbb célja, hogy készítményeik kiválóságáról meggyőzzék a beteggel közvetlen kapcsolatban lévő kollégát. A gyártók eme marketingfogásai időről időre céltáblái lesznek a gyógyszerköltések visszafogását célzó miniszteriális felbuzdulásoknak: az utóbbi négy évben például Mikola István és Kökény Mihály miniszterek - ha más-más formában is, de - hadat üzentek e metódusnak. Talán sokan emlékeznek még Kökény egy évvel ezelőtti, szükségképpen kudarcra ítélt (mert a hatályos törvényekkel nem harmonizáló) gyógyszerár-befagyasztási próbálkozására, melynek során a gyártók extraprofitjának a rovására kívánta mérsékel-ni a gyógyszerkassza hiányát. (A gyógyszerkassza ún. zárt kassza, vagyis egy adott időszak állami gyógyszerdotációjára fix keret áll rendelkezésre. Az évek óta alultervezett támogatási összeg rendszerint az első fél év végére elfogy; a kassza utána már csak hiányt termel, mégpedig tízmilliárdos nagyságrendben, amit a központi költségvetésnek kell állnia.) A miniszter azt ajánlotta a gyártóknak, amikor azok várható bevételkiesésük miatt zúgolódtak, hogy fogják vissza nagyvonalú marketingköltségvetésüket - az orvoslátogatásokra vagy az orvostársadalom egyes rétegeire költött összegeket -, s a kormányzati intézkedés financiális következményeit meg sem fogják érezni. De a maga nyers modorában Mikola is tett annak idején hasonló megjegyzéseket, amikor egyes intézkedései miatt összeütközésbe került a gyógyszerpiac szereplőivel.
A valóságban a képlet némileg bonyolultabb. Noha sokan egyre ingerültebben reagálnak az egészségügy akut forráshiányára hivatkozó panaszkodásokra (s ezekre válaszként azt vetik oda, hogy dokikám, nézzen már ki a kórházi parkolóra, meg hogy mennyi az adómentes jövedelme; amire jól nevelten azt illik mondani, hogy kérem, ez színtiszta demagógia, mert a radiológusoknak vagy az altatóorvosoknak ezekből a javakból semmi nem jut stb.), a tényeken ez nem változtat: valóban sok orvos szakmai fejlődése múlik azon, hogy részt vehet-e olyan továbbképzéseken, amelyekre valamely gyógyszercég fizeti az utat - mert arra sem az intézménynek, sem az egyénnek nem volna fedezete. Azon sem lehet vitatkozni, hogy az innovatív gyártók - azok, amelyek eredeti molekulákat kísérleteznek ki és tesztelnek - egyre nagyobb összegeket költenek kutatás-fejlesztésre. Ezek a cégek nyilván mindent megtesznek a termékeikbe fektetett irtóztató pénzek megtérüléséért. Ez természetes; mint ahogyan az is, hogy ennek érdékében olyan módszereket alkalmaznak, amiket az adott piac megenged.
Az ám: a magyarországi piac sok mindent megenged. Például azt, hogy az ún. 1. és 2. szintű gyógyszerkísérleteket végző egyetemi centrumoknak olyan összegeket fizessenek a gyártók, amiknek az útjáról szakmabeli forrásaink szerint földi halandó nemigen tudhat. Vagy a szabályozással, a támogatott szerek időről időre változó körével az a legnagyobb baj, hogy a kelleténél nagyobb teret hagy a dotációról döntő tisztségviselőknek. A képlékeny helyzet ellen időnként felhorgad egy-egy éppen vesztes cég, aztán elhallgat, mert tisztában van azzal: ma neked, holnap nekem. (Lásd: Nyelő széria, Magyar Narancs, 2001. november 29.) Az átláthatatlan, nemcsak az írott törvények, de a "szokások" meghatározta közegben amúgy mindenkinek van mozgástere, ha kellő ügyességgel és gátlástalansággal manőverezik. Ha a 33 orvossal szemben megfogalmazott gyanú igaz, nem történik semmi falrengető: vakuvillanás csupán az egész, amelyben egy pillanatra láthatóvá és egyértelművé vált a rendszer lényege; azé a rendszeré, amit a zsebekbe csúsztatott borítékok, a megvásárolhatóság, a nap mint nap megkötött különalkuk tartanak életben.
*
A rendszer rossz, mert benne a korrupció nem véletlen "üzemi baleset", hanem a rendszer működésének természetes velejárója. És rossz azért is, mert a bizalommal él vissza - azzal, ami normális esetben a lényege kellene, hogy legyen. A gyógyszercég bizonyosságot akart, hogy az orvosok megdolgoztak a pénzükért: információt arról, hogy a betegnek tényleg felírták-e a megbeszélt szert. A társaság tájékoztatást törvényesen senkitől sem kaphatott, a törvények megkerülésével igen: vagy a doktortól, vagy az egészségbiztosítási pénztárak munkatársaitól. Az OEP-vizsgálat szerint innen is, onnan is: egyes orvosok a vények fénymásolatait mutatták be az elvégzett feladat igazolásaként, illetve a hivatalok informatikusai szolgáltattak ki ún. törzsadatokat. A törzsadatokról (például a bizosítottak taj-számai, a patika- és gyógyszertörzsek) általánosságban elmondható, hogy mindig is kedvelt célpontjai voltak az egészségügyben sertepertélő egyes vállalkozásoknak (egy ilyen esetről lásd: Bevezetés, Magyar Narancs, 1997. szeptember 18. és Hálózat, 1997. szeptember 25.), mert azok mindent megérnek egy gyógyszergyártó cégnek. Reménykedjünk, hogy erről nincs szó, s hogy egészségügyi adataink "alapjában véve" biztonságban vannak.
Ha a vényügy mögötti történet egyes elemeit számba vesszük, az egészségügy egy jelentékeny szegmense a törvénytelenség határán egyensúlyozó rendszer képét vetíti elénk. Egy olyan felépítményét, amin nincs mit megreformálni: amit újra kellene építeni, kerül, amibe kerül. De nem fogjuk újraépíteni: mert a hierarchia tetején állóknak, akiknek a hangjuk és a befolyásuk a legnagyobb, még sokáig nem fűződik ehhez érdekük. És azért sem fogjuk, mert a kajabálásnak már a gondolatától is megriadó politika gyáva lesz ebbe belefogni, ahogyan gyáva volt mindig is. Megnyugodhatunk: sokáig alkotmányos jogunk marad a "magas" színvonalú "ingyenes" ellátás.
