Kezdetben volt a dal.
Rigmusok, ráolvasó énekek, dalok születéshez, halálhoz, bármilyen gyülekezéshez, örömhöz, gyászhoz, gyógyításhoz, rontáshoz, esőhöz, naphoz, terméshez, betakarításhoz, istenhez, ördöghöz, szerelemhez, váláshoz, munkadal a munkához, bordal a borhoz. Énekek éneke.
Európában a XVI. századig a versek többsége énekes előadásra szánt dalszöveg volt. Aztán (de már korábban is!) jöttek a csak mondásra, illetve olvasásra szánt versek. Ma megint a dalszövegek vannak többségben, de a kisebbségnek is akad jócskán olvasni való vers, köztük dal is. Mivel a dal kezdettől fogva mindmáig létezik. Sőt, mindholnapig. Akár a patkány, utolsónak hagyja el az ember hajóját. De mégse egészen patkánytermészetű, mert a patkány túlélheti az embert, a dal nem.
Miből születik a dal?
Van az embernek egy története. Ekkor és ekkor, itt és itt, ez és ez történt vele. Veled. De nem mondja el elejétől a végéig, csak utal rá, éppen hogy. Vagy még azt se: a csillagokról értekezik, vagy az elmúlásról, a történet meg ott lapul a háttérben. Kit érdekel? A dalos már rég túl van rajta, és csak az érzésre emlékszik, amit kiváltott belőle. A tanulságra, ha ugyan van olyan. De az is lehet, hogy azért nem mászik bele a részletekbe, mert még nagyon is bennük van, nincs még túl semmin. És nem akarja még elveszteni (kibeszélni, kiírni magából) a történetét. Nem akarja befolyásolni az eseményeket. Csak jelez: ad egy életjelet távirati stílusban. Hadd fecsegjenek mások, neki nincs kedve hozzá. A világ végül is tele van történetekkel - minek szaporítani őket? Egyébként is, ha belegondolunk: eléggé banális történetről van szó. De még mennyire! És mégis hogy megkínozta őt. Tiszta őrület, hogy szenvedett benne (tőle). Vagyis dehogy szenvedett, éppenséggel hogy boldog volt, az ám! Egy boldog ember. Illetve nyomorult, mondjuk ki egyenesen, igen, az volt.
Képzeljük el magunknak, tegyük tájba (hiszen úgyis abban van, az a "hordozó anyag"), és ne vacakoljunk vele, hogy mi lehet táj és mi nem: minden lehet táj, ez nézőpont kérdése.
Ott
áll az ember a Duna-parton, bámulja a vizet az alkonyatban, a fémes csillogást a mindenféle gázoktól beszeszelt kék ég alatt. Milyen kék az? Sose lesz képes megmondani. A vízen fehér kishajók cikáznak, olykor feltűnik egy-egy lassú uszály, uszályok összekapcsolva, egy kis tolóhajó tolja őket. Nézi a pasas a vizet, most is épp olyan, mint más alkonyatokkor, de most ezt mondja neki: - Semmi sem mehet úgy tovább, mint eddig! Tegnap meg azt mondta: - Semmi sem változtathat meg semmit! Vagy fordítva: most mondja azt és tegnap emezt. A lényeg, hogy akármelyiket is mondja, igazat állít, kétség sem férhet hozzá. Így van ez a dalban. A dal mindig állít valamit. Ha kérdez, akkor is.
A dal szólóhangszeres műfaj. Nem nagyzenekari mű, de még csak nem is kamarazene. Egyszereplős. Lehet kísérője, de kísérői soha.
Kilép valaki a pódiumra (a világba), és leveti magát a zongoraszékre. Vagy megáll egy szál hegedűvel. Vagy csak a hangszálai vannak neki. Ha még azzal se él, akkor alighanem költő. Azért még így is vannak neki eszközei. Ruha, cipő, fejfedő stb. (Ezt nem úgy értem, hogy ruha, cipő, fejfedő stb. Hanem úgy, hogy a nyelv.) De ha ezek túlzott használatától is óvakodik (mert elfedhetik a lényeget), és csak a legszükségesebb mértékben él velük, akkor nincs mese: dalköltő. Legalábbis abban a pillanatban.
Egy másik lehetséges nézőpontból: a dal megpróbál úgy csörgetni öt húszfillérest (több nincs neki), mintha a világ minden aranya csörögne.
Hihetetlen, mi mindent nem nézünk el a dalnak. (Magunknak.) A legszentimentálisabb műfaj! A leg-trágárabb! A legcsupaszabb! És a legidőtlenebb is. Ez (az időtlenség) talán összefügg a csupaszsággal. Hiszen az öltözet mindig sokat mond a korról, a csupaszság viszont semmit vagy alig valamit. Van egy tök pucér illető pöttyös mellényben (vagy cilinderben, vagy bakancsban), és azt mondja: "Milyen lassú az élet." "S milyen erőszakosak a remények." Ki mondta? Mikor mondta? Apollinaire, az 1910-es évek leg-elején. Vagy én, te, ő, akármikor.
A dal mindig pofonegyszerű. A legegyszerűbb! Ez a legnehezebb benne. Mindenki azt hiszi, hogy ő is írhatta volna. Hogy ezrével terem, mint meggy a fán. Hogy némi gyakorlattal két perc alatt kirakható, mint a Rubik-kocka. Pedig ahhoz a két perchez nagyon nagy szerencse kell. Csupaszra vetkőzni persze könnyű. De attól csak pőre lesz az ember, semmi egyéb. Aki azt hiszi, könnyű jó dalt írni, nem tudja, mit beszél. A jó dal tudja, bár úgy tesz, mintha nem tudná. Mintha nem múlna rajta semmi.
Kántor Péter
