Publicisztika

A szerző teológus.

Köztudomású, hogy Orbán Viktort nem különösebben érdekli a környezetvédelem. Nem túl gyakran tűnődik el a globális felmelegedés problematikáján vagy az ózonlyuk tágulásának kérdéskörén, a klímaváltozások tendenciája pedig kifejezetten hidegen hagyja. A környezetvédelmi tárca problémái miatt sem főtt túlságosan a feje, tőle Pepó Pál akár a helyén is maradhatott volna, ha a honi környezetvédelem állapota nem számítana az EU-csatlakozás egyik kerékkötőjének. De annak számít, méghozzá nagyon, az uniós csatlakozáshoz ugyanis állítólag 3-4 ezer milliárd forintnyi beruházásra lenne szükség. Így hát Orbán Viktor kénytelen volt bokros teendői között néhány percet ennek a kellemetlen feladatnak szentelni, és néhány keresetlen jó tanácsot adni az új környezetvédelmi miniszternek. Nem bonyolódott bele szakmai tézisekbe, nem szemezgetett a Gia-hipotézis gondolatvilágából; annyit mondott Ligetvári Ferencnek, hogy ápolja csak a kapcsolatot a civil szervezetekkel, ügyesen, szívélyesen, akkor nem lesz semmi gond.

Egyre inkább úgy tűnik, hogy az uniós csatlakozás újabb holtbiztos dátuma 2005, vagyis tíz év múltán megint csak sikerült ötévnyire megközelíteni az EU-tagságot. Ha valaki emlékezik még rá, 1990-ben 1995-ről beszéltek, 1997-ben pedig 2002 "tájékáról"; igaz, van ennek előnye is, a kiszámíthatóság. A magunk részéről például biztosak vagyunk abban, hogy a 2005-ös dátum 2002 magasságában 2007-re változik, sőt akár az ezen időpont mellett felsorakoztatott uniós érveket is felsorolhatnánk, megelőzve korunkat, mintegy, de hát mi értelme lenne.

"Van még hozzászólás? Esetleg az elnökkel van még valami baj?" - ezekkel a szavakkal zárta Pallag László az olajbizottság hétfői ülését. A csaknem négyórás összejövetel nagy részében ugyanis a testület kisgazdapárti elnökét szuttyongatták feltűnő hévvel képviselőtársai; mindenekelőtt az MDF-es Balogh László, de Tóth Károly (MSZP) és Fazekas Sándor (Fidesz) is kitettek magukért. A purparlé egy pontján Pallag László meg is jegyezte: emlékezete szerint a bizottságot nem miatta hozták létre, hanem az olajügyek kivizsgálása végett.

A szerző író, a Szombat című zsidó folyóirat főszerkesztője. Esszéje teljes szövege a Szombatban jelenik meg.

Orbán Viktor hétvégi rádiós kinyilatkoztatásában elsősorban a neofideszista béközéphez szólt, és a műsor riporterei eme egyszerre antikommunista és antikapitalista, az ország állapotáról elsősorban a Magyar Fórumból tájékozódó szavazóréteg fájdalmát és csalódottságát zúdították a kormányfő nyakába. A miniszterelnöknek az orrára húzták mindazt, amit a Fidesz az elmúlt három évben e választói rétegnek hol nyíltan, hol kevésbé nyíltan, összekacsintva megígért, és amit - szerfölött helyesen egyébként - baszott betartani. A privatizáció felülvizsgálatát és a külföldi tőke megszuttyongatását jelesül.

Nagy dolgok estek múlt héten a fővárosi közgyűlésben. Bár az is kérdéses, hogy mi számít mifelénk nagy dolognak. Szó, ami szó, Schuszter Lóri elzsidózta magát. Hangosan, vastagon és penetránsan. A manóba is, rothozott, weissezett, grünözött. Utána nem azt mondta, hogy hapci vagy kuc-kuc, hanem valami még hozzá képest is hihetetlenül ostoba és szánalmas magyarázkodásba fogott. Mármost a nyilvános zsidózást (cigányozást, buzizást stb.) még közismert elmebetegektől sem lehet eltűrni, igenis a torkukra kell forrasztani a mocskot. Ám ezzel együtt sem nagyon izgatott volna föl bennünket a dolog, ha a piszkoskodását követő felháborodási hullámból nem csengne ki egy tiszta hang. A Magyar Nemzet bőrébe bújt Napi Maóé, miszerint Lóri maradjon a kaptafájánál. Ha jól értjük, serénykedjék inkább ismét rockszínpadokon, az legalább jól állt neki, ha egyszer túl tahó a politika Magyarországon olyannyira kifinomult művészetéhez. És ez azért elgondolkodtató. S ha eme gondolatkísérlet során felidézzük nevezett személy "zenészi" pályafutását, valóban lesz okunk az aggodalomra.

A szerző hobbihungarológus.

A konferencia, amit a múlt hónapban rendezett Budapesten a XX. Század Intézet, s amelyre a honi jobboldal jelentős erőket szervezett, a "kommunizmussal való szembenézés" jegyében telt. Miért nem képesek szembenézni a múlttal az érintett kelet-európaiak (tisztelet a kivételnek), miért állnak ki az első pillanatra vállalhatatlan eszme mellett még ma is befolyásos nyugat-európai személyek, és folytatják a volt szovjet rezsimek apológiáját, ahelyett, hogy a nála sem jobb, sem rosszabb nácizmussal sorolnák párba - hangzott e tanácskozás kérdése. Persze felvetődhet egy másik kérdés is, nevezetesen, hogy miért olyan fontos egyesek számára a szovjet típusú rezsimek bűneinek versenyeztetése a náci rémtettekkel, hogy miért is kell hullahegyeket komparatíve egymás mellé tornyozni?

Az első információk arról, hogy a Magyar Nemzeti Bank leányvállalataként fungáló bécsi CW Bank hitelkihelyezési gyakorlata némiképpen nagylelkűnek mondható, 1996-ban érkeztek el az MNB akkor második mandátumának elején járó elnökéhez. Akinek magának, jegyezzük meg, e gyakorlathoz édeskevés köze volt. Surányi ekkor megtette, amit megtehetett: leállítatta az azóta részben megszűnt, részben végelszámolás alatt álló kelet-európai országocskák titkosszolgálataihoz köthető fantomcégeknek folyósított kifizetéseket, majd kirúgta, akiket ki kellett, és hozzálátott a kábé 1 Postabank méretű csődtömeg felszámolásához. A CW Bankot auditorok, felügyelők és egyéb szaglászok hada szállta meg, és jutott - ha minden igaz - arra a következtetésre, hogy a CW Bank követelései jobbára bizony behajthatatlanok. Ez a hajó elment, rajta Biszer Dimitrov a kapitány, fedélzetén nemzetközi sipisták integetnek a magyar adófizetőknek, s bár fehér zsebkendőjük könnynedves, orcájukon mosoly, zsebükben pedig dollárkötegek virulnak.

Karácsonykor azt kaptam - többek között - ajándékba, hogy elmehettem Händel Messiását meghallgatni a Zeneakadémián. Nem minősíteném a produkciót, legyen annyi elég, hogy a második szünet után gyenge félház sem maradt a telt házasnak indult koncerten. Annyit megjegyeznék, hogy a szponzorok élőszavas felsorolása a kezdés előtt viszolygást keltő. Az pedig, hogyan kerülhetett egy nemzeti intézmény koncertjeinek kizárólagos joga egy viselkedni nem tudó magáncéghez, nyilvánvalóan külön kérdés.

A zámolyi romák - akik peripetiája lassan az elmúlt évek legszégyenletesebb magyar ügyévé nőtte ki magát - nem akarnak beköltözni azokba a házakba, amelyeket kisebbségi önkormányzatuk, az Országos Cigány Önkormányzat épített nekik Zámolyon. A házakat az OCÖ-re hagynák, árukból pedig szerte a megyében vennének lakásokat. Ha ez nem megy, kivándorolnak.

Pedig szokása neki. Nem is oly rég két marokkal szórták a plecsnit a hős fiúknak, akik alig másfél hónappal a nevezetes Fenyő-gyilkosság után a szomszéd utcában - persze, lakossági bejelentés nyomán - megtalálták az eset során használt alig használt személygépkocsit. Ám e legutóbbi, középiskola előtti hőstettükért aligha jár Signum Laudis.