n
Mondhattuk volna azt is, hogy mint vak a poharat, de az nem lett volna politikailag korrekt, meg különben is, a Fradiról minduntalan földművelésügyi metaforák tolakodnak a szánkra (beszántották, elverték, mint jég a határt). Mi az, hogy bennmaradunk, az ötödik hely megtartása sem lehetetlen az alapszakaszban, határ a csillagos égés. Csak ezen a héten öt jugoszláv focista jött hozzánk próbajátékra, meg egy olasz a Cesenából (III. osztály). Hírlik, köztük van Gojko Mitic is, alig múlt ötven, príma kondiban van, reggelire fél disznót fogyaszt.
Szerkesztőségünk túlnyomó része Fradi-drukker. De miért mégis, hogy épp ezek a kollégák szorítanak a legjobban azért, hogy az FTC ne jusson tovább az alapszakaszból? Hogyan sikerült megutáltatni velük, és elvenni tőlük meg még sok sorstársuktól kedvenc klubjukat?
A dolog, ugye, ott kezdődött, hogy a Fradi "nemzeti kincs", a "kulturális örökség része" lett. Azzá nyilvánította Torgyán József, majd - mivel az ő kebelében (ki merné vitatni?) a hungarométer skáláján maximális értéket mutató nemzeti érzelmek viharzanak - rögvest rá is tette a kezét. Ezek után először az történt, hogy a Fradi vezetésének piszkos ügyeit ő és Szabadi államtitkár elsikálták; majd beleraktak egy jó csomó állami pénzt (ami nemzeti, abba az állam először belerak egy szekérderék lóvét, amit később ügyes kezek hazahordanak), aztán a Fradit kivonták a futballklubok átalakításának szabályai alól, aztán elkezdtek leszólogatni, hogy ki játsszon, ki legyen az edző, kit kell igazolni, aztán Fradi-plecsniket tűztek egymás mellére és így tovább. Hisz nemzeti kincsről van szó; és a nemzet dolgairól nehogy már ne ők tudják a frankót. Ha akarták, se tudták volna jobban tönkrevágni a klubot. A mechanizmus egyébként ismerős, tőlünk egy lukkal délre kábé ugyanígy tett hidegre egy egész országot egy jó nevű jugoszláv játékos.
Nekünk viszont kéne egy másik Fradi. Szórakozzanak tovább ezzel, azt meg hagyják élni, az megint a miénk lehetne.