Dobrovits Mihály: Pubika a kapitalizmusban

publikálva
1998/8. (02. 26.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Semmiképpen se dőljünk be a provizórium

Semmiképpen se dőljünk be a provizórium
újramézezett madzagjának. Annak, hogy
voltaképpen már túl vagyunk a nehezén,
és hogy tovább lehet toldozni a dolgokat.
Ha ezt így folytatjuk, akkor ugyanis nagyon
hamar visszaállhat a kádári társadalom képlete.

Na, akkor most kire fogsz szavazni, a kisgazdákra? - fröcsögött a szó Pubika ajkairól, mert ő bizony mindhalálig MSZP. Csak álltam és hallgattam. Soha nem éreztem ennyire értelmetlennek ezt a koalíciót, és valóban, életemben először, igaz, nagyon halványan, felmerült bennem, hogy Pubikánál még Torgyán dr. is jobb. Pubika régi ismerősöm volt, egy évvel idősebb nálam. Most harmichat. Egyetemre is együtt jártunk. Még pontosabban én jártam, ő néha megjelent. De nem is ez a lényeg: Pubika, bár létező személy, nem egyénként érdekes. Pubika jelenség. Nem gonosz és nem jó. Egy helyzet embere.

Édesapja szép karriert futott be. Valahonnan a békési cselédsorból lett egy közepesen fejlett diktatúra elismert államigazgatási szakembere. Természetesen párttag, természetesen technokrata. De hová is állhatott volna máshová valaki, akinek 1948 és 1989 között mérte ki az élet az aktív éveket, és ahogy mondják: "vinni akarta valamire"? A párt, amelynek szolgálatába állt, jobb gazdája lett, mint bárki más lett volna. Õ pedig jól szolgálta, mert megérte szolgálni.

Kádár Magyarországának az ilyenek adták a gerincét. Olyan fiatalok, akiknek számára az új hatalom szolgálata nem ideológiai, hanem tisztán technikai kérdés volt. Hűségük alapját az jelentette, hogy az előző korszakban, Horthy merev Magyarországán még a tanítóképző is elérhetetlen álom volt a számukra. És ezt tudták is. Józan paraszti eszük azonban távol tartotta őket az eszmék sikamlós talajától. Kifejezetten lenézték a politikát, és még inkább a korszak politikusait. A kádárizmus bukása ezt a réteget a tisztes nyugdíj ígéretével küldte le a pályáról. Megérdemelték. Voltaképpen az ő kiállásuk tette lehetővé a zökkenőmentes rendszerváltást.

Ami mármost Pubikát illeti, ő soha nem volt párttag. Elégséges diplomáját akkor szerezte meg, amikor már jószerével állampárt sem volt. Ez nem is érdekelte soha. Feladván egyébként ígéretesen induló irodalmi karrierjét, zsenge egyetemista kora óta csak az érdekelte, hogyan élhetne úgy, ahogy azt a filmen szoktuk látni. Pia, pina, nagy gempa. Amivel természetesen semmi baj nincs. Egy társadalom sem helyezkedhet a sarutlan karmeliták erkölcsi alapjára. De nem mindegy, hogy vágyainkat hogyan töltjük be. Természetesen nem mindenkiből, aki tizenévesen sósperecet árult a Rómain, lesz multimilliomos. De ha valaki halálos komolyan győzködi egy egyetemi diáklap szerkesztőit, hogy a kiutalandó támogatásnak csak a felét tegyék fel a totóra, mert van egy tuti szisztémája, akkor ott nagy baj van. Különösen ha még el is hiszi, hogy ebből tényleg kauf lesz.

P. mindezek közben mennyiségileg zabálja a nőket, egyetemi polgársága hetedik évében lediplomázik, és apja segítségével lakáshoz jut a Városmajorban. Tanácsi lakáshoz. Megjegyzendő, hogy ez idő tájt szülei sem rendelkeznek ingatlanvagyonnal. Állandó kapcsolatra tesz szert. Álláshoz jut. Beilleszkedhetne tehát. De nem teszi. Miközben egykori évfolyamtársai lassú nyomulást folytatnak különféle értelmiségi pályák irányába, ő tántoríthatatlan lovagja az aranygyapjúnak. Az Antall-korszakban természetesen állásnélküli. Majd szerkesztőségi munkához jut, a Rádiónál külsőzik, mint annyian. Végigcsinálja az összes létezhető trükköt, amit csak lehet: bérlakását hitelből felvett pénzzel privatizálja, majd eladja, a pénzt megforgatja. Megnősül, feleségéhez költözik. Születik egy fia. Munkáját feladja. Ennyi, mi belőle látható.

Ha azt kérdem magamtól, mit tartok felőle, lehet, hogy irigylem. Anyagi gondjai bizonyosan nincsenek. És tényleg, kinek fáj, ha egy benyomott késő kamasz egy ócska verdával száguldozik a balatoni műúton? Valljuk be, senkinek. A gond csak az, hogy nem egyetlen személyről van szó. Pubikából sok van. Magyarán szólva: ez a társadalom tele van olyan, társadalmi beilleszkedésre képtelen, szociopata személyiségekkel, akik torzulásukat az előző rendszer inkubátor voltának köszönhetik, és egyelőre azért maradhatnak a felszínen, mert még tart az előző rendszer szuflája, pontosabban az előző rendszerben kialakított rutin és az új lehetőségek diszharmóniája. Az, hogy szemesnek áll a világ, nem új találmány. Az sem, hogy nagy társadalmi változásokkor nagyot lehet szakítani. A kérdés csak az, meddig hagyja ezt a társadalom. Mikor mondja ki a közvélemény, hogy elég volt. Természetesen nem a pubikák számítanak igazán. Nagy kombinátornak hiszik magukat, holott csak kisvárosi táppénzcsalók. Egy normálisan működő kapitalizmusban esélytelen kis halak.

A kérdés csak az, mikor lesz itt normálisan működő kapitalizmus. Mikor zárul le végre az átmenet időszaka? És ki fogja lezárni? A most következő választások tétje éppen ez lesz: hogy ki zárhatja le az átmenet időszakát. És milyen kondíciókkal? Magyarán, mi történjék azokkal a személyekkel és egzisztenciákkal, akiket idáig a Gründungszeit zavarosa tartott életben? Még pontosabban az, hogy az előző korszak társadalmi hazugságai mellett egyszerűen nem volt senkinek jogalapja arra, hogy megkérdőjelezze cselekedeteiket.

A társadalmi szerződés, amelyet az MSZP a jelen pillanatban a magyar közvélemény elé tár, éppen azért elfogadhatatlan, mert ennek a provizóriumnak a meghosszabbítása irányába mutat. Sőt, amikor az MSZP 1994-ben hatalomra került, éppen a provizórium iránti nosztalgia hullámán tette ezt. Azok az emberek, akik 1994-ben a szegfű pártját választották, valójában nem Kádár 3,60-as kenyerét sírták vissza, hanem a kilencvenes év boldog, várakozásteljes légkörét. Amelyben, egészen a taxisblokádig, bármi megtörténhetett. Valóban egyenlőnek érezhette magát a miniszter és a taxisofőr.

Csakhogy ez nem maradhat örökké így. Nem, mivel kiszámíthatatlan rögtönzésekkel nem lehet egy társadalmat fenntartani. Éppúgy nem, ahogy nem lehet a nyugdíjrendszer rendezése helyett a kisnyugdíjast egyszer félszázalékos nyugdíjemelésben részesíteni, egyszer pedig ingyen utaztatni a repülőgépen. Nem lehet a munkajog rendezése helyett látványos monopólium- és feketemunka-ellenes kampányokba kezdeni. És így tovább.

E rendeződés viszont csak és kizárólag akkor válhat valósággá, ha tudomásul vesszük, a Gründungszeit aranyévei véget értek. A lakás- és egyéb privatizációk során talált milliók, az apportként forgatott használt személygépkocsik, a kisvállalkozóként foglalkoztatott ipari és egyéb bérmunkások világa véget kell hogy érjen. A tíz éve tartó provizóriummal együtt, amit viszont éppen a késői kádárizmus hozott létre. Egy, a saját működésképtelenségét beismerő, de a hatalom által nyújtott előnyökhöz cinikusan ragaszkodó kormányzat műve ez.

A kérdés csak az, hogy a provizórium végén mi legyen azokkal a szerencsétlenekkel, akik erre bazírozták a jövőjüket. Kétségtelen, hogy lesznek, akik megmaradnak közülük. Lesznek, akik végül be fognak illeszkedni a reális társadalomba. És természetesen lesznek vesztesek is, mint mindenütt. A lényeg csak az, hogy semmiképpen se dőljünk be a provizórium újramézezett madzagjának. Annak, hogy voltaképpen már túl vagyunk a nehezén, és hogy tovább lehet toldozni a dolgokat. Ha ezt így folytatjuk, akkor ugyanis nagyon hamar visszaállhat a kádári társadalom képlete. A ciklus közepi túlfeszített megszorítások és a ciklus végi nekieresztett hajrák ütemes váltakozása. Csak az a kérdés, ezúttal miből. Azokat a redisztribúciós módszereket, amelyeket idáig alkalmaztak, már nem lehet tovább működtetni. Rendben van, hogy a költségvetésből kiszorult nyugdíjas ingyen utazhat, de a közértben is ingyen kap majd árut?

Valószínűleg nem. Vagy a létszám fölötti, statisztikáért tartott egyetemi hallgatót ismét küldjük a lakáshivatalba? Csak lenyúlhat egy szoba-konyhát? Onnan meg a tőzsdére? Azaz tisztázni kell, hogy milyen formában akarjuk tovább működtetni magunkat. Nem lehet elodázni a döntést. Amelyet csak akkor hozhat meg bárki, ha végre tudomásul veszi: az egész társadalom működőképessége függ attól, hogy a részei pontosan játsszák a szerepüket. A kiegészítő, provizórikus tevékenység végül is csak átmeneti spórolást jelent, de hosszabb távon lényegesen többet fizetünk az ilyen megoldásokért.

A kérdés, hogy P. miért fröcsög. Miért kontemplál belém egy olyan magatartásmintát, amelyről biztosan tudja, hogy nem működőképes? Hiszen lefogadhatná, hogy nem fogok Torgyánra szavazni. Lehetséges volna, hogy fél tőlem? Nem lehetséges. Először is nincs miért félnie. Sem tőlem, sem mástól. Nem követett el semmi törvénybe ütközőt. Legfeljebb csak maximálisan kihasználta a lehetőségeket. Amit pedig elért, az az átlagos kispolgári boldogság. De szavaira mégis oda kell figyelni. Arról van szó, amit a szocialista párt közel negyedik éve próbál megetetni mindenkivel: hogy vagy a provizórium, vagy a Rendpárt uralma. Azaz, ha nem ők, akkor máris Torgyán. És az a gond, hogy ezt még el is hiszik. Pedig megnyugodhatnának. Nem állnak annyira rosszul a dolgok.

publikálva
1998/8. (02. 26.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Narancs

Blog

még több cikk