Sárosi Péter

"Drogmentes világ"

A coffee shopok és az ENSZ

  • Sárosi Péter
  • 2008.06.26 00:00

Publicisztika

Az ENSZ Kábítószerügyi Bizottságának (CND) éves bécsi ülései többnyire nem túl izgalmas események: a tagállamok küldöttei unottan ledarálják a semmitmondó statisztikai adatsorokat és a drogellenes háború mantráit.

Sokkal inkább emlékeztet valamiféle egyházi gyűlésre, ahol a szent szövegek szerepét az ENSZ drogellenes konvenciói és határozatai helyettesítik, a diplomaták pedig teológusokat megszégyenítő szőrszálhasogatással vitatkoznak a dogmák helyes értelmezéséről. Mindennek nem sok köze van a nagyvárosok utcáin, az iskolákban, a kórházakban, a börtönökben és a szórakozóhelyeken megnyilvánuló drogvalósághoz. Az ENSZ drogellenes hivatalrendszerének legfőbb problémája éppen az, hogy teljesen elszakadt a valóságtól: a legutóbbi drogellenes közgyűlés 1998-ban "Drogmentes világ - meg tudjuk csinálni" szlogen alatt ült össze, és azt a célt tűzte ki, hogy tíz év alatt eltörlik a drogokat a Föld színéről. Hát nem tudták megcsinálni, de még a közelébe sem jutottak. Az afgán ópiumtermesztés rekordokat döntöget, a Világbank szerint esély sincs rá, hogy a közeljövőben megfékezzék, Európát pedig elárasztja a Latin-Amerikából érkező kokain. A rafkós drogkereskedők már nem játszanak kicsiben, a radarok számára láthatatlan tengeralattjárókon tonnaszámra szállítják a kokaint az öreg kontinensre, ennek csak a töredékét képes lefoglalni a rendőrség. Az illegális drogkereskedelem egész országokat tesz instabillá, Mexikóban a hadsereg határ menti városokat volt kénytelen megszállni, mivel a helyi rendőrség a kartellek befolyása alá került, csak idén már több mint ezren haltak meg a véres leszámolásokban. A drogellenes háború hétköznapjait az ENSZ-jelentéseknél sokkal hitelesebben tárja elénk a brazil filmrendező, José Padilla nemrég Arany Medvével jutalmazott Elitkommandó című filmje, vagy az HBO A drót című tévésorozata. A CND üléseinek álmos egyhangúságában azonban úgy tűnhet, hogy a globális drogtilalom egy fantasztikus sikertörténet, és vannak ugyan kisebb-nagyobb zökkenők, de alapvetően jó úton járunk, csak még több pénzt kell beleölnünk a rendszerbe.

*

Örömmel jelenthetem, hogy az idén sikerült némileg felzavarni az állóvizet a CND márciusi ülésszakán Bécsben. Erre a civilszervezeteknek tartott találkozó adott lehetőséget, ahol a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) engedélyt kapott a filmezésre. Antonio Maria Costa, az ENSZ Kábítószer- és Bűnüldözési Irodájának (UNODC) igazgatója köszöntötte a nem kormányzati szervezetek képviselőit, hangsúlyozva, hogy a civil társadalomra nem mint csendestársra, hanem mint aktív, kritikus résztvevőre van szükség. Frederick Polak holland pszichiáter volt olyan botor, hogy szó szerint vegye Costa szavait, és feltegyen egy egyszerű kérdést az igazgatónak. "Vajon hogyan magyarázza, Mr. Costa, hogy Hollandiában, ahol a felnőtt polgárok besétálhatnak egy coffee shopba és füvet vásárolhatnak maguknak, kevesebben fogyasztanak cannabist, mint számos egyéb európai országban, ahol a fűfogyasztást a törvény bünteti?" A kérdés jelentősége nem kicsi, hiszen a drogtilalom alapkoncepciója az, hogy ha az állam bünteti a drogok fogyasztását és betiltja forgalmazását, magyarul büntetőjogi eszközökkel próbálja elfojtani a kínálatot, akkor a kereslet csökken vagy megszűnik. És fordítva: a legalizációval szembeni egyik fő érv az, hogy amennyiben a drogok forgalmazása legálisan szabályozott, akkor szükségszerűen megugrik a kereslet és a fogyasztás. A holland coffee shop rendszer azonban puszta létével bizonyítja, hogy ez a képlet valójában egyáltalán nem ilyen egyszerű, és a büntetőpolitikának vajmi kevés befolyása van a drogfogyasztási trendekre. Costa kitért a kérdés megválaszolása elől, csak annyit mondott, hogy jelenleg már Amszterdam polgármestere is szeretné a coffee shopokat kiszorítani a városból, tehát a holland modell megbukott. Amikor Polak egyet nem értésének adott hangot, Costa letorkolta, mondván, hogy ez nem holmi vitaklub, azért vagyunk itt, hogy megoldjuk a drogproblémát, pont. A TASZ által készített, a www.youtube. com videomegosztó oldalra feltöltött felvételen (Silenced NGO Partner) pedig látszik, hogy Polakot közben majdnem kivezette a teremből egy biztonsági őr. A TASZ a YouTube nézőit (több mint 35 ezren jelenítették meg a videót azóta) arra hívta fel, hogy küldjenek e-mailt Costának, és tegyék fel neki ugyanezt a kérdést. Majdnem kétszázan valóban küldtek is tiltakozó levelet, amelyekből egy csokorra valót fel is tettünk az angol nyelvű website-unkra (www.drugreporter.net).

A video nem maradt hatás nélkül, forrásaink szerint nemcsak a holland kormánytisztviselők tetszését nyerte el, de még az ENSZ-en belül is egymásnak küldözgették az alkalmazottak. Costa valószínűleg részben a helyzetet tisztázandó utazott Amszterdamba áprilisban, ahol meglátogatott egy coffee shopot és egy ellenőrzött belövőszobát is, a látogatás eredményeiről azonban eddig még keveset tudni. Azóta sikerült kamerára rögzítenünk Costa és Polak vitájának újabb fejezetét májusban, Barcelonában, a nemzetközi ártalomcsökkentő konferencián, ahol a UNODC igazgatója meghívott előadóként válaszolt a hallgatóság kérdéseire. Polak ezúttal átfogalmazta kérdését: vajon mit tanult Costa hollandiai látogatásából? Az igazgató ismét rövidre zárta a vitát. Elmondta, hogy hamarosan olvasható lesz a UNODC website-ján a coffee shopokkal kapcsolatos hivatalos állásfoglalás, amelynek következtetése: a legális kínálat okozza a használatot, és a tilalom működik, Amszterdamban ugyanis háromszor akkora a cannabisfüggők aránya, mint bárhol másutt Európában. Eléggé meghökkentünk ezen a válaszon, ezért közvetlenül az ülés után interjút készítettünk dr. Alex Wodakkal, az ausztráliai St. Vincent kórház addiktológiai osztályának igazgatójával, aki az egyik legelismertebb drogpolitikai szakértő a világon. Wodak rámutatott, hogy Costa állítását nem igazolják a tudományos bizonyítékok, valójában a cannabisfüggőség előfordulása nem magasabb Amszterdamban, mint a legtöbb európai nagyvárosban. Az eddigi legalaposabb kutatás, amely Amszterdam fűfogyasztási trendjeit hasonlította össze San Francisco hasonló adataival, meghökkentő következtetésre jutott. Bár Amszterdamban a fűhöz kvázi legálisan juthat hozzá minden felnőtt, míg ugyanezért San Franciscóban elvisz a rendőr, az amerikai városban a rendszeres fűszívók aránya háromszor akkora, mint Amszterdamban! A kutatók, Cohen és Reinarman szerint ezért a drogpolitika relevanciája meglehetősen korlátozott a fogyasztási trendek alakulása tekintetében. A Costa által beígért részletes válaszdokumentum azóta is várat magára.

*

Természetesen senki nem kétli, hogy amennyiben az áruházak polcain a kólához vagy a gumicukorhoz hasonló módon elérhetővé tennénk és tévében reklámoznánk a cannabist, akkor a fogyasztók száma meredeken emelkedne. Costa rendszeresen használja a dohány példáját arra, hogy a legalizáció káros hatásait ecsetelje, s azzal riogat, hogy a cannabis legalizációja hasonló katasztrofális következményekhez vezet. Nem veszi azonban figyelembe, hogy a drogreformot követelők nagy többsége egyáltalán nem az elmúlt évszázadban jellemző laissez faire típusú dohány-szabályozást tekinti követendő mintának. Mellesleg Hollandiában sem ez a helyzet, a füvet kizárólag rendőrségi és önkormányzati engedéllyel rendelkező coffee shopokban árulják, a forgalmazást pedig az ún. AHOJG kritériumrendszer szigorú korlátok közé szorítja: nem adhatnak 18 éven alulinak, nem árulhatnak más drogot, alkoholt sem, nem okozhatnak zavart a szomszédság életében, naponta 5 grammot adhatnak el összesen ugyanannak a személynek, és tilos reklámozniuk. Nem mellékesen a coffee shopok adót is fizetnek, méghozzá nem is keveset: egy televíziós hírműsor 400 millió euróra becsülte ennek összegét. Más országokban a fű utáni bevételek kizárólag a bűnözőket gyarapítják, a profitért fegyveres harc dúl a bandák között, a pénzmosás pedig jelentősen károsítja a nemzetgazdaságot. A cannabistermesztés még Hollandiában is illegális, nincs fogyasztóvédelem és minőség-ellenőrzés: számos, eddig nem alkalmazott legális kontrollmechanizmus áll még rendelkezésre a fűpiac megregulázásához. Meg lehetne előzni az olyan eseteket, amikor a füvet homokkal (sőt, újabban ólommal) szennyezik a profitmaximálás érdekében, egy legális piac esetén a THC-tartalmat is szabályozni lehetne. Nyugat-Európában és Észak-Amerikában a dohányzással kapcsolatos újabb szigorítások (munkahelyeken, éttermekben stb. dohányzás és a reklámozás tilalma) következtében sikerült visszaszorítani magát a dohányzást is, anélkül, hogy betiltották volna. A legális hozzáférés tehát egyáltalán nem szükségszerűen vezet a fogyasztási trendek emelkedéséhez. Volt idő, amikor a dohányosokat halálbüntetéssel sújtották az európai államok, majd a szigorú tiltás helyét a korlátlan szabadkereskedelem vette át. Reméljük, az emberiség tanul ezekből a történelmi hibákból, és előbb-utóbb a ma illegális drogok esetében is megtalálja az egyensúlyt.

A szerző a TASZ drogpolitikai programvezetője.

Neked ajánljuk