*
Anglia nemcsak az elsőként megszületett lombikbébi, Louise Brown hazája, de itt dolgozták ki azt a máig mintának tekintett törvényt is, amely a mesterséges reprodukció és az embrió helyzetét szabályozza. Jogi és etikai szempontból az első fontos dokumentum a Warnock-bizottság jelentése volt, amely több mint ezer, részben szervezetektől, részben magánszemélyektől származó indítvány, javaslat, vélemény alapján született. A Warnock-jelentés szolgált mintául az 1990-ben meghozott, az emberi reprodukcióról és embriológiáról szóló törvény számára is.
A mesterséges reprodukciós eljárások engedélyezése és jogi szabályozása Európában meglehetősen változatos képet mutat. Nemcsak a jog technikai megoldásaiban van különbség, de a morális, egészségügyi, demográfiai és egyéb szempontok sem egységesek. Sokszor ugyanaz a probléma teljesen más etikai rezgéseket kelt egyik vagy másik országban. A reprodukciós ellátások hozzáférhetősége tekintetében eleinte mindenütt a klasszikus családmodell szolgált alapul, tehát azok a heteroszexuális párkapcsolatban élők kérhették a mesterséges reprodukciós ellátásokat, akik más módon nem juthattak utódhoz. Nyilvánvaló, hogy ahol a kötelező egészségbiztosítás terhére lehet igénybe venni az IVF-ellátásokat (in vitro fertilizáció, azaz testen kívüli megtermékenyítés), de az ellátások kapacitása kontroll alatt áll (mint nálunk), ott gyakoribb a korlátozó szabályozás, mint a részben vagy teljesen piaci módon működtetett IVF-centrumok esetében.
Genetikai anyák
Bár a reprodukció az ember legszemélyesebb, legbensőségesebb szférájához tartozik, amit nehéz teljességében szabályozni, a jogalkotókon mégis mintha valamiféle missziós tudat lenne úrrá, ha e témához közelítenek; mintha egyszerre kívánnák megoldani az emberiség megannyi gondját. Az egyszerűen csak "lombikbébi-technikáknak" nevezett új eljárások számos etikai és jogi kérdése ugyanis a jogi szabályozás tárgyává tette az amúgy szabályozhatatlant: az apaság és anyaság megítélését, az emberi kapcsolatokat és a származást. Az e területre tévedt jogalkotónak olyan évezredes vitákban kell néhány hónap leforgása alatt valamiféle elfogadható megoldást találnia, amelyek alapvető morális, etikai és filozófiai kérdéseket feszegetnek. Mi érdemel több jogi méltánylást: a hozott vagy a szerzett tulajdonságaink? Mi tekinthető családnak? Hol húzódnak a terápia és az eugenika határai? A törvény - szemben a gyakran hangoztatott vélekedéssel, hogy a tudomány fejlődését csak nagy lemaradással tudja követni - valójában sokszor úgy és azelőtt szabályozta az emberi reprodukció számos kérdését, hogy az széles körű közvita tárgya lehetett volna.
A népesedés és születésszabályozás a világ egy részén, míg a meddőség elleni küzdelem a másik felén nemcsak új orvosi eljárásokat, de a születésszabályozás társadalmi befolyásolásának számos formáját is meghonosította. Az irodalmi asszociációk Aldous Huxley óta azt a képzetet erősítik, hogy az emberi reprodukcióba való beavatkozás egyúttal a társadalmi kontroll olyan módozatait is maga után vonja, amely az embriók minőségének meghatározásától a szülők kiválasztásáig, az embermásolástól az embernemesítésig vezet. A valóságban éles a különbség ezen apokaliptikus víziók és a meddő párok mindennapi küzdelmei között. Ezek a férfiak és nők "csupán" egészséges gyermeket szeretnének, az eljárássorozatot csupán kezelésnek tekintik, nem pedig frankensteini kísérletsorozatnak. De a genetikai anyáknak, apáknak, szülőanyáknak, ivarsejtdonoroknak és a szülői felügyeletet gyakorló szülőknek nemcsak orvosi információkra van szükségük, hanem e kérdéskör pszichológiai, családi hatásainak megismerésére is, akár reprodukciós sorstársak tapasztalatai révén.
Ebben a fontos és hosszú távon meghatározó kérdésben széles körű etikai, tudománypolitikai és egészségpolitikai elemzésekre van szükség. Míg Magyarországon orvosprofesszorok vezetik az etikai bizottságokat, és jogászok, filozófusok, szociológusok, etikusok csak hébe-hóba fordulnak elő ilyen testületekben - akkor is inkább csak valamely szorosan körülhatárolt feladattal -, addig Angliában komoly interdiszciplináris együttműködés zajlik az etikai bizottságokban. Sok testületet nem is orvosprofesszor, hanem filozófus vagy jogász vezet. Angliában jelenleg egy társadalomtudós, ráadásul liberális, sőt feminista vezeti a Humán Reprodukciós és Embriológiai Hatóságot (Human Fertilisation and Embriology Authority, HEFA). Lisa Jardine-t - egy Francis Baconről és egy Erasmusról szóló könyv szerzőjét - nemrégiben nevezték ki e hatóság élére. Vallja, hogy az irodalom, a társadalom- és természettudomány jól megfér egymás mellett az oktatásban és a tudás alkalmazásában, és ezek merev szétválasztása igencsak veszélyes.
A májusi brit törvénymódosítás meghökkentő merészsége azonban nem neki köszönhető, sokkal inkább egy hosszú folyamat eredménye. Lisa Jardine jóformán csak belecsöppent az idei törvényvitába, hiszen a megszavazott törvényi változások Angliában már régóta érlelődtek. ' csak kiállt a tudomány és az érveken alapuló vita mellett - az ösztönös berzenkedés vagy zabolátlan kísérletező kedv hangoztatása helyett. Az ottani vita és jogi megoldások összevetése a magyar gyakorlattal számos tanulsággal szolgál.
Kell-e apa?
Az első lényeges változtatás az egyedülálló nők és leszbikus párok kérelmének engedélyezése az in vitro beavatkozások terén - ez tulajdonképpen az eddigi eseti engedélyezést szentesíti. A jövőben az apa-férfi modell helyett elég a "szülői" támogatás, nem feltétlenül férfié; így akár két nő is lehet támogató szülő.
Amikor 2005-ben ez a kérdés előkerült Magyarországon, az ellenzők táborában a gyermekek jogai szempontjából közelítették meg; majd amikor itthon is lehetővé vált az egyedülálló nők számára az IVF-beavatkozás, az egyik legfőbb érv az egyedülálló nők igénye mellett az volt, hogy ezeknek a nőknek nem akadt társuk, vagy legalábbis nem olyasvalaki, aki vállalta volna az apaságot.
Angliában viszont sokan az apák jogainak sérelmét látják ebben a szabályozásban. Egy napilap a törvénymódosítást például így sommázta: "Nincs szükség többé apákra!"; sőt, még egy feminista filozófusnő is diszkriminatívnak nevezte a szabályozást. Ám látnunk kell, hogy az apa hiányának fájlalása a donor spermiummal végzett beavatkozás esetén nem ugyanazon a ténylegesen elszenvedett veszteségen alapul, mint amikor válás esetén a gyermeket nem az őt éveken át nevelő apánál helyezik el. Az egyedülálló nő reprodukciós ellátása során nem esik el senki az apaságtól, mert az "apa" csak biológiai értelemben van jelen - a folyékony nitrogénben tárolt hímivarsejt képében, amely olyan férfidonortól származik, aki szándéka szerint soha nem is állna elő apasági igénnyel. Épp ezért nehéz lenne egy konkrét apa személyiségi jogainak sérelmét látni az egyedülálló nők IVF-kérelmében. Másrészről az sem állítható, hogy az apaság intézménye leértékelődne e törvényi engedmény kapcsán. Szó sincs róla! Ennyire alacsony lenne a férfiak önértékelése, ennyire elbizonytalanította volna a női emancipáció, hogy vetélytársat látnak már egy lefagyasztott spermiumban is? Azt bezzeg senki nem hiszi, hogy a petesejt versenyre kelhetne egy anyával!
Az életmentő testvér
Az angol sajtóban mindenesetre sokféle elemzés kísérte a törvénymódosítás vitáját. Egyházi vélemények szerint a módosítások veszélyeztetik a hagyományos családmodellt, és a hibrid embrió létrehozásának lehetősége elfogadhatatlan. Volt, aki egyenesen az embriók létrehozatalának promiszkuitását emlegette. Mások viszont nem láttak kivetnivalót a gyakorlat által amúgy is erodálódott szabály megváltoztatásában. Az az igény pedig már jóval e viták előtt felmerült, hogy genetikai teszt vagy más eljárás segítségével olyan embriót ültessenek be az anyaméhbe, amely születése után a kezelésre szoruló beteg testvérén tud segíteni a méhlepényből vagy a köldökzsinórvérből kivont őssejtjei segítségével.
Az úgynevezett preimplantációs vizsgálatok, azaz a testen kívül megtermékenyített embrió beültetés előtti genetikai vizsgálatának sajátos fajtája ez, mely során az embriókiválasztás szempontja egy már létező személlyel való kompatibilitás. Rendszerint a már megszületett, valamely betegségben szenvedő testvér számára keresnek a szülők így megfelelő donort. A preimplantációs genetika használatának ez a formája több etikai és jogi kérdést is felvet. Az eljárás az embriókat valamifajta hasznossági elv alapján válogatja, tehát egészséges embriót sem ültetnek be az anyaméhbe, ha az nem kompatibilis, azaz nem rendelkezik azokkal a tulajdonságokkal, amelyek révén donorként segítheti beteg testvérét.
Ha a testen kívüli megtermékenyítésre és az ezzel járó hormonkezelésekre, valamint műtéti petesejtleszívásra csak azért kerül sor, hogy így több embrió közül lehessen választani, és ha nem teljesen önkéntesen, befolyástól, kényszertől mentesen dönt így az anya, az nyilvánvalóan sértheti a méltóság az önrendelkezéshez jogát. Az etikai argumentációkban ún. csúszós lejtőként (slippery slope) emlegetett ellenérv pedig így szól: ha ma a terápiás szempontok szerint válogatunk, holnap már más tulajdonságok is szóba jöhetnek, a szemszín, testmagasság, a különleges képesség.
Ám ha az eljárást a már alkalmazott genetikai vizsgálatokkal vetjük össze, akkor látnunk kell azt is: a más életének megmentése etikailag sokkal inkább elfogadható, mint az egyéb szempontok alapján történő puszta válogatás. Nehezebb kérdés, hogy vajon sértheti-e az így megszületett gyermek emberi méltóságát az a tény, hogy világra jöttében komoly szempont volt, hogy olyan biológiai jellemzőkkel bír, amelyek révén másokon segíthet. Másképp nézve: vajon a születés előtti szelekció elvezethet-e az emberi méltóság szempontjából döntő instrumentalizálás veszélyéhez? Etikai szempontból ráadásul több esetet kell egymástól megkülönböztetnünk. Más megítélés alá esik, ha az anya kifejezetten azért vállalkozik az újabb terhességre, hogy ezáltal a már megszületett, beteg gyermekén segítsen, és más a helyzet akkor, ha a már amúgy is tervezett in vitro programban szerepet kapnak a donorság szempontjából releváns jellemzők.
A hibrid embrió
A magyar sajtó a legnagyobb szenzációként a hibrid embriók létrehozásának engedélyezését tálalta. Bár nálunk sokan tudományos sikernek értékelték, e megoldás valójában egy etikai kudarcból született. Tudnivaló, hogy az őssejtkutatásokhoz nagy mennyiségű petesejtre van szükség. Petesejtet kockázatos és műtétnek minősülő beavatkozás révén lehet csak nyerni, amit hormonkezelés előz meg. Ezért - Angliában - sokan tiltakoztak az ellen, hogy e kezelésekhez pénzért petesejtdonorokat toborozzanak. Mivel az etikai kampány hatásosnak bizonyult, a női petesejt helyett más forrást kellett találni - így jött az ötlet, hogy állati sejteket használjanak fel.
A HEFA 2007 szeptemberében elvi engedélyt adott arra, hogy brit tudósok tudományos kutatási célokra emberi és állati sejtekből állítsanak elő embriót. A Kings' College és a Newcastle-i Egyetem szakembereinek olyan olyan betegségek kutatásához volt szükségük ezekre az úgynevezett hibrid embriókra, mint az Alzheimer- és a Parkinson-kór.
Azok, akik kimérák, kentaurok, hibridek és más, fajok közötti keveredésből származó lények születésétől félnek, alaptalanul aggódnak. A brit kutatók ugyanis nem szándékoznak élő állat-ember hibridet létrehozni, csupán az őssejtkutatások számára akartak emberi petesejteket kímélő, megtakarító eljárást alkalmazni - hisz a petesejt kinyerése fájdalmas, megterhelő beavatkozás. Az eljárás célja pedig nem egy kentaur vagy a tehén-ember létrehozása, hanem őssejtvonalak előállítása későbbi terápiás céllal.
Az persze, aki eleve ellenzi az embrionális őssejtkutatásokat, nyilván rossz szemmel nézi majd az új brit szabályozás engedékenységét is. Ám jogi és etikai szempontból az a fő kérdés, hogy vajon miként vonható meg a határ az állati és az emberi embrió között. Vajon ez inkább mennyiségi vagy minőségi ismérvek alapján dől-e el? Jelen esetben 99,9 százalékban emberi és 0,1 százalékban állati sejtcsoportról van szó. A szabadalmaztathatóság szempontjából sem mindegy, hogy minek nevezzük az így keletkező sejtcsoportot: embernek vagy kimérának? A kiméra egy vagy több faj ötvözése egyetlen testben. Ilyen eljárások már ma is léteznek, például egy rossz emberi szívbillentyűt ki tudnak cserélni marhából vagy disznóból kivett szívbillentyűre. A műtét - melynek során a befogadó, ha tetszik, ha nem, emberi-állati kiméra lesz - már sok helyen elterjedt és elfogadott. A kutatók évek óta alkalmaznak olyan eljárásokat is, amelyekben emberi géneket adnak baktériumokhoz vagy haszonállatokhoz.
A magyar törvények szerint az olyan beavatkozás, melynek tárgya az emberi génállomány megváltoztatása, csak megelőzési, kórismézési vagy gyógyítási indokból hajtható végre, és csak akkor, ha nem célja a leszármazottak genetikai állományának megváltoztatása. Ám a tudomány egy adott állapotára reagáló jogi definíció nem biztos, hogy kiállja az idő próbáját, és elképzelhető, hogy idővel nem a helyzet rendezését szolgálja, hanem a bizonytalanságot fokozza majd. Kiméra esetében ugyanis szó sincs például leszármazóról. A magyar törvények egy másik tilalmat is tartalmaznak. Az egészségügyi törvény 180. paragrafusának (4) bekezdése szerint embrió állat szervezetébe nem ültethető, emberi és állati ivarsejtek egymással nem termékenyíthetők meg. De megtermékenyítésről van-e szó egyáltalán, ha állati és emberi sejteket elegyítenek? Továbbá. Az embrió a hagyományos definíció - és a magyar szabályozás - szerint minden élő emberi embrió a megtermékenyítés befejeződése után a terhesség 12. hetéig. De vajon minek minősül a klónembrió vagy akár a hibrid embrió - hiszen ezek az embriók nem megtermékenyítés révén jöttek létre? A 2002-es holland embriótörvény ezt felismerve másként határozza meg az embrió fogalmát: "sejt vagy sejtek csoportja, amelynek megvan az a képessége, hogy emberré fejlődjön".
E példákból is kitűnik: a jog szigorú fogalomkészlettel, egymástól pontosan elhatárolható kategóriákkal dolgozik; a folytonosságot és a köztességet nehezen kezeli. Márpedig az embriológia és a genetika szinte évente kérdőjelezi meg, hogy mit nevezzünk embriónak, megtermékenyítésnek, klónozásnak, őssejtterápiának. Ezen buzgó definiálási és szabályozási vágy közepette észre sem vettük, hogy emberi jogi fogalmainkat kiterjesztettük a molekuláris szintre - ám egyre több jel utal arra, hogy ott már nem működőképesek.
*
Mégis, mire kell törekedni, hogy jó törvény szülessen a mesterséges reprodukcióról? Hol vannak a szabályozás etikai buktatói? A reprodukciós beavatkozások szabályozása ma már összekapcsolódik egyes orvosbiológiai kutatások szabályozásával. Főként az őssejtkutatások terén nőtt meg az igény női petesejtekre és embriókra. Ez pedig azt a kérdést veti fel, hogy miként különíthető el a terápiás és meddőségkezelésre irányuló szándék a kutatási ambícióktól, és hogyan védhetők azok, akik csak "kezelést" szeretnének - miközben egyre nehezebb kijelölni a határt meddőségkezelés és embrióválogatás, embriókutatás és -felhasználás között.
A reprodukciós medicina folyamatos változáson megy keresztül. Az őssejteken végzett kutatások, az embriókon végezhető genetikai diagnosztika sokat fejlődött az elmúlt években. De az is nyilvánvaló, hogy a társadalommal együtt a közgondolkodás is változóban van, és másképpen tekintünk a mesterséges reprodukciós eljárásokra, mint tíz vagy húsz évvel ezelőtt. A kulturális, vallási és tudományos lehetőségek, az adott infrastruktúra miatt még Európában is igen eltérő felfogások élnek a megengedhető és a tilos közötti határvonal kijelölésében - mi sem kerülhetjük meg, hogy ezeket áttekintsük. De a reprodukciós szabályok fejlesztésétől ne várjuk társadalmi gondjaink és az emberiség jövőjének megoldását. Hisz a törvényhozások aligha lehetnek képesek mindezen aspektusok érzékeny befogadására - találják a politikusok bármennyire is vonzónak és titokzatosnak a jogi szabályozás alól folytonosan kicsúszó, átalakuló emberi reprodukciót.
A szerző jogász, a Közép-európai Egyetem tanára.
