Mielőtt az államfőválasztásból kifolyólag a szabaddemokraták is végzetesen elbutulnának, nem árt néhány dolgot rögzíteni. Hogy a jelen helyzet milyen balfaszságok sorozataként állt elő, azzal most már nem érdemes foglalkozni. Az meg szóba sem jöhet, hogy az SZDSZ a szocialisták "eredendő ostobaságára" hivatkozzon (amire speciel úgy szeret), mert arra mondhatja bárki: az MSZP végső soron a demokratikus játékszabályok betartásával működött (alapszervezeti, választmányi jelölések, kongresszusi szavazás) - és az SZDSZ? Csak süketelt "pártpolitikai kötöttségekről" meg a "nemzeti egység megtestesítéséről", mintha egy álszent civil szervezet meg egy magyar értelemben vett "konzervatív" párt keveréke lenne, s lám, még most sem tudni, mit akar: megszavazni Szili Katalint, beállni az ellenzék jelöltje mögé vagy egyeztetni.
Amikor Pető Iván lapunkban elmondta véleményét - a mai politikában sajnos, egyre szokatlanabb módon - névvel vállalva, nemcsak tisztességesen, de ésszerűen is cselekedett. Szili Katalinnal az a baj, hogy alkalmatlan e tisztségre. (Hogy miért, elég sokszor elmondtuk.) Mindegyik szabaddemokrata nyilatkozatnak ez volt persze a lényege, de valamiért a fentebb említett kvázikifogásokba csomagoltan hajtogatták. Most azonban már nem lehet mellébeszélni.
Mi a teendő? Bármilyen hihetetlen: ragaszkodni eddigi álláspontjukhoz. Szili Katalint, mivel kvalitásai miatt méltatlannak tartják, nem szavazzák meg, ellenben változatlanul nyitottak arra, hogy az MSZP-vel - és mindenekelőtt vele, hiszen a két párt közötti együttműködésnek középtávon nincs alternatívája - újabb, konszenzusos jelöltet állítsanak az első forduló borítékolható kudarca után. Politikai öngyilkossággal érne föl, ha az SZDSZ az ellenzékkel kokettálna, akár az általa javasolt "négypárti" egyeztetés jegyében is. Egy ilyen bájolgás őszintétlen gesztus lenne mindegyik fél részéről, amivel mindannyian tisztában is vannak; hozadéka viszont csak a Fidesznek származna belőle, hisz az egészből annyi jönne le, hogy már a koalíciós együttműködés is a nagyobbik ellenzéki párt katalizátorszerepét tételezi (az különben is szívesen éli bele magát a nemzeti egységpolitizálásba; abba, amit ő ez alatt ért).
Az SZDSZ nem szavazhat ellenzéki jelöltre (még ha szimpatizálna is vele), mert ezzel fölösleges és csak nagyon lassan gyógyuló sebet ejtene politikai szövetségesén. Az egyetlen lehetőség, hogy távol marad a voksolástól; és bármily furcsán hangzik, ez gesztus lenne az MSZP felé is: nem értünk veletek egyet, de a szövetségeseinket nem szavazzuk le. Mindenki mondja azt: ez nem ment, istenem, nem vagyunk egyformák, de még mindig inkább együtt kormányzunk, mint sehogy. És még csak nem is kell összeesküvés-elméleteket gyártani utólag: az MSZP pontosan tudta, hogy az SZDSZ nélkül nincs többsége, az SZDSZ pedig pontosan tudta, hogy nélküle akár az ellenzéki jelölt is győzhet. Ami történt, mindennek a tudatában történt: hülye történet, presztízsveszteség.
Már ha. Mert legkésőbb a második forduló végén rádöbbenhetnek: oké, eljátszották az erős fiút, de hiába böszme bajszos az egyik és cingár szemüveges a másik, nem tudják az akaratukat egymás ellenében érvényesíteni. Meg aztán mindketten elmúltak tizenkét évesek, vagyis akár meg is egyezhetnek egy közösen vállalható személyben. Így, ha nem is karcolások nélkül, de kimászhatnak a maguk ásta gödörből. Együtt. Talán.
