Van pápánk - vette át címoldalán a Reggel című napilap a Joseph Ratzinger egyházfővé választásáról szóló hivatalos vatikáni bejelentést, így, idézőjel nélkül. A magyar média általában is hű maradt a II. János Pál halála óta követett magatartásához, melyet mindmáig alig néhány orgánum - az Index és a Magyar Narancs - tett szóvá, föliratkozva ezzel a jobboldali sajtó ügyeletes mumusainak a listájára. A politikai elit hasonló szervilizmusról tett tanúbizonyságot; a legintenzívebben ezúttal is Szili Katalin, aki "gyermeki tiszteletének" fogadására kérte alázatosan a XVI. Benedekké előlépett kardinálist. (Lásd: Népszabadság Online, 2005. április 20.)
Mindezek alapján Magyarország helye ott lehetne a legvallásosabb latin-amerikai országok között a katolikus túlbuzgósági listán, a szikár tények mégis azt mutatják: a keresztény Magyarország nem ország; a média és a politikai elit által az utóbbi hetekben megformált, gyászoló, majd örömükben táncot lejtő hívők tömegeit vizionáló országimázs hazug és képmutató. Világosan kiderül ez abból a feltűnő különbségből, ami a 2001-es népszámlálás adatai és az évente az egy-egy egyház javára adójuk egy százalékát felajánló állampolgárok aránya között van. Míg a népszámlálási adatok szerint az ország népességének 54 százaléka katolikus lenne, ugyanabban az évben a bevallók mindössze 12 százaléka rendelkezett bármely egyház javára személyi jövedelemadója egy százalékáról (lásd: Péter fillérei, Magyar Narancs, 2002. december 5.). Honfitársaink jelentős része tehát nem szeretné, ha a népszámlálási biztos előtt felekezeten kívüli gyökértelen kutyának tűnne, így inkább ahhoz az egyházhoz számítja magát, melyhez életében legalább egyszer, a(z akaratán kívüli) kereszteléskor valami kapcsolat fűzte. Érzelmi kötődése azonban nem olyan intenzív, hogy az egyszázalékos felajánlás egyetlen fillérbe nem kerülő aktusát is gyakorolja felekezete javára.
A hazai média és a politikai elit viselkedését nézve a fentiek ellenére nagy lehet a kísértés, hogy a Magyar Katolikus Egyház vezetői ismét a valóságos sokszorosának láttassák felekezetük társadalmi súlyát. Pedig ehelyett célszerű lenne inkább azon elmélkedniük, hogy a pápahalál és -választás előtti hónapokban miért kizárólag az egyházi átvilágítás elszabotálóiként szerepeltek a magyar főpapok a nyilvánosságban. Ma már látható: Ratzinger megválasztása az azt kísérő közéleti ömlengés ellenére nem elősegítője, inkább gátja lesz a hazai klérus terelő magatartásának. Eddig is kérdéses volt, hogy milyen társadalmi státusra tarthat igényt egy demokratikus országban egy olyan szervezet, amely az elmúlt 15 évben mindent megtett azért, hogy a pártállami múlt tisztázására tett bármiféle kísérlet alól kivonja magát. Az új egyházfő személye azonban felhívja a figyelmet arra is, hogy a kollaboráció legfőbb felelőseit korántsem csak a magyar egyházi vezetők között, s még kevésbé az állambiztonsággal együttműködő plébánosok mezőnyében kell keresnünk.
1982-ben a Magyar Katolikus Egyház vezetése - az Állami Egyházügyi Hivatal sürgetésére - teológiai érvekkel tette lehetetlenné az akkorra a pártállammal szembeni katolikus ellenállás utolsó szigetének számító Bokor bázisközösség vezetője, Bulányi György piarista szerzetes tevékenységét. Az ügy a világegyház teológiai kérdéseiben illetékes Hittani Kongregáció (az inkvizíció egyenes ági leszármazottja) elé került, melyet már akkor Ratzinger bíboros vezetett. Ratzinger az ügyben a hazai klérus és közvetve a Vatikán által az 1960-as évektől partnernek tekintett kommunista diktatúra segítségére sietett. Egy Bulányihoz írott, 1986-os levelében felszólította a templomi misézéstől eltiltott papot, hogy vonja vissza "téves, veszedelmes és kétértelmű" tanításait (idézi: Jopp Wagner a Bulányi György Nagypénteki levél című könyvének németországi kiadásához írott előszavában; lásd: http://bocs.hu/ford/bocsf16.htm); egy évvel később pedig a kongregáció jóváhagyta az atyával szemben itthon meghozott ítéletet.
Ratzinger személyében a bíborosok a katolikus egyház csalhatatlan vezetőjévé emeltek egy olyan főpapot, aki a szabad világból segédkezett a magyarországi kollaboráns főpapoknak a legbátrabb hazai katolikus közösség ellehetetlenítésében, megtagadva minden szolidaritást a hitük miatt üldözött magyar testvéreitől. Mostantól őrá tekint a hazai politikai elit és a mainstream média "gyermeki tisztelettel". Pedig itt lenne az ideje, hogy mind a magyar katolikus közösség, mind a világi közvélemény megkezdje a szembenézést a legnagyobb ún. történelmi egyház közel- és távolabbi múltjának fehér foltjaival. Felnőtt emberekhez illő bátorsággal.
