Nálunk pillanatnyilag úgynevezett ágazati egységről beszélni teljesen fölösleges: az egyes szektorok ilyen-olyan szervezeteinek vezetői egymást csendesen gáncsolgatva építik saját klientúrájukat, no meg a karrierjüket, miközben a mögöttük lévő érdekkör - a tagság - saját esze és ügyessége szerint lavíroz jobb vagy rosszabb irányba.
Hát ebbe jól beleléptünk, öcsém - rázza előttem a hivatalos papírokat Feri, az ismerős gazdálkodó, aki most rettenetesen dühös: az uniós pénzeket kifizető agrárhivatal bizonyos eltérések okán adatpontosításra szólította fel. Ameddig az meg nem történik, addig nincs föld alapú támogatás. Emberünk pedig most szid minisztert, hivatalt, Európát, adminisztrátort, "kommunistát", épp csak a dokumentumokat gyártó nyomdáig meg a papírgyárig el nem jut. És a maga szempontjából igaza is van: földjei után csaknem nyolcmillió forint illetné még a tavaly májusi állami előleg után, erre alapozva traktort meg munkagépet vett hitelre - most viszont már kopogtat a bank, törleszteni kéne. Az illető egy éve egyébként nagyon optimista volt. Számolgatott, tervezgetett, hogyan is fogja majd okosan felhasználni azt a pluszpénzt, amit az uniós csatlakozás hoz neki. Most viszont dühös, és baráti kölcsönért szaladgál. "Hittem ezeknek" - mondja, és karjával széles mozdulatot tesz: neki most az egész világ az ellensége.
Vajon igaza van-e?
H
Kezdjük talán ott, hogy az a bizonyos pénz előbb-utóbb megérkezik a gazda számlájára. Mert a sokat szidott európai uniós szabályozás hallatlan előnye a mi korábbi rendszerünkkel szemben az, hogy működik. Ha sok papírmunkával meg ellenőrzéssel jár is, a támogatás biztosan eljut az arra jogosultaknak. Igen: biztosan.
Csakhogy mi - úgy értem: magyar gazdálkodók - ebbe a rendszerbe felkészületlenül léptünk be. Persze nem külön-külön az egyes termelők fogták ez ügyben suta kézre a kaszát, hanem együtt, mindannyian: államtól, minisztériumtól egészen a kétholdas tanyagazdáig mindenki. Mostanában, ismerve a fejleményeket, az a kényelmetlen érzésem támad időnként, hogy a magyar agrárgazdaság szereplői a felkészülés éveiben egyszerűen nem vették komolyan a figyelmeztetést: más világ jön.
A kormányváltás után közvetlenül, tehát a csatlakozási finisben még az is erősen kétséges volt, létrejön-e egyáltalán az a hivatal, ami a támogatásokat folyósítja. 2002 nyarán búskomor minisztériumi küldöttség érkezett haza Brüsszelből, ahol olyan hiánylistával szembesültek a hivatalnokok, hogy annak alapján egyszerűen kilátástalannak tűnt a helyzet. Aztán valahogy megoldották, sikerült, ahogy sikerült. A rendszer ezer hibájával együtt bár, de működik. Ám ennél sokkal nagyobb gond, hogy még a komoly piaci szerepet játszó ágazati nagyvállalkozások egyikének-másikának a vezetőjét sem érdekelte igazán, mi is lesz itt 2004 májusától, hogyan is kéne átszervezni a cég működését - erről még lesz szó.
H
Arról meg aztán már beszélni is fölösleges, hogy mit és hogyan rontottak el a folyamat egésze során a hazai mezőgazdasági érdekképviseletek. Nálunk pillanatnyilag úgynevezett ágazati egységről beszélni teljesen fölösleges: az egyes szektorok ilyen-olyan szervezeteinek vezetői egymást csendesen gáncsolgatva építik saját klientúrájukat, no meg a karrierjüket, miközben a mögöttük lévő érdekkör - a tagság - saját esze és ügyessége szerint lavíroz jobb vagy roszszabb irányba. Az egésznek torokszorító példája volt a legutóbbi agrártüntetés, pontosabban annak befejezése. (A követelések jogosságáról most nem beszélünk.) Tehát: pénteken, kora este a tíz-egynéhány szervezet abban egyetértve áll fel a tárgyalóasztaltól, hogy egyezség pedig nincs a kormánnyal, tüntetünk tovább. Aztán vasárnap délelőtt jön a hír: a főszervező gazdaköri elnök mégis aláírta a megállapodást. Utána ünnepség a sör-sátorban - no meg a vita, mert például a sertéstartók szövetségének egyébként meglehetősen hatásosan érvelő elnöke szerint ez az egész egy humbug, az a papír a nullával egyenlő, ők tüntetnek tovább. És élő adásban kimondja: abban a két napban biztosan valami furcsa dolog történt. Már később - társaságban - úgy fogalmaz, a gazdaköri elnököt egyszerűen megvették kilóra. Egy másik verzió szerint viszont a történet nagyszabású politikai játszma része: az illető a nagyobbik ellenzéki erő afféle intézőjeként irányította az eseményeket, és a március 15-i ünnepségek előestéjén arra kapott utasítást, hogy ne feszítse tovább a húrt, mert egy esetleges közbotrány ártana a párt új, bölcsességet és józan mértékletességet sugárzó imidzsének.
Tök mindegy, melyik vélekedés (netán egy harmadik vagy negyedik?) igaz, hiszen szinte a gyomorból jön fel a kérdés: mi köze ennek az érdekvédelemhez? Vagy magához az amúgy politikaverte ágazathoz?
Semmi. És most már közelítünk a lényeghez: valójában miért is lépett be készületlenül a magyar mezőgazdaság az unióba?
H
A már említett sertéságazati érdekvédő nyilatkozata szerint az ő szervezete 1,2 millió Magyarországon hizlalt sertés gazdáit, illetve azok kisebb-nagyobb szervezeteit fogja össze. Aztán arról beszél, hogy kiszolgáltatottak a felvásárlóval meg a külföldi konkurenciával szemben. Hát akkor miért nem fognak össze? Ennyi disznó még a mi piacunkon is hatalmas tétel - úgy a legális piac harmada -, együtt már lehetne vele erőt érvényesíteni. "Túl sok az érdek" - mondja az érdekvédő.
No, itt a baj.
Összegyűlhet akár félmillió termelő is a Kossuth téren, attól előrébb nem jutnak. A politikai és költségvetési kényszerek között hajladozó kormányzattól ugyanis nem kaphatják meg azt, amire igazán szükségük lenne.
Van ugyanis néhány nagyon kellemetlen tény, amiről a nagy ívű érdekvédelmi vagy politikai megnyilvánulásokban hallgatni szoktak. Például az, hogy a valóban "sokérdekű" magyar agrár-alapanyagtermelés képtelen normálisan üzletelni. A valódi érdekképviselet ugyanis nem kormányzati épületek előtt "mutat fel erőt", hanem a konkrét értékesítési szerződések előkészítésében. Mondjuk a sokat szidott bevásárlóközpontok környékén. Mert az bizony üres duma, hogy a jó minőségű magyar élelmiszer akár még ebben a valóban multinacionális közegben is eladhatatlan (pontosabban nem fizeti meg a minőséget a hazai vásárló), mert igenis, kellően vastag társadalmi szeletet jelent már az a réteg, amely megnézi: honnan is származik az a sonka vagy sajt. És bár illuzórikusnak hat a kijelentés, valóban létezik hazafias vásárló is - e sorok írója e körbe tartozik. (Kivétel: a gomolyatúró. De az is gömöri legyen, a mindenit!)
Csakhogy.
Azt is tudni kell, hogy ezek az óriáscégek lefogják immár a hazai piac legalább négyötödét. Aki nem hiszi, járjon egyszer utána, hogy mondjuk egy lakótelepi "garázsboltos" valójában honnan is szerzi be áruját - aki aztán az "akciós sajtot" csendben, lapítva visszaárazza, s úgy adja tovább. A mi derék beszállítóink többsége tehát olyan, pengeélességgel profitgyártásra berendezett cégekkel ül le egyezkedni, amelyek együtt egyszerűen megkerülhetetlenek.
H
És most következzék egy szomorú történet. Volt évfolyamtársam - az egyik multi beszerzési főnökféléje - irodájában ülünk, csöng a telefon, kezét felemelve kér elnézést és tárgyalni kezd. Számok hangzanak el, ennyi kiló, annyi forint, akkori szállítás. Az egyik húsos partnerünk volt - mondja, de szinte ebben a pillanatban ismét megszólal a mobil. Újabb kilók, újabb forintok, aztán egy furcsa megjegyzés: ahogy szoktuk. Némi faggatózás után kiderül, hogy egy napok óta folyó alkudozás tanúja voltam, folyamatosan ígérget egyik magyar beszállító a másik alá. A győztes kereskedelmi megbízottja a kiesett bevétel egy részét némi technikai ügyeskedés után a kezébe kapja - mondtam, hogy szomorú történet ez.
Ebben a helyzetben aztán persze egyszerűbb a minisztériumok elé vonulni és követelni a kiesett hasznot mint szerződések konkrét pontjait, no meg üzletkötői érdekeltségeket bogarászni. Amíg viszont az a bizonyos mobil rend-re megcsörren, addig itt ágazati összefogásról beszélni értelmetlen. Nem győzöm elégszer leírni: a sokat irigyelt dán sertéstartóknak egyetlen szervezetük van, saját vágóhíddal, évekre szóló, stabil értékesítési szerződési háttérrel, hatékony külkereskedelmi rendszerrel, nálunk meg "túl sok az érdek". Nem sokkal jobb a helyzet a gabonaértékesítésben sem, de saját piacaikon egymással harcolnak a tejesek meg a baromfisok is. És csak ritkán válogatnak az eszközökben. Ezt az egészet pedig mosolyogva figyeli a külföldi konkurencia, és lazán betüremkedik minden olyan üzleti résbe, amit a magyar termelők szabadon hagynak. Akad olyan termékkör, amelynek magyarországi behozatala megötszöröződött az elmúlt kilenc hónapban, s egyre riasztóbb mértékben romlik agrár-külkereskedelmi szaldónk is.
Ami persze a fentiek fényében egyáltalán nem ok nélkül való.
H
De talán mégsem kell feladni a reményt. A magyar mezőgazdaság ugyanis az uniós csatlakozás első menetét saját szétesettsége, szervezetlensége miatt veszítette el. Ebben szerepe volt állami hivatalnoknak, érdekvédőnek egyaránt. A meccsnek azonban még nincs vége. Lehetne most persze azon mélázgatni, mi lett volna, ha tizenöt éve az első szabadon választott kormány a volt téeszrendszer atomokra verése helyett valami értelmes érdekeltségi-tulajdonosi rendszert telepít rá az amúgy - legalábbis gazdálkodási értelemben - hatékony mezőgazdasági struktúrára, de sok értelme nem lenne. Elmúlt, kész. Az ágazat piaci szereplőinek most viszont tudomásul kéne venniük, hogy az új világban igenis újra kell szerveződniük, mert ami pillanatnyilag van, az tarthatatlan. Igen, a mi agrárágazatunk oldott kéveként, asztalra borított marék borsóként örökös versenyhátrányban lesz, az összes éghajlati meg talajadottsági mutatóival együtt.
Közhely lenne? Inkább tény: ágazati összefogás nélkül a magyar mezőgazdaság és "csatolt részei" (értsd: a falu meg a kapálgató nyugdíjas) az uniós világban nem lesznek nyerők. Az üzleti világ eszközeivel szemben üzleti eszközökkel kell fellépni. Sorolhatnánk: hatékonyság, szerződések korrekt betartása, szállítási pontosság, az utóbbi években végre nagy nehezen megindult tőkekoncentráció és a többi - de minek. A lényeget alighanem úgyis mindenki érti.
Talán még a Feri is.
