Egy szaftos sztori

  • 2004. november 11.

Publicisztika

Kormányunk újabb sikerétõl hangos a közélet: fene se gondolta volna, hogy parancsszóra, egy pillanat alatt eltüntethetõ a boltok polcairól a magyar pirospaprika, annak közvetlen leszármazottaival egyetemben (igaz, a magyaros vagdalt hús, a velõs pacalkonzerv és a paprikás chips megúszta - reméljük, nem csupán véletlenségbõl). Alighanem csak a bíróságon derül ki, hogy mindez törvényes volt-e, mert a magukat ártatlannak valló gyártók nem hagyják az ügyet annyiban; de bíróság elé kerülnek az érintett paprikahígítók is.

Ám a légógyakorlatként is felfogható mûvelet sikere után sem áll sajnos módunkban megsimogatni az illetékes kormányzati szervek s a szakhatóságok buksiját. Hisz épp õk hagyták idáig fajulni a dolgokat; s akkor még nem is említettük a paprikalobbi képviselõit, akik a könnyen beseperhetõ haszon reményében sikeresen rontották honunk (és saját maguk) amúgy sem túl acélos hírnevét. A magyar élelmiszer világhíre (néhány kitüntetett terméket leszámítva) sosem volt más, mint makacs önáltatásunk bizonyítéka, könnyû kézzel fabrikált legenda. A magyar bor például jórészt ismeretlen országhatárainkon kívül, de ezt nagyrészt tarthatjuk szerencsénknek is, tekintve, hogy magunk között mi is úgy tudjuk: a magyar borok jelentõs része alapvetõen román (szerb, esetleg hazai) cukor, borkõsav és mûtrágya felhasználásával készül nagy fémkádakban, melyekben néhány éve még gázolajat savaztak. Most már legalább a kétségtelenül világhírû (eztán meg hírhedt) magyar paprikáról is megtudta az egész világ, hogy durvábban ütik be, mint a kokaint.

De miért csak most kellett rájönnünk, hogy azt a cuccot (ejtsd: hungarikum), amelybõl minden magyar fejenként és évente fél kilót tol le különbözõ formákban, eddig nagyjából senki nem ellenõrizte - mert majd biztosan megteszi helyettünk barátunk és testvérünk, az EU, vagy a brazilok, vagy maga az úristen, aki vigyáz reánk. Súlyosan levizsgázott az agrártárca és annak vezetõje, akinek már több mint egy éve tudomására hozták: dõl be a határon az obskúrus eredetû paprika, és senki sem törõdik vele. Azt is tudják már hónapok óta, hogy nem csupán bizonytalan eredetû, de mérgezett is a brazil paprika, ám egy relatíve kisebb rakomány megsemmisítésén kívül nem tettek semmit. Persze sokan profitáltak az ügybõl: a brazilok megszabadultak pár száz tonna méregtõl, és még kerestek is rajta, nem kellett a tengerbe szórni vagy mozdonykazánban elégetni. Jól jártak a magyar piacon is jelen lévõ külföldi forgalmazók, gyártók, akik simán lenyúlhatják az ügyben érintett magyar tulajdonú cégek külföldi és hazai piacait (ha ez még bárkit is érdekel). Aztán jó hír lehet az is, hogy egy dél-amerikai gombatripért ezután nem kell az inka bércekig zarándokolni: az anyag itthon is potom áron elérhetõ, csak nem szórni, hanem szippantani kell.

A magyar fogyasztó nyeresége viszont csekély: az elkészült laborvizsgálatokból ha akarja, s ha bírja (például hozzáfér a világhálóhoz), könnyedén megtudhatja, hogy melyek voltak az ártalmatlan s melyek a mérgezõ anyagok a körömpörköltjében. Az viszont már sértené a gyártók érdekeit, ha fel kellene tüntetniük, hogy ízléses kis zacskóik hány százalékban tartalmaznak magyar nap érlelte honi paprikát, szerb, spanyol, chilei importterméket, illetve teljesen nemzetidegen gombagyanús izét. A magyar fogyasztót amúgy sem védi szinte semmi a hasonló esetek megismétlõdésétõl - rengeteg szemetet kénytelen nap mint nap magához venni, s csak idõ kérdése, mikor derül ki egy újabb, látszólag ehetõ anyagról: vakságot, impotenciát, esetleg e honban nehezen észrevehetõ, lassú elbutulást okoz.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.