A múlt kedden az amerikaiak újraválasztották azt az elnököt, kinek minél csúfosabb kudarcáért bizonyosan több mint kétszáz nyelven fohászkodtak szerte a világon. Mégpedig meggyõzõ fölénnyel választották újra: szokatlanul magas részvétel mellett országosan úgy három és fél millió szavazattal kapott többet, mint ellenfele. Csak a bonyolult és avíttas amerikai választási rendszer - valamint a négy évvel ezelõtt alaposan odakozmált televíziós csatornák érthetõ óvatoskodása - teremtette meg azt a látszatot, hogy a választás szoros volt. Matematikailag igaz ugyan, hogy ha Ohióban hetvenezer Bush-szavazó Kerryre ikszel, akkor fordított eredmény születik. Csak éppen szociológiailag elképzelhetetlen, hogy Ohióban az gyõzzön, aki országosan akkora deficitet halmozott fel, mint amekkorát Kerry felhalmozott.
Bush fölényes gyõzelme meglepetés volt. Nemcsak arról van szó, hogy a közvélemény-kutatások - beleértve a rendkívül megbízhatónak tartott exit pollokat - mást ígértek, hanem fõleg arról, hogy ez a választási eredmény megdönteni látszik számos, az amerikai választói magatartásról felállított (hipo)tézist. A magas választási részvétel a demokratáknak kedvez - hitte eddig szentül minden szociológus, politológus és választási szakértõ. Most többen szavaztak, mint az 1960-as, Kennedy és Nixon között eldõlt választás óta bármikor, olyan húsz százalékkal többen, mint négy évvel ezelõtt, és Bush nemcsak tartani tudta a lépést Kerryvel az újonnan mozgósított választók körében, hanem jelentõs fölényre tett szert. A spanyol ajkú választópolgárok számarányának növekedésébõl sokan arra következtettek, hogy a demokrata szavazóbázis automatikusan bõvülni fog, hogy a republikánusok e demográfiai automatizmus miatt stratégiai kutyaszorítóban vannak. Most kiderült, hogy az utóbbiak korántsem esélytelenek a hispán szavazatokért folytatott versengésben. Sokan gondolták azt is, hogy az evangélista szavazóblokk kolonc a republikánusok nyakán, melyet csak a centrumszavazók elriasztása árán lehet megfelelõen mozgósítani. Aligha kétséges, hogy az evangélista választókat sikerült mozgósítani - Bush nyilvánvalóan nekik köszönheti gyõzelmét -, és ez nem riasztotta el a centrumszavazókat. A választás eredményétõl függet-lenül megdõlni látszik a "medián választó elmélete" is, mely szerint egy olyan többségi választói rendszerben, mint az amerikai, a két versengõ párt kénytelen a centrumban konvergálni, mert a centrum meghódításával lehet leginkább maximálni a szavazatokat. A kampány során sokkal inkább azt lehetett megfigyelni, hogy mindkét párt felkarolt szélsõségesnek számító kisebbségi nézeteket. A választás éjszakáján elhangzott aranyköpésben - "Mel Gibson legyõzte Michael Moore-t" - a csipetnyinél jelentõsen több az igazság.
Tartós hullám
A demokratáknak és híveiknek tehát most azzal a helyzettel kell szembenézniük, hogy a republikánusok többen vannak, esetleg tartósan vannak többen, és a 2004-es elnökválasztás egy új történelmi korszakot harangozott be, a republikánus dominanciáét. Ez elég magyarázat némi demokrata rosszkedvre, de nem elégséges oka annak a mélységes elkeseredésnek és kétségbeesésnek, amely a demokrata szavazótábor legtudatosabb részét hatalmába kerítette. Biztos vagyok ugyan abban, hogy a Kerry-szavazók nagy többsége egy vállrándítással intézte el választottja bukását, de abban is, hogy most Amerikában sokkal többen, nagyságrendekkel többen estek depresszióba, szoronganak a jövõtõl, mint azok, akik Kerry gyõzelme esetén washingtoni karrierben, baráti közbeszerzési elbírálásban, presztízsnövekedésben reménykedhettek volna. Nem is azért vannak világvége-hangulatban, mert Kerry vesztett, hanem azért, mert Bush gyõzött.
Barátaim - egy Manhattanben élõ középkorú bankár-ENSZ-bürokrata házaspár - a választás elõtt szabadságot vettek ki, elutaztak Pennsylvaniába, ajtóról ajtóra járva "Bárki" mellett agitálni, tehát amellett a Kerry mellett, aki annyira nem gyõzte meg õket, hogy baráti társaságban a nevét sem szívesen ejtették ki. De: bárki, csak ne Bush. A választási eredmény e-mailjeik tanúsága szerint annyira kihozta õket a sodrukból, hogy radikálisan kétségbe vonták a brechti igazságot, miszerint a népet nem lehet leváltani. Mások egyenesen a kivándorlást fontolgatják. Nyilván nem tömegek, de elegen tették ezt kamerák elõtt ahhoz, hogy a kanadai bevándorlási hivatal - talán csipkelõdési szándékból is - figyelmeztetést bocsásson ki: az amerikaiak esetében sincs az úgy, hogy átmennek Kanadába és maradhatnak is.
Hisztéria? Bizonyos fokig persze. Egy kulturális háborúban nehéz a csatavesztést higgadtan kontemplálni, különösen, ha ez a csatavesztés a háború elvesztését is jelentheti. (Itt tartozom annak bevallásával, hogy van amerikai szavazati jogom, éltem is vele, és nem sikerült eltalálnom a gyõztest.) De ha a lehetõ leghiggadtabban vesszük is fontolóra a történteket, akkor is úgy tûnik, hogy sok forog kockán, és liberális szemszögbõl van ok aggodalomra.
Identitáspolitikák
Thomas L. Friedman, a New York Times külpolitikai publicistája a választás harmadnapján megjelent írásában jellegzetes módon mutatott rá a liberális kétségbeesés okára: "Ezt a választást az döntötte el, hogy Busht olyan emberek támogatták hatalmas arányban, akik nemcsak másfajta szakpolitikai döntéseket tartanak kívánatosnak, mint én, hanem egy teljesen másfajta Amerikát tartanak kívánatosnak. Nemcsak abban nem értünk egyet, hogy Amerikának mit kellene tennie, hanem abban sem, hogy mi Amerika." Olyan ország-e, ahol nem szólnak bele az emberek szexuális preferenciáiba, ahol megengedik a nõknek, hogy urai legyenek saját testüknek, ahol az állam és az egyház közötti határvonal sérthetetlen, ahol a vallás nem tromfolja le a tudományt, ahol az elnök erkölcsi energiáit az amerikaiak egyesítése érdekében használja, nem pedig megosztásuk és a világtól való elválasztásuk érdekében? Friedman szerint a választás egyfelõl semmirõl se szólt, mivel az igazán fontos kérdések nem lettek komolyan megvitatva, másfelõl viszont hirtelen túl nagy lett a tétje: Amerika lelke. Tulajdonképpen nem is választás volt ez, hanem a hovatartozás demonstrálása. "Bármibe fogadnék, hogy akkor is ugyanilyen lett volna az elektori kollégium megoszlása, ha a szavazócédulákon nem Kerry és Bush neve lett volna, hanem egyszerûen az a kérdés: >>Fox tv-t néz, vagy New York Timesot olvas?Valóban. Lehet úgy látni, hogy két kultúra, két Amerika, két morális koncepció birkózott ezen a választáson, és a vidéki, kisvárosi, mélyen vallásos, hagyományokhoz ragaszkodó, vaskalapos Amerika legyûrte az urbánus, kozmopolita, nyitott, szabados Amerikát. Hogy az ötvenes évek Amerikája feltámadt és bosszút próbál állni a hatvanas éveken. Azokon az azóta kimosakodott, de lelkileg még mindig hosszú hajú, drogozó, promiszkuitást gyakorló, tekintélyt nem ismerõ, lázongó, törõ-zúzó nyikhajokon, akik "mély-Amerika" annyi gyermekét is elcsábították és megrontották. És tetézve bûnüket még sikeresek is lettek: kerültek ki közülük professzorok, sztárújságírók, filmsztárok, forgatókönyvírók, popzenészek, akik továbbra is mérgezik a lelkeket. Sõt, egyikük egészen az elnökségig vitte. Még egy ilyen ne tegye.
Talpig morálban
Egyes közvélemény-kutatók szerint az amerikai szavazók húsz százaléka mondta azt, hogy választását "erkölcsi értékek" fogják meghatározni. Ezek döntõen Bushra szavaztak, és a republikánus szavazóbázis egyharmadát tették ki. (Van olyan választás utáni közvélemény-kutatás is, amely szerint a Bushra szavazók több mint fele említette az "erkölcsi kérdéseket" szavazata indoklásául.) Bush annak az Ohiónak köszönheti gyõzelmét, ahol hivatali ideje alatt több munkahely szûnt meg, mint bármely más államban. Ráadásul abból sem lehet messzemenõ következtetéseket levonni, hogy a demokrata szavazók nem emlegették az "erkölcsi értékeket", ezt a republikánus jelszót. Ettõl még az õ választásukat sem kizárólag a jelöltek szakpolitikai álláspontjai motiválták. Éppen a legtudatosabb, legelszántabb demokrata szavazók között vannak nagy számban olyanok, akik okkal látják úgy, hogy a Busht támogató rendkívül konzervatív, bigottan vallásos erõk követelései identitásuk, életstílusuk, értékrendjük érvénytelenítésére törnek. William J. Bennett, Amerika egyik prominens erkölcscsõsze, aki Reagan alatt a kulturális és oktatásügyi miniszterséghez hasonlatos posztot töltött be, az öreg Bush idejében "drogcár" volt, ma pedig - többek között - (Bill Bennett-té avanzsálva) rádiós talkshow-t vezet, a választást követõ villámkommentár-jában azonnal meg is fújta a harci kürtöket. "Miután a Fehér Házban visszahelyezte státusába a tisztességet, Bush elnöknek most mandátuma van arra, hogy politikai és jogi eszközökkel elõsegítse egy tisztességesebb társadalom kialakulását. Támogatói ezt akarják, és szavazataikkal felhatalmazták, hogy lásson hozzá. Itt az ideje, hogy megkezdjük idõigényes nemzeti megújulásunkat (...) - mind a törvényhozói munkában, mind a szövetségi bírák kinevezése területén. Végül is ez a fõ oka annak, hogy George W. Busht újraválasztottuk."
Tény, hogy a republikánus szavazók harmada-fele ezért voksolt ismét Bushra. Ami azért mégiscsak megdöbbentõ, amikor háború folyik, terroristatámadások veszélye fenyeget, Amerika diplomáciailag elszigetelt, magas a munkanélküliség. Lehet, hogy ennek az is az oka, hogy Kerrynek nem sikerült elhitetnie, hogy õ ezeken a területeken jobban teljesítene, de lehet, hogy ez akkor sem számított volna sokkal többet, ha sikerül neki.
A legjobb otthon
Tehát a világ egyetlen megmaradt szuperhatalma a kulturkampf mocsarában fog dagonyázni. De ettõl még megmarad a világ egyetlen szuperhatalmának. Bush nemcsak az erényes, istenfélõ amerikai társadalom kialakulásának elõsegítésére kapott mandátumot, hanem az iraki rendezés további vezénylésére is, a terrorizmus elleni háború vezetésére is, az amerikai külpolitika irányítására is. Ezen nem változtat az a körülmény, hogy az amerikaiak - vagy legalábbis egy elnökválasztást eldönteni képes kisebbségük - prioritási listáját az "erkölcsi kérdések" vezetik.
Nincs ok feltételezni, hogy Bush különösebb változtatásokat tervezne ezeken a területeken. Ezért fogadták a világ fõvárosaiban egyfajta - a beletörõdésen jóval túlmenõ - megnyugvással Bush újraválasztását, bármennyire Bush ellen drukkolt is egyébként a világ. Bush választási mantrája - "rólam tudjátok, hogy hol állok" -, amellyel sikerült súlyos és összetett stratégiai kérdéseket is az egyenesség és a szókimondás - végsõ soron a személyes erényesség - kérdésére redukálnia, úgy látszik, nemcsak Ohióban hatott, hanem az Amerikán kívüli világ miniszterelnöki dolgozószobáiban is. Mert egyfelõl a kiszámíthatóság és folyamatosság tényleg érték, másfelõl nemigen lehet látni, hogy mit csinálhatna Kerry radikálisan másként Irakban, mint Bush, ha õ nyeri meg a választásokat.
Számosan vannak Amerikában is, szerte a világban is, akik egy kisebb armageddont szívesen bevállalnának, ha ezzel móresre lehetne tanítani Busht. De Bush felelõsségteljes bírálói abban a kellemetlen helyzetben vannak, hogy sikeréért kell drukkolniuk. Hogy sikerüljön megteremtenie a megfelelõ körülményeket egy stabil, önmagát és a közrendet megvédeni képes iraki kormány megalakulásához. Hogy sikerüljön Iránt nukleáris fegyverkezési szándékaitól eltántorítania. Hogy sikerüljön csökkentenie azt a veszélyt, amelyet a fundamentalista iszlám terrorizmus jelent.
A második hivatali ciklusukat töltõ amerikai elnökök hagyományosan a "történelemmel való randevújukra" készülnek, sokkal inkább foglalkoztatja õket a történelem ítélete, mint a közvéleményé. Bush elõtt két választás van. Megpróbálhat magának helyet biztosítani a történelemben a radikális konzervatív kulturkampfos program erõltetésével abban a reményben, hogy évtizedekre rányomja a bélyegét az amerikai társadalomra. És megpróbálhat az iraki rendezés atyjaként, a terrorizmus sárkányát lekaszaboló Szent György lovagként bevonulni a történelembe. Elõször nyilván mindkettõvel meg fog próbálkozni. De nem olyan könnyû egy társadalmat fenekestül felforgatni. A republikánusok a kongresszus mindkét házában megerõsítették ugyan többségüket, de ez a többség nem igazán elég a radikális konzervatív erkölcsi megújulási program keresztülviteléhez. A demokratáknak vannak védekezési lehetõségeik, ha más nem, az obstrukció. A program erõltetése alighanem hideg polgárháborús hangulatot teremtene, amely energiákat vonna el Bush másik nagy történelmi projektjének megvalósításától. Ha ez bekövetkezik, akkor: szegény Irak. De talán mégsem fog bekövetkezni. Bushnak már nem kell aggódnia legodaadóbb választóinak elégedetlensége miatt. Remélhetõleg nem szeretne úgy a történelem ítélõszéke elé kerülni, hogy Amerikában hideg polgárháborút, Irakban káoszt és permanens vérfürdõt hagyott maga után. Ezért feltehetõleg az iraki rendezésre és általában külpolitikai sikerekre fog koncentrálni. Persze az akarás nem garanciája a sikernek. Clintonnak sem sikerült megoldania a palesztin-izraeli konfliktust.
A szerzõ újságíró, a Beszélõ szerkesztõje.
