Gulyás Márton

Egyen a színész vagy lakjon?

Dolgozói szegénység a magyar színházban

  • Gulyás Márton
  • 2017.06.04 14:05

Publicisztika

Nagy szörnyülködés kísérte pár hónapja Szilágyi István (közismertebben: a Keménykalap és krumpliorr Lópici Gáspárja, a Szerencsejáték Zrt. korábbi reklámarca) elnincstelenedését. A hír végigsöpört az összes nagyobb médiumon, s a nyomában sok adomány is érkezett. Ezek talán alkalmasak Szilágyi István krízisét ideig-óráig enyhíteni – megoldást azonban nem tudnak adni. Szilágyi esete ugyanis nem egyedülálló. Ideje van, hogy beszéljünk a magyar színművészek közötti drámai jövedelemegyenlőtlenségekről, és még inkább a dolgozói szegénységről.

Nyertesek és vesztesek

A színházi szakma a saját magáról szóló nyilvános beszéd középponti fogalmának a „szentséget” állította, amivel kettős veszélynek tette ki magát. Ha a színművészet szakrális tevékenység, akkor természetes, hogy Thália papjainak materiális igényei másodlagosak, hiszen a választott hivatás gyakorlásához kizárólagosan elhivatottság kell. Ez hazugság. Mi több: káros és ostoba önámítás, ami még azt is ellehetetleníti, hogy egyáltalán beszélni lehessen azokról a valós problémákról, amelyek az előadóművészek alacsony és elégtelen bérezéséből adódnak. Másrészt ez a felfogás olyan torz versenyhelyzetnek ad legitimációt, amelyben természetessé válik, hogy vannak nyertesek és vesztesek, akik hierarchiája a jövedelmükben is pontosan leképződik. Értsd: aki nem kiváló, az ne is egyék. Vagy egyék, de ne lakjon.

Pedig nem szabad, hogy a művészi kiválóság a szociális biztonság előfeltétele legyen – azért, mert ez olyan egyenlőtlenségeket okoz, amelyek ellehetetlenítik, hogy a művészeti kiválóság (értsünk alatta bármit is) egyáltalán meg tudjon jelenni, és ki tudjon bontakozni. A biztos megélhetés és a tisztes jólét nem az emberi vagy alkotói kiválóság folyománya kell, hogy legyen, hanem alapjog – amihez egyébként minden szükséges erőforrással rendelkezik a terület. A legjobb példa erre: nem az a baj, hogy létezik a Nemzet Színésze díj, amelynek birtokosai havonta félmilliós juttatásban részesülnek, hanem az, hogy ezenkívül nincs semmilyen más állami juttatás, ami speciálisan az idős művészek életkörülményeit javítaná. A különböző állami díjak s az ezek nyújtotta előnyök – például a nyugdíjazásban – szintén nem rendszerszintű megoldást jelentenek, hanem újfent az „érdemesség” csalfán meritokratikus szempontja felől közelítik meg ezt az alapvetően szociális kérdést.

E szelekciós mechanizmusok más és más formában, de az összes generációban megjelennek, és sovány vigasz, hogy feltehetően az összes többi művészeti ág képviselőjét, sőt a nem művészeti ágakban dolgozók életét is keserítik. Most mégis a színművészek helyzetére koncentrálok, mert ezt eddig szinte senki nem tette meg. Számos színházhoz nyújtottam be közadatigénylést a 2013–2014-es időszakra vonatkozóan (az Átlátszó Ki-mit-tud felülete segítségével), s az így szerzett információk alapján mutatom be, hogy a szélsőséges jövedelemegyenlőtlenségek hogyan érvényesülnek a magyar színházakban, és főként azok színművészeti dolgozói körében. (Ha az adatok bármelyike idejétmúlttá vált volna, örömmel veszek az érintettektől érkező bárminemű korrekciót.)

Három krízistünetet azonosítottam.

 

Az egészségügyi segítség hiánya

Egyetlen intézménynek és érdekvédelmi szervezetnek sincs az előadóművészi szakma sajátosságaihoz illeszkedő humánerőforrás-védelmi stratégiája és cselekvési terve.

Az előadó-művészet és ezen belül is a színészet kiemelt fizikai és pszichikai igénybevétellel járó hivatás. Ehhez képest a magyarországi képzések egyikében sem része a tantervnek az egyeztetés pszichológussal vagy más mentálhigiénés szakemberrel, illetve a hallgatók mentális tűrőképességének és terhelhetőségének, rizikófaktorainak felmérése. Ebből adódik, hogy (önbevallásuk szerint) egyetlen magyarországi színház sem alkalmaz a művészeti dolgozókat segítő, támogató mentálhigiénés specialistát. Döbbenetes, de igaz: a színész talán az egyetlen olyan foglalkozás ebben az országban, amely ilyen magas stressz-kitettség mellett hamarabb jut a munkahelyén (!) a stresszoldás toxikus megoldásaihoz (például az alkoholhoz), mint értő és felkészült szakember segítségéhez. De nagy baj az is, hogy ebben a kiemelt fizikai erőnlétet követelő szakmában, ahol a test egésze elképesztő terhelésnek van kitéve (gyakorlatilag életkortól függetlenül), nincs az általános erőnlétet fejlesztő protokoll. A megkérdezett színházak közül mindössze kettő biztosít hozzáférést fitneszszolgáltatáshoz – igény szerint.

Képzeljük el azt, hogy a tűzoltó számára munkaadó kapitánysága kizárólag a kocsit és a tömlőt biztosítja, s persze havonta átutalja neki a kialkudott munkabért. Ez abszurdum lenne. A tűzoltók évente általános egészségi alkalmassági vizsgálaton, kétévente pszichikai alkalmassági vizsgálaton esnek át, és ezen felül bármikor, soron kívül, mentálhigiénés szakember bevonásával tudják feldolgozni a munkavégzésből adódó stresszt. Félreértés ne essék: senki sem irigyli ezt tőlük. De ezt kívánnám a magyar színművészeknek is.

Ne legyünk álszentek: mindannyian tudjuk, hogy nincs olyan magyar társulat, ahol ne pusztítana az alkoholizmus, a láncdohányzás, a kezeletlen mentális betegségek és a kiégés szindróma. De a magyar színészek magukra maradtak ezekkel a bajokkal, és maguknak kell megoldást találniuk rájuk, ami nyilvánvaló képtelenség. A WHO 2008-as, a munkavégzés tartalmi és környezeti sajátosságait vizsgáló jelentése leírja, hogy milyen tényezők növelik a stresszkitettséget – ilyen a munkaidő flexibilitása és kiszámíthatatlansága, a monotonitás, a részvétel a munkahelyi döntéshozatalban vagy annak hiánya és így tovább. A tanulmányban leírt tíz faktor alapján laikusként is könnyen megállapítható, hogy a színművészeti munka pszichoszociális zavaroktól súlyosan veszélyeztetett munkakör. Ma Magyarországon nemhogy a megoldásokról nem beszélünk, de még csak fel sem ismertük ennek a veszélyét.

 

A munkavállalói védettség hiánya

Az áttekintett dokumentumok alapján soha, semmilyen érdekvédelmi szervezet nem követelt rögzített, GDP-arányos színházi normatívát a terület egészének – egyedül a belső elosztásban jelent meg ez a szempont, még a legelső színházi törvény idején, amikor a független színházak éves működési keretét a színházaknak juttatott teljes összeg 10 százalékában határozták meg. (Ma már ez sincs hatályban.) Még nagyobb baj, hogy a foglalkoztatásra nézve sincs semmilyen ajánlás vagy direktíva – pusztán a színészi munka diplomához kötését, pontosabban az egyes intézmények által diplomásként foglalkoztatott színművészek arányát rögzíti a törvény, és ehhez köti az adott színház támogatási besorolását is. Ami látszólag progresszív intézkedés, hisz a szakmai „felhígulás” ellenében hatna, de valójában semmilyen érdemi hatással nem bír sem a szakmai nívó, sem a dolgozói jólét szempontjából.

Érdemes tisztáznunk: dolgozói szegénység alatt azt értem, hogy bár a művésznek van állandó munkahelye, de a munkájáért kapott fizetése nem éri el az egy főre jutó létminimum összegét. (A KSH utoljára 2014-re vonatkozóan adta meg a létminimum összegét, 87 351 forintot, azóta nem közöl ilyen adatot. A Policy Agenda tavaly ugyanezzel a módszertannal 80 016 forintban állapította meg a 2015-ös létminimumot – a szerk.) Míg a közszféra egészében az Új Egyenlőség számításai szerint a létminimum alatt keresők aránya 13-14 százalék lehet – ami önmagában is az állami kizsákmányolás szégyenletes példája –, addig az általam elvégzett adatgyűjtés alapján az előadóművészek körében ez az arány minimum 19 százalékos. Ez azt jelenti, hogy közel minden ötödik, közfinanszírozott színházban dolgozó művész nem keresi meg a létminimum összegét.

A jövedelemegyenlőtlenségek legnagyobb kárvallottjai a bábművészek: az ország bármely településén működő bábszínházak mind­­egyike minimálbér környékén kényszerül foglalkoztatni a művészeit. A pályakezdők helyzete pedig egészen siralmas. Létbiztonságuk záloga a közalkalmazotti státusz lenne – ám ez sem biztosít megfelelő összeget a megélhetési költségek fedezéséhez. Ennek hiányában viszont – „alvállalkozóként” vagy összevásárolt számlákkal – még a közalkalmazotti bérminimumnak megfelelő összeget sem képes összevarázsolni a hó végére a pályakezdő művész. Általános gyakorlat az is, hogy a lakóhelyétől távol eső színházban fellépők utazási kiadásait (alulkalkulálva a tényleges költségeket) eleve beépítik a gázsiba, ami újfent a művészt rabolja meg. S bár időről időre adódhatnak pluszbevételek (turnépénz, munkaviszonyban állók, közalkalmazottak esetében prémium, egyéb béren kívüli juttatások), de ezek nem rendszeres, nem tervezhető bevételek, melyek csak időszakosan jelenthetnek könnyebbséget.

A jelentős jegybevételt realizálni képes intézmények sokszor már nem is veszik állományba a művészeiket, hanem megbízási, vállalkozói szerződésekkel foglalkoztatják őket. Így a munkáltató mentesül a foglalkoztatással járó közterhektől, s így a művész is magasabb összeget számlázhat. Ám a művész így ténylegesen vállalkozója és nem foglalkoztatottja lesz az intézménynek, s ezért még azokkal a szerény jogosultságokkal sem rendelkezhet, amelyek a munkavállalókat megilletik. Emiatt a színészek egyéni tárgyalási pozíciókat kényszerülnek kiépíteni, a saját brandjüket próbálják értékesíteni. Ezzel pedig felszámolódik a társulati létből, a kollektív munkavégzésből adódó mindennemű szolidaritási szempont, és az amúgy is kiélezett versenyhelyzetbe szorított művészek ellenérdekeltté válnak a közösségi fellépéssel szemben. Az is egyéni kérdéssé válik, hogy ki hogyan oldja meg a foglalkozás körében felmerülő egészségkárosodásból, balesetekből adódó válsághelyzeteit, miként az is, hogy mit kezd magával a pályaelhagyó vagy nyugdíjazott művész.

A társulati lét fenntarthatósága és művészeti célszerűsége erősen kérdőjeles: e helyett olyan sajátos foglalkoztatási rendszer kidolgozására és jogszabályba foglalására lenne szükség, amely úgy biztosít rugalmasabb státuszt (vagyis intézményi foglalkoztatás nélkül is garantálja a szociális minimumot), hogy közben oldja a kiszolgáltatottságot, és erősíti a szociá­lis biztonságot. Ez a foglalkoztatási forma számolna a független színházi területen dolgozók igényeivel is, ahol még erősebb a kiszolgáltatottság. Az a generáció, amely aktív éveit, évtizedeit alvállalkozóként, a saját bt.-jében minimálbérre bejelentve dolgozta végig – rosszabb esetben még úgy sem, hanem csak vásárolt számlákra hagyatkozva –, lassan eléri a nyugdíjkorhatárt. Egyre többen szembesülnek azzal, hogy 50 ezer forint lesz a nyugdíjuk.

 

Az érdekképviselet hiánya

A Színházi Dolgozók Szakszervezetének (Szidosz) 2010-es alapszabálya szerint a szakszervezet célja, hogy „tagjainak legyen meg a lehetősége, hogy megélhetésüket a szabadon választott foglalkozásuk és érvényesülésük révén biztosítsák, igazságos, biztonságos és egészséges munkafeltételek között, méltányos díjazás, erkölcsi megbecsültség és szo­ciá­lis biztonság mellett”. Már csak emiatt is fájdalmas, hogy ez a szervezet gyakorlatilag nem létezik. Legutóbb március 20-án rendeztek gálaestet a „nehéz sorsú művészek” megsegítésére, ami – nem megkérdőjelezve a szervezők jó szándékát – édeskevés attól a szakszervezettől, amely (papíron legalábbis) 1620 fős tagsággal és nem jelentéktelen költségvetéssel rendelkezik. Ehhez képest az MTI hírarchívumában semmilyen közlemény nem őrzi nyomát annak, hogy bérkérdésekről valaha hallatták volna a hangjukat. A szakszervezet honlapján szerepel egy 2009-es (!) kérdőív összesítése, amelyből kiderül: a színházi dolgozók jelentős mértékben támogatnák, hogy legyen sztrájk­alap a közös érdekvédelemért. Azóta nyolc év telt el, de sztrájkalapnak se híre, se hamva. Az elmúlt hét évben az összes látható tevékenységük az elszórtan szervezett karitatív jellegű, segélyező estek voltak: csakhogy egy szakszervezetnek nemcsak a legkiszolgáltatottabbak élethelyzetén kellene változtatnia, hanem átfogóan kellene működnie, szolidaritás-közösségbe szervezve tagsága egészét.

Az, hogy Magyarországon nem működnek a szakszervezetek, nem újdonság: a formális érdekképviseletek helyét korporatív szerveződések vették át. A színházi világban ez a Magyar Színházi Társaság és a Magyar Teátrumi Társaság. Ám e szerveződések céljai közt sem szerepel a szakma jövedelmi egyenlőtlenségeinek a kezelése. A szerencsétlen múltú és még szerencsétlenebb jelenű Magyar Színházi Társaság kizárólag az intézményi koordinációra, s a még homályosabb „színházi értékek védelmére” utal saját missziójának ismertetésekor. A Magyar Teátrumi Társaság az utóbbi években megkerülhetetlen szakmai befolyásra tett szert, ám ezzel a kérdéssel nem foglalkozik. Bár évek óta hallani a színházi életpályamodell tervéről, valaminő konkrét munkaanyag, tervezet a tárgyban sehol nem lelhető fel, ezért megalapozott a gyanú, hogy ilyesmi nem létezik. Annak sem találni nyomát, hogy a POSZT-on, a legjelentősebb hazai színházszakmai fesztiválon valaha szó esett volna a dolgozói szegénységről, vagy úgy általában a bérkérdésekről. A társadalmi beágyazottságát tekintve elhanyagolható, de a politikai befolyását és főként a neki biztosított közforrások mennyiségét tekintve éllovas Magyar Művészeti Akadémia szerepe ebben a kérdésben sem érdemes említésre. A köztestületté válása óta közel 50 milliárd forintnyi közpénzzel kitömött szervezet semmit nem érzékel a rábízott területeken alkotók szociális fenyegetettségéből. Megelégszik saját tagságának jólétével: honlapján a „Közlemények” rovatban 2015 óta semmit nem frissített a működésével kapcsolatban, az „Egyedi támogatások” között 2014-es az utolsó híradás, sőt tavaly szeptember óta nem frissítette az 5 millió forintot meghaladó szerződéseinek listáját sem. Amíg a mostani kurzus fennáll, addig számolni kell a köztestület fennállásával is – éppen ezért nem helyette vagy nem ellenében, hanem tőle teljesen függetlenül kell gondolkozni és főként cselekedni a kialakult krízis kezelése érdekében.

Az igazi törésvonal ugyanis nem a fideszes és nem fideszes, a népnemzeti és az urbánus, a kőszínházi és a független térfelek között húzódik – hanem azok között, akik a magyar színművészek jövedelmi egyenlőtlenségeinek csökkentésében vagy ezek fenntartásában érdekeltek. Az alapkérdés az, hogy mikor kötelezik el magukat a magyar színházművészet működtetői, hogy a dolgozói szegénység szégyenletes jelenségét felszámolják. Mikor nyer végre igazságos rendezést a magyar nyelvű színjátszás kultúrmunkásainak élethelyzete?

A szerző a Krétakör Alapítvány volt ügyvezetője, a Humán Platform civil ernyőszervezet egyik alapítója.

Neked ajánljuk