Keszthelyi András

Érdekek és illúziók

Ki lehet-e és ki kell-e kényszeríteni bojkottal az arányos választási rendszert?

  • Keszthelyi András
  • 2017.05.27 12:04

Publicisztika

Az ötlet először talán épp ebben a lapban fogalmazódott meg, pontosabban fogalmazta meg Csabai Tamás 2012 végén; aztán Haraszti Miklós lett a szószólója az elmúlt években. Ugyancsak a Narancsban karolta fel Kozák Márton és – szőrmentén – Hadházy Ákos, az LMP társelnöke; leg­újabban pedig Gulyás Márton már az ezt követelő mozgalom szervezését is bejelentette. (Lásd cikkeinket: Csabai Tamás: Nem szabad legitimálni, 2012. december 13., Kozák Márton: Behódolás helyett, 2016. június 9., Hadházy Ákos: Ellenzéki cukrászda, 2016. október 27. és legutóbb: „Meg lehet csinálni”, 2017. április 20.).

Az ötlet először talán épp ebben a lapban fogalmazódott meg, pontosabban fogalmazta meg Csabai Tamás 2012 végén; aztán Haraszti Miklós lett a szószólója az elmúlt években. Ugyancsak a Narancsban karolta fel Kozák Márton és – szőrmentén – Hadházy Ákos, az LMP társelnöke; leg­újabban pedig Gulyás Márton már az ezt követelő mozgalom szervezését is bejelentette. (Lásd cikkeinket: Csabai Tamás: Nem szabad legitimálni, 2012. december 13., Kozák Márton: Behódolás helyett, 2016. június 9., Hadházy Ákos: Ellenzéki cukrászda, 2016. október 27. és legutóbb: „Meg lehet csinálni”, 2017. április 20.).

Az elképzelés lényege ez: a választási rendszer arányossá (listássá) alakítását kell elérni az ellenzéki pártok összefogásával, ideértve a Jobbikot és az LMP-t is. A nyomásgyakorlás legfőbb eszköze pedig a fenyegetés a jövő évi választások bojkottjával, szükség esetén a választások bojkottálása. Gulyás annyival bővítette az eredeti elképzelést, hogy utcai követeléssé változtatta, így akarván segíteni az ellenzéki pártokat céljaik elérésében.

Ezzel a vonzónak és logikusnak tűnő konstrukcióval három baj van. Az egyik az ötlet mobilizációs erejével, a második az arányos választási rendszerrel mint csodafegyverrel, a harmadik pedig a bojkott erejével és valószínűségével kapcsolatos.

 

Mozgósítás

Némi túlzással: olyan ez, mint ha egy népmozgalom az Állami Számvevőszék jogkörének szabályozását tűzné zászlajára. Kétségkívül fontos kérdés ez is, hiszen az állam- és helyi hatalom pénzügyi elszámoltatásáról szól – mégis, általában azt gondoljuk, hogy az emberek ezért nem mennének az utcára; továbbá azt is vélelmezzük, hogy a demokratikus jogállam egészének működése szempontjából nem perdöntő a számvevőszéki jogkörök kurtítása vagy bővítése. Fontos dolog, de önmagában emiatt még nem fordul át a demokrácia autokráciába.

Persze, jól látom én is, hogy ez az érv némiképp sántít. Az ugyanis, hogy mi válik éppen égető napi politikai kérdéssé, hogy miért fognak holnap tüntetni, erősen kontextus- és értelmezésfüggő. Romániában alig pár hete százezrek tiltakoztak a büntető törvénykönyv egy viszonylag félreeső passzusának megváltoztatása ellen. Mert annak az volt a kontextusa, hogy a kormány váratlanul, mintegy az éj leple alatt terjesztette be a módosítást, és az volt az értelmezése, hogy ezzel saját magát akarja mentesíteni a korrupciós vádak alól.

Magyarországon 1989-ben abból lett politikai ügy, hogy a köztársasági elnököt az országgyű­lési választások előtt vagy után kell-e megválasztani. Ha előtte, akkor az elnököt közvetlenül a nép választja – ez volt az ügy kontextusa. Az értelmezése meg az, hogy meg kell akadályozni az MSZMP hatalomátmentését és Pozsgay Imre elnökségét. Ebből a kérdésből lett a négyigenes népszavazás és Pozsgay helyett Göncz Árpád a köztársasági elnök. A történet csattanója pedig az, hogy ma sokan boldogok lennének, ha a köztársasági elnök személye nem a parlamenti erőviszonyok függvénye lenne, hanem a közvetlen (nép általi) megválasztása révén ellensúlyt képezne a kormány – jelen esetben kétharmados – túlhatalmával szemben. De nem így történt. A köztársasági elnök nem lett a kormány alkotmányos ellensúlya, legfeljebb némi kellemetlenséget tud okozni neki. Mint afféle „alkotmányjogi ficam”: ahogy arra Göncz Árpád okán az Antall József híveként ténykedő Debreczeni József oly kifejezően rámutatott.

De térjünk vissza az arányos rendszer követeléséhez. Nem elképzelhetetlen tehát, hogy éppen ez legyen az az arkhimédeszi pont, melynek kontextusát és értelmezését ügyesen felhasználva az ellenzéki erők és az utca népe az Orbán-rezsimet kibillentheti egyensúlyából. De valóban alkalmas eszköz-e az arányos választási rendszer Orbán Viktor uralmának lebontására? Nem az.

 

Az arányos rendszer

A magam részéről egyfajta agnosztikus álláspontot javaslok a választási rendszerekkel kapcsolatban. E szerint a parlamenti választási rendszer jellege önmagában nem határozza meg az adott országban létrejövő demokrácia minőségét.

A tapasztalat azt mutatja, hogy az egyéni választókerületek primátusán alapuló (majoritárius) választási rendszert működtető angolszász országokat, így az Egyesült Államokat vagy Nagy-Britanniát demokratikusabbnak érzékeljük, mint a listás modellt futtató országok közül mondjuk Kazahsztánt vagy mondjuk Macedóniát, ahol derék hazafias erők épp a minap egy egész mozgalmat kanyarítottak Soros György bűnös praktikáinak megállítására. Lehet persze a kérdésről elvi vitát is folytatni, amelyben az arányos rendszerek igazságosságát hangoztató argumentumok csapnának össze a többségi rendszerek melletti érvekkel (politikai stabilitás, elszámoltathatóság). E vitákban a leggyakoribb érv az arányos képviselet mellett az, hogy nem teszi lehetővé kétharmados többség megszerzését. Ha a korábbi magyarországi választások listás eredményeit vesszük alapul, azt látjuk, hogy sem 1994-ben a szocialista–szabaddemokrata koalíció, sem 2010-ben vagy 2014-ben a Fidesz nem szerzett volna kétharmados többséget egy arányos rendszerben.

Ezzel az érvvel két baj van. Egyrészt nem igaz az, hogy arányos rendszerben ne lehetne kétharmados többséget szerezni. Megint csak a szomszédos Románia példáját idézném, ahol 2012-ben a győztes pártszövetség (USL) simán behúzta a mandátumok kétharmadát. Kazahsztánról már nem is beszélve, ahol tavaly 84 százalékot szerzett Nazarbajev pártja a parlamenti választáson. Az arányos választási rendszerekben a minősített (kétharmados) parlamenti többség ritkább, de előfordulhat. Ha a szavazóknak elegük van a kormányból, akkor könyörtelenül elzavarják, mint ahogyan a Băsescuval elégedetlen, a megszorításoktól ideges romániai szavazók tették 2012-ben.

Az érveléssel a másik baj az, hogy a magyarországi hivatkozások az egykor (2010-ig) volt vegyes rendszer (egyéni választókerületek és lista) listás eleméből vonnak le következtetést. Ez legalábbis megkérdőjelezhető eljárás, hiszen semmivel sem igazolható, hogy a szavazók ugyanúgy járnának el tisztán listás választáskor, mint amikor listára szavaznak a vegyes rendszerben; és persze a pártok is más kampányt folytatnának. A 2010-es választások példájánál maradva: a Fidesz listája a szavazatok 52,73 százalékát, de a területi listás mandátumok közel 60 százalékát szerezte meg. A 2010-es választáson a Jobbik bő 16 százalékot ért el a területi listákon: ha a rendszer arányos lett volna, ez a képviselői helyeknek is durván a 16 százalékát jelentette volna: azaz a Fidesznek velük együtt kényelmes kétharmados, sőt háromnegyedes többsége lett volna. Hogy mindebből koa­líció vagy egyes képviselők „kivásárlása” következett volna, amint az az arányos rendszereket alkalmazó szomszédainknál gyakran, sőt, menetrendszerűen bekövetkezik, éppen olyan spekulatív kérdés, mint annak taglalása, hogy arányos rendszerben lehetetlen kétharmadot szerezni Magyarországon.

Azzal pedig még nem is fárasztottam az olvasót, hogy egy arányos rendszerben helyénvaló-e a parlamenti küszöb arányosságot torzító fenntartása vagy sem.

Arról, hogy mennyire sikeresek a választási bojkottok, a Narancs olvasói a lap egy remek cikkéből tájékozódhattak már évekkel ezelőtt (lásd: Az utolsó adu, 2013. június 6.). Ebből azt is megtudhatjuk, hogy 20 év alatt a választási bojkottok mindössze 4 százaléka volt sikeres szerte a világban.

De nem csak a statisztikák mondatják velem, hogy kevés az esélye a magyarországi választások sikeres bojkottjának 2018-ban. Kételyeimet alátámasztja egyrészt a bojkott logikája, másrészt az ellenzék állapota is.

 

Erő és képtelenség

A bojkott logikája azt jelenti, hogy a sikernek csak akkor van esélye, ha a távol maradás teljes körű – azaz mindenki egy ellen van. Nem csak az „összefogás” pártjai, de a Jobbik, az LMP, a Momentum, sőt még Schmuck Andor is. Ennek esélye csekély. És nem pusztán azért, mert a Fidesz már 2014-ben is meglehetősen nagyszámú „ellenzéki” „párt” megszületése körül bábáskodott, hanem azért is, mert a bojkottáló pártok egyfajta űrt, szabad felületet kreálnak, amit a pártfinanszírozás százmillióinak elérése érdekében gond nélkül tölthet ki minden rendű és rangú politikai kalandor. Az említett Narancs-cikk szerzője, Markó Anita is felhívja a figyelmet arra, hogy „a politikai bojkottot vizsgáló tanulmányok szerint kimutatható kapcsolat van a pártfinanszírozás megléte és a bojkott melletti döntés között. Azokban az országokban ugyanis jóval kevesebb az ilyen döntés, ahol egy párt a szavazók számának aránya szerint részesül a közpénzekből”.

Ennél nagyobb gond, hogy a bojkotthoz, éppen úgy, mint a közös választási stratégiához, együttműködés szükséges. Az erre való képesség hiánya immáron 6-7 éve sújtja a teljes ellenzéket. Mind­addig, amíg a magyarországi demokratikus (és a nem ide sorolt Jobbik) óvodai jele a „nem beszélek senkivel, csak a magam érdekeit követem” lesz, addig merő illúzió azt hinni, hogy a józsefvárosi vagy a zuglói időközi önkormányzati választáson követett stratégiát képesek lesznek meghaladni. Ám ameddig az ellenzéki pártok csak abban egységesek, hogy az Orbán-rezsim lebontásához szükséges együttműködés (és az ezzel óhatatlanul együtt járó részleges identitásvesztés és önérdekfeladás) helyett kizárólag a saját politikai érdekeiket követik, addig ellenzéki bojkottról szó sem lehet.

Magyarország fő problémája ma nem a választási rendszer, hanem Orbán Viktor. Aki a problémát meg akarja oldani, az nem a listás és a többségi választási rendszerekről, hanem Orbán Viktor eltávolításának realista opcióiról gondolkodik.

A szerző politikai szakértő. Két korábbi miniszterelnök (Gyurcsány Ferenc és Bajnai Gordon) politikai főtanácsadója volt.

Neked ajánljuk