Megjelent Király István 1956 és 1989 között írott naplója a Magvetőnél, Soltész Márton szerkesztésében (közreműködött: Agárdi Péter, Babus Antal, Katona Ferenc, Király Júlia), 1051 lap annotált névmutatóval + képekkel, 9900 forint (Budapest, 2017).
Louis Althusser írta a szerelmének 1962. november 7-én: a feszengés (malaise) a kapcsolatokban a magaddal szembeni bűntudat (culpabilité), a magaddal szembeni szégyen, avval szemben, aki vagy, s akit minden áron el akarsz rejteni (dissimuler, cacher), s végül – ez a radikális megoldás – megszüntetni (supprimer), mintha elnémítanád magadban a gyereket, akinek a kiáltozását nem akarod meghallani (de amelyet hallasz), a gyerekét, akit röstellsz, aki szégyenérzetet kelt benned, s akit el akarsz pusztítani (détruire), mert a látványa kibírhatatlan (Lettres à Franca, s. a. r. François Matheron, Yann Moulier Boutang, Párizs: Stock/IMEC, 1998, 266-267).
Király Istvánnak, a híres irodalomtörténésznek, kritikusnak, publicistának és ideológusnak, az 1989 előtti rendszer egyik legfontosabb alakjának a bűntudata láthatólag megelőzi a bűneit. Király István Kossuth-díjas akadémikus, falusi református lelkész fia, Eötvös-kollégista, a legfontosabb irodalmi folyóiratok (Csillag, Kortárs) főszerkesztője volt, fontos testületek vezetője, népszerű és befolyásos egyetemi tanár, ünnepelt irodalomtörténész, évtizedekig Aczél Györgynek, az MSZMP Politikai Bizottsága tagjának, a KB titkárának, majd miniszterelnök-helyettesnek, az állampárt irodalomért, művészetekért, társadalomtudományokért felelős vezetőjének, egy darabig a rezsim második számú irányítójának a bizalmasa, beszédírója.
A napló talán legföltűnőbb eleme Király és Aczél patologikus viszonyának az élveboncolása: Király gyötrődik, vajon a nagyrészt önként vállalt, elvi és politikai okokból kiválasztott fölöttese, mestere, nem egyenlő barátja vajon szereti-e vagy kihasználja csupán, esetleg manipulálja. Ez – tréfa nélkül – grandiózus féltékenységi dráma (minden erotikus vonatkozás híján), amelynek a magyarázata Király bűntudatában keresendő, amelyből a megváltást a naplóíró nem a „kommunizmusban”, hanem a Pártban keresi, a megtisztító, megbocsátó, fölmentő – azaz katartikus – közösségben. Király István tudja, hogy ez a közösség nem az MSZMP nyolcszázezer tagja, hanem a hívők közössége, az apparátus, a pártos értelmiség, a vezetőség, illetve a fanatikusan bolsevik munkásarisztokrácia aktív, militáns fölső rétege.
| ||
Ezt a katartikus közösséget pár ember képviseli számára, a napló idején Kádár és Aczél. A hozzájuk való viszonyának etikai tökéletessége lett volna a katarzis, tehát a boldogság záloga: ahogyan ostromolja Aczélt, abban benne van az őrült vágy, hogy fölmentsék valamiképpen, hogy elhallgattassa magában a kibírhatatlan kisfiú segélykiáltásait. Ezt a katarzist Aczél szadisztikus-perverz módon hol megadja, hol nem. Ismétlődő – és zavarba ejtő, pirulásra késztető – mozzanat a naplóban, hogy vajon búcsúzáskor Aczél férfias, baráti ölelése őszinte volt-e vagy se.
De itt nem pusztán Aczél Györgyről van szó (róla lásd Révész Sándor nagy sikerű könyvét: Aczél és korunk, Bp.: Sík, 1997), akivel – mint puszta magánszeméllyel, esendő halandóval – szemben Király ambivalens, akinek az erkölcsi és intellektuális gyöngéivel tisztában van, és nem is csak a „hatalomról” (ez olyan elvontság, amely a rossz magyar irodalmi hagyományban oly sok mindent helyettesít, s amely mások még megírandó bírálatainak fő eleme lesz), hanem arról, ami minden vallásos alkatú világszemléletben döntő: arról, hogy a hit diktálta gyakorlat elvezet-e az alany igazolásához, hogy ez a gyakorlat megigazulás-e. Király István küzdelme Aczéllal és önmagával (akármennyire nevetséges többnyire) azt célozza, hogy Király (és visszahatólag a Párt) megtisztuljon, s ennek révén bebizonyosodjék történelmi igaza, fölmentést nyerjen abban, hogy a Párt küldetésén túl nemesül és boldoggá lesz – tehát a kommunista érzület egyik fő, ám világosan soha ki nem mondott követelménye szerint – elmélyül, autentikussá, etikussá (Király nézete szerint: önzetlenné) válik a nép, a magyar nép. Ha Aczél és Király kapcsolata „sikerül”, akkor a magyar nép és Király István meg van mentve. Ha nem, akkor a Párt elbukik, s vele elbukik – örökre – a magyar nép.
A napló legnagyobb pillanata Király István beszélgetése Kádárral. Kádár elmagyarázza, hogy ő nem forradalmár. Ő becsületes munkásember, aki tudja, hogy a munkásosztály érdeke a szocializmus, amely Kádár és követői szemében egyenlőséget és kollektivizmust jelent (ez Király kommunistaságának tartalma is), puritanizmust, szorgalmas, önzetlen munkát, szerénységet, az élvezetekről és kiváltságokról való lemondást, de – ha lehet – tisztes, nem hivalkodó jólétet mindenkinek, tudományt és haladást. Mindennemű arisztokratizmus elvetését. Józanságot. A sztálini rendszer bukásának 1956-ban többek között épp az a tanulsága, hogy az „elitista”, szélsőséges forradalmi fanatizmus nem „mentheti meg” a népet – Kádár és Aczél is börtönben ült a Rákosi-korszakban, miközben Király vezető értelmiségi volt „odakint”, szabadlábon, fontos állásokban – , és ennek az eredménye csak az lehet, hogy visszajönnek a régi urak, kitör a fasizmus, a kommunistákat fölkoncolják. A Max Weber-féle „protestáns etika” proletár változata, ahogyan azt megvesztegető egyszerűséggel és közvetlenséggel kifejti Kádár – aki itt bizony nagy embernek mutatkozik – teljesen idegen a marxizmustól (amint a sztálini vakhit és eszelős zsarnokság szintúgy, akárcsak az egalitarizmus és a „kollektivizmus”).
Nem csoda, hogy a „létező szocializmus” egyik legfontosabb magyar ideológusának, Király Istvánnak a bizalmas följegyzéseiben a marxizmus szellemének és betűjének az égvilágon semmi nyoma. Bár a korszakot nem ismerőket meglepheti. (Azaz majdnem mindenkit. Beleértve az idősebbeket is, akik úgymond „éltek akkor”, de akiknek épp úgy a retrospektív-retroaktív antikommunista médiaklisék maradtak meg az emlékezetükben, mint az unokáiknak.)
Ennek súlyos okai vannak.
Nagyon röviden összefoglalva: 1927-től kezdve a Szovjetunió lemondott a kommunista eszméről és programról, áttért az „építés” – azaz az autarkiás, erőszakos modernizáció-iparosítás-urbanizáció („szocializmus egy országban”) – gyakorlatára, lemondott a világforradalomról és az internacionalizmusról, lemondott az emancipációs célokról (avant-garde helyett szocreál, feminizmus helyett abortusztilalom, a nemzetközi proletariátus helyett „az orosz nemzeti nagyság” és a honvédő háború, államtalanítás helyett Gulag). Egész Európában pedig a kommunista és szociáldemokrata mozgalmakat leverte a fasizmus – a drôle de guerre, majd a masszív kollaboráció 1939-40-ben és a megszállás alatt megmutatta, hogy a francia burzsoázia a népfronttal szemben Hitlert választja. Európát csak külső hatalmak (a Szovjetunió és az „angolszászok”) szabadíthatták föl, Európában magában mindenütt győzött a fasizmus, és vereséget szenvedtek az akkor még hatalmas baloldali tömegpártok és tömegmozgalmak. Világnézetileg a bolsevizmus visszatért 1914 augusztusához: egyenlőség és nacionalizmus – ez az antimarxista-jakobinus, Lenin és Rosa Luxemburg előtti pozíció tért vissza, ezúttal a „népfront” alakjában. (Ami már a II. Internacionálé esetében is hanyatlás és hitszegés volt.)
Ennek a magyar mozgalomban – és egyébként is – a nagy tehetségű Révai József volt az értelmezője, programadó teoretikusa. (Róla máig a legjobb, bár szerintem kissé túlhaladott írás: Lackó Miklós: „Révai-problémák”, in: Lackó: Válságok – választások, Bp.: Gondolat, 1975, 194-297.)
Révai (akinek a szelleme ma is közöttünk grasszál, anélkül, hogy a gyanútlan áldozatoknak erről fogalmuk lenne) szintetizálta a magyarországi népi mozgalom „plebejus demokratizmusát” a szabadságharcos-függetlenségi nacionalizmussal (németellenes, majd 1947 után általános nyugatellenes éllel), és a KMP befolyása alatt álló – ma letagadottan széles, nagy létszámú – kriptokommunista értelmiséget az ún. népi-urbánus vitában egyértelműen a népi oldalra állította, míg a szociáldemokraták az urbánusokat támogatták. Már hatalomra kerülve is a népieket pártolta Révai és az MDP – beleértve a Gömbös óta a szélsőjobboldalon kompromittálódott jelentős embereket is, mialatt szociáldemokraták és polgári antifasiszták ültek Rákosi és Farkas Mihály, Péter Gábor tömlöceiben – , és a Pártban evvel szemben keveseknek volt kifogásuk (így Molnár Eriknek, aki nem volt emigráns a háború előtt és alatt, hanem a hazai földalatti mozgalom egyik jelentős alakja). Amikor József Attila szembefordult a kommunista párttal és a népiekkel, akkor a szociáldemokráciához közeledett: és persze ő volt az ortodox marxista, nem a Gondolat szerzői. (A régi Párt legfontosabb legális lapja, a kolozsvári Korunk mind Veres Pétert, mind az internacionalista Molnár Eriket közölte.)
Ez 1956 után lassan megváltozott, de immár alapvetően polgári formában. Visszatért a függetlenségi-kurucos-szabadságharcos történetírás és a katolikus-habsburgiánus-nyugatbarát-európai (konzervatív) történetfölfogás ősrégi ellentéte (nem csoda, hogy előbbi hívei az MDF-kisgazda tábor, az utóbbiéi pedig az SZDSZ hívei lettek 1988-89-ben: Szabad kontra Kosáry; ámde az SZDSZ-ben is szereplő jeles, ötvenhatos-liberális történész, Litván György a Révai bête noire-ja, Szabó Ervin életművét illető számtalan, magas színvonalú publikációjában vaskövetkezetességgel képviselte Révai baloldali-népi nacionalizmusát (a summázó főmű: Litván: Szabó Ervin, a szocializmus moralistája, Bp.: Századvég, 1993); evvel szemben balról csak egy eldugott, elfelejtett, apró cikk érvel – amelytől a közlő folyóirat szerkesztő bizottsága jegyzetben elhatárolódott – , vö. Márkus László: „Szabó Ervin »újraolvasva«”, Történelmi Szemle, 1981/4, 625-635; a révaizmus „antikommunista” átértelmezéséhez lásd: Szabad György: Aradtól az Országgyűlésig [Pavlovits Miklós életrajzi interjúja], Bp.: Magvető, 2017, 87-110.). A „neolabanc” konzervativizmus és az 1956-ban kiábrándult zsidó vagy zsidóbarát kommunista értelmiségiek szövetsége (majd azonosulásuk a reformokkal, az „új mechanizmussal”, később a nyugati nyitással) a Párt védelme alatt: ez volt a bolsevik kontinuitást nyíltan – és botrányosan – képviselő Király István ellenfele. Aczél védnöke volt mind a neolabanc-antinacionalista tábornak, mind Király Istvánnak (de nem az ellenzékiség felé közeledő fiatal népieknek, akikkel a vita-megvesztegetés-represszió bonyolult viszonyrendszerében állt). Egymással szemben játszotta ki őket, miközben orvost szerzett a beteg nagynénjüknek és szeretetteljes tanácsokat adott szerelmi válságaikban. (Ezek a legandák igazak.)
Király István számára logikusan kapcsolódott össze „az ötvenes évek” (azaz a sztálinizmus, s evvel önmaga) dacos védelme húsz esztendővel később, a Révai szellemében fölfogott nemzeti népiességgel. (A népi írók kezdetben – a Horthy-korszakban – eltértek a dzsentri nemzetiesség hagyományától, pl. nem voltak irredenták, sőt: Duna-medencei összefogást, a „szláv-turáni parasztnépek” szolidaritását hirdették egy ideig; a Rákóczi-Kossuth-retorikával Révai és az MDP hozta őket össze.)
Révai és legfontosabb követői – Mód Aladár, majd Király István – a népieket (Illyést, Erdeit, Verest, Kodályt, Darvast) tették meg a szocialista kultúra vezetőinek és ihletőinek (Darvas kivételével csupa jelentékeny embert). A lobogóra Petőfit tűzték, nem Marxot és nem József Attilát. A Kádár-rendszer mindebben habozott, bár egyre „labancabb” lett idővel: Király az a szövetségese volt Aczélnak, aki kapcsolatot jelentett a népiek és a nemzeti kommunisták felé, s akinek a révén népieket lehetett bevonni a központi apparátusba.
Ám Aczélnak más bizalmasai és tanácsadói is voltak (rengetegen), Király szemszögéből a legfontosabb Pándi Pál és Szabolcsi Miklós volt (irodalomtörténészek és historikusok mint a hatalmi központ ihletői és segítői, belső kritikusai: furcsa, nem?). Mindegyikük – természetesen – zsidó, ahogyan zsidó volt úgyszólván mindenki Király környezetében, Aczél Györgytől a saját feleségéig. Ahogyan nacionalizmus és antinacionalizmus küzdelme (Magyarországra annyira jellemző módon) egyre inkább a zsidókérdés terrénumán folyt – ez persze nem volt mindig így: a népi írókat annak idején a zsidó Révai vagy a publicisztikában a zsidó Bálint György és Vas István támogatta, vagy a másik oldalon a zsidó Jászi Oszkár (róla újabban lásd: Takáts József: A megfelelő ötvözet, Bp.: Osiris, 2014, 191-268) és a katolizált zsidó konzervatív Sárközi György – , úgy lett Király István egyre antiszemitább (amint ez a naplóból egyértelműen kitetszik), illetve a zsidógyűlölő, egyben nacionalista (szovjet- és nyugatellenes) irodalmi figurák pártfogója, vonakodó szövetségese. Ugyanakkor ő honosította a nyugati új baloldal antiimperialista aspektusait, a gyarmati és volt gyarmati népek iránti rokonszenvét (tiers-mondisme), a nyugati burzsoá liberalizmus iránti ellenszenvét – míg a reformerek egyre liberálisabbak lettek, a megbomlott „szocialista táborral” szemben. A népiek fokozódóan konzervatív témái (népességfogyás, Erdély) iránt csak erőltetetten érdeklődik Király, de rokonszenvezik a völkisch, romantikus antikapitalizmussal – amit mindig azonosított (tévesen) a marxizmus-leninizmussal – , ő nem is sejtette, amit Révai persze mindig tudott, hogy Dimitrov és Révai (és Király) a revizionista, nem a szocdemek, és nem József Attila és nem Sinkó Ervin; és nem Herbert Marcuse, akit annyira rühellt a szovjet tömb hivatalossága.
Ma kevesen sejtik, hogy ugyan visszatérünk Szekfű és Németh László vitájához, de voltaképpen ennek az eredete Révai és Molnár Erik nézeteltérése a Párton belül. „Szekfű” csak álnév. (Róla mostanában sok érdekes szöveg jelenik meg, lásd pl.: Dénes Iván Zoltán: A történelmi Magyarország eszménye: Szekfű Gyula, a történetíró és ideológus, Pozsony: Kalligram, 2015; Standeisky Éva: Demokrácia negyvenötben, Bp.: Napvilág, 2015, 158-205. Sajnos ezekre nem térhetek ki itt. Molnár Erik, az egyik legfontosabb, de Révainál kevésbé hatásos kommunista értelmiségi-funkcionárius és követői antinacionalista történeti szemléletének kései összefoglalása és iskolájának elméleti-világnézeti manifesztuma: Szűcs Jenő: „A nemzet historikuma és a történetszemlélet nemzeti látószöge” [először: 1970], in: Szűcs: Nemzet és történelem, Bp.: Gondolat, 1974, 11-188. Nem véletlen, hogy ez az eredetileg marxista kontextusban kifejtett antinacionalista álláspont – némi párhuzamban Pach Zsigmond Pál, Berend T. Iván, Ránki György gazdaságtörténeti és más műveivel – a későbbi, azaz mai liberális nacionalizmus [Oroszország vs. „Európa” stb.] megalapozásába fordult át már nagyon korán, vö. Szűcs Jenő: Vázlat Európa három történelmi régiójáról, Bp.: Magvető, 1983: a könyv közvetett hatása bízvást nevezhető óriásinak.)
A Révai-Király-féle szintézis már nem áll fönn, a „népi szocializmus” halott, a mai nemzeti jobboldal Rákosi Jenő és Milotay István örököse, nem Illyésé, Németh Lászlóé, de még csak nem is Kodolányié, Féjáé. Halott, mert a magyar, a kelet-európai parasztság is halott: az az osztály, amely soha, még csak jelképesen se győzött Elnyomták, megalázták, majd kihalt.
Király István nemzeti kommunista, népi antiszemita, makacs-dacos sztálinista fölfogása érthetetlenné vált (kivéve ellenállását a nyugatos polgári liberalizálással, rekapitalizálással szemben – a restaurációs törekvések győzelmét, a neohorthyzmust stb. már nem érte meg), de akármilyen elavult és bizarr is ez a valaha erős kombináció, alkalmat adott neki az egyik legjobb magyar irodalomtörténeti könyv megírására. Ez Ady-monográfiájának második része, a hatalmas Intés az őrzőkhöz (I-II, Bp.: Szépirodalmi Könyvkiadó, 1982), a szerző szerint: világképelemzés. A beállítás hamis – elég elolvasnunk Ady politikai írásait, hogy lássuk – , nyilvánvalóan Ady mint Révai és Király előde, előképe szerepel, a népi baloldal ikonja, de közben a nagy költészet filozófiai-politikai tartalmainak és párhuzamainak olyan elemzése megy végbe, amely párját ritkítja, s amelynek nincs riválisa: a későbbi irodalomtörténet-írás (nem véletlenül gyűlölte annyira hősünk Németh G. Bélát) egyszerűen kihagyta ezt az aspektust, s annak, akit ez érdekel, nem maradt más, csak Király István elfogult, torz, de nagyszabású történetmondása.
A napló kínos részei (banális úti beszámolók, unalmas tartalomismertetések filmekről, amelyeket az akadémiai üdülőben vagy a pártmoziban nézett, rengeteg pletyka – köztük érdekesek is, de gyakran hazugok, pl. Csoóri Sándor kedveséről, későbbi feleségéről, akinek az apja a napló szerint „román tábornok” volt, holott ő volt a kolozsvári hegedűtanárom, jámbor és nem román, hanem magyar roma művészember – , politikai butaságok és naivságok) ellenére láthatunk itt egy értelmiségit, akit olykor alantas megszállottságai, mániái mellett is a legnagyobb kérdések foglalkoztatnak, akinek autentikus erkölcsi dilemmái vannak, aki halálosan komolyan veszi „a nép sorsát”, azaz a történelmet, akinek a bűntudat nem szórakozás. Akinek még volt (rossz) lelkiismerete.
Dekadens formái között is tragikomikus tanúságtétel ez a korról, amelyben még volt nagyság, amelyben a kultúra nem dekoráció volt még, hanem élet és halál kérdése, összevegyülve persze a diktatúra kicsinyességeivel, palotaintrikáival, irigykedéseivel, őszintétlenségével és rangkórságával. A törpe utódokkal összemérve ez a szörnyű, boldogtalan, ellenszenves, tehetséges férfi volt valaki. Naplója pokoli olvasmány, tele föl nem robbant taposóaknákkal. Az írástudatlan utókornak elmagyarázhatatlan.
Világéletemben hevesen utáltam Király István munkásságát, a szívből jövő szenvedély és a képmutatás elegyét – különös tekintettel „a mindennapok forradalmiságát” és „a szabadságharcos hagyományt” megéneklő, görcsös szövegekre és az „Aczél György” álnéven publikált szónoklatokra (hiszen ő írta a KB-titkár rengeteg beszédét, amint a naplóból is tudjuk) – , az írásaiból sütő rosszindulatú neheztelést és gyűlölködő bizonytalanságot, gőgös önbizalomhiányt. És nem tudom, miközben leírom ezeket az elítélő, megvető mondatokat, miért érzem magam árulónak.
