Egyszer már összeültek Orbán európai szélsőjobbos elvbarátai

Most Madridban folytatják. Felidézzük, kikből áll és mit akar ez a társaság.

Nagyszabású szélsőjobboldali összejövetelnek, öndefiníciója szerint egyenesen csúcstalálkozónak adott otthont a múlt hétvégén Lengyelország fővárosa. A The Warsaw Summit házigazdája a Jog és Igazságosság (PiS) és Jarosław Kaczyński pártelnök voltak, vélelmezett titkos célja pedig az, hogy az európai hasonelvű pártokat egységbe kovácsolja. Akár odáig menően is, hogy az Európai Parlamentben ülő két széljobbos frakció, az Európai Konzervatívok és Reformerek, valamint az Identitás és Demokrácia egy szervezetben forrjon össze, mely brigád a maga akár 130 képviselőjével az EP harmadik legerősebb ereje is lehetne! A találkozó egyik főszereplője, de mondhatnánk sztárt is, sőt bálványt is, a mi Orbán Viktorunk volt.

A hangulatos tanácskozás, más választása nem lévén, közös zárónyilatkozat kiadásával ért véget. Mielőtt e dokumentum részletes elemzésébe bocsátkoznánk (nyugalom, ezt nem fogjuk megtenni – a szerk.), vessünk egy pillantást a 10 aláíró pártra, s a képviseletükben fellépő személyiségek némelyikére, majd próbáljuk meg felmérni, vajon közelebb vagy távolabb kerültek-e a megvalósuláshoz a fenti célok.

A varsói fellépők közül kormányzati pozícióban csak a PiS és a Fidesz van, őmellettük fajsúlyosabb szereplőnek még a spanyol és a francia komponenst tekinthetjük. Az előbbi, a Santiago Abascal vezette Vox a jobboldali Néppárt szakadárjaiból kelt életre 2013-ban, legnagyobb sikerét 2019 novemberében érte el, amikor 15 százalékot kapott az az évi második spanyol parlamenti választáson (fél év alatt 5 százalékot nőtt), s a közvélemény-kutatások azóta is nagyjából ennyire mérik. Komolyabb európai parlamenti képviselete nincs (3 fő), érezhető otthoni megtorpanását részben a szocialista kormány sikeres kormányzása, részben a Néppárt konszolidációja okozhatta. Az Abascalénál nagyobb esélye van tényezővé válni Marine Le Pennek, a Rassemblement National, azaz Nemzeti Tömörülés energikus vezetőjének, ám még rá sem fogadnánk nagy összeggel a jövő tavasszal esedékes francia elnökválasztáson: a jobbszélen akkora a tumultus – Éric Zemmour mellett a tradicionális gaulle-ista jobboldal pártja, a Les Républicains is ebben a mezőben törekszik előre –, hogy igazi csoda lenne a jó nevű Le Pen győzelme.

Stabilan 20 százalékos támogatottság alatt tempózik Finnországban a Finnek Pártja is; s bár ezzel a legutóbbi, 2019-es választáson a szocdemek után másodiknak futottak be, a finn parlamentben erős baloldali–zöld–liberális koalíció viszi a végrehajtó hatalmat. A Finnek esélyei a kormányzásra elhanyagolhatók; annál is inkább, mert egyszer, 2015 és 2017 között már próbálkoztak vele, e kalandot akkori jobbközép koalíciós partnereik azóta is igyekeznek törölni a kollektív emlékezetből. Hasonló kört futott le az észt eszmetársak pártja, az EKRE is. Az Észt Konzervatív Néppárt kétéves ott-tartózkodás után idén év elején zuhant ki a jobbos kormánykoalícióból, amely egyébként a jobbközép miniszterelnök korrupciós botrányán futott zátonyra. (Az ügy volumenéről annyit, hogy itthon egy fideszes kisvárosi önkormányzati képviselő csak a reggeli és a tízórai között többet szokott lopni – de hát Észtországban működő többpártrendszer van.) Az EKRE esztétikai minőségét a standard bevándorló- és melegellenességen kívül időnkénti, hát, kicsit olyan fasisztikus kikacsintásai szavatolták; mostanában az orosz kisebbség felé tapogatózott, sikertelenül. (Amúgy tudnak szép szavakkal beszélni Putyin elnökről is.) Az októberi helyhatósági választásokon 13 százalékot kaptak, de ez egy ideje nem növekszik, a perspektíva tehát itt is behatárolt. A balti szálnál maradva: a lett és litván hasonpártok már el sem mentek Varsóba, talán a vállalkozást körbefonó orosz szál tartotta őket távol. Litvániát az ottani lengyelek pártja képviselte, szerény otthoni parlamenti jelenlétük mellett egy darab EP-képviselővel büszkélkedhetnek, s nyilván zsenánt lett volna nemet mondaniuk a PiS meghívására.

Ejtsünk szót a nagyralátó szövetség romániai beltagjáról is. Az egykor szebb napokat látott Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt lényegében nem létezik, nincs parlamenti képviselete, de miért is lenne, ha egyszer el sem indul a választáson, a legutóbbi helyhatósági voksoláson viszont 42 helyi képviselői helyet is szerzett (a közel 40 ezerből). Egy szem EP-képviselőjüket a szocialistáktól kapták ajándékba. A pártmunka frontján egyébként Aurelian Pavelescu elnököt egy elnökhelyettesen és egy főtitkáron kívül 40 alelnök segíti, legalábbis a párt honlapjának keddi állása szerint, amivel a román nemzeti keresztény parasztok valószínűleg európai, ha nem világcsúcstartók (és akkor legalább azt is tudjuk, miért hívták meg őket a cs.-találkozóra). De nincs jó passzban az osztrák Szabadságpárt sem, amióta egy jugoszláv vendégmunkásnő olyan csúnyán csőbe húzta Strachét. Ne hagyjuk ki viszont a Vlaams Belangot, a Flamand Érdek pártját, amely nemrég jelentős előmenetelt ért el: pár éve már mindenki azt hitte, hogy a flamand szeparatisták régebben, hát, bizonyos náci szimpátiákkal is hírbe hozott szerveződése csöndesen elenyészett, de 2019-ben majd’ 20 százalékot kaptak.

Talán a résztvevők nacionáléjánál is többet árul el azonban a csúcstalálkozó reménytelenségéről az, hogy ki nem ért rá erre a pompás photo opportunity-ra a szuverenista-nemzetista crème de la crème-mel.

Az első, aki egyébként már idejekorán jelezte távolmaradását, Giorgia Meloni volt, az olasz Fratelli d’Italia többé-kevésbé nyíltan fasiszta (a szó jó értelmében fasiszta!) vezetője. Úgy látszik, hiába muzsikált a fülébe neki Orbán Viktor augusztus végén, a pőre hatalmi matematika felülírta a vonzalmakat, a FdI ugyanis az ECR-képviselőcsoport egyik erősebb pártja, így Meloninak különösebb érdeke nem fűződhet ahhoz, hogy egy nagyobb, kiterjesztett széljobbos EP-frakcióban meggyengüljön relatív pozíciója (melyben ráadásul legnagyobb hazai riválisa, Matteo Salvini is benne lett volna). Sőt, a talján némber még fúrta is a nagyralátó kísérletet, amennyiben nem sokkal az esemény előtt – és persze fű alatt! – bizonyos fontos pozíciókat ajánlott a PiS-nek az ECR-ben, többek közt az egyik parlamenti elnöki posztot, melyet az ECR tölthet be, s ezt a javaslatot Kaczyński úr köszönettel el is fogadta. (Vajon mikor tájékoztathatta erről testi-lelki jó barátját, Orbán urat?)

Ily módon a két EP-frakció egybeforrasztása már az előtt léket kapott, hogy bárki ezt tudatosíthatta volna magában. A végső csapást a fúzióra s az új, tiszta, egyszerre nemzeti és nemzetek feletti minőség megteremtésére Orbán másik hamis olasz barátja, Matteo Salvini mérte, aki nemhogy távol tartotta magát a csúcstól (ő mostanában középre tendál, s pártja, az Északi Liga támogatja a lehető legkevésbé sem jobboldali Draghi-kormányt). Ráadásul a távolmaradást az utolsó pillanatban tette nyilvánvalóvá (tán még most is ott áll egy szerencsétlen sofőr a Chopin repülőtér érkezési oldalán a Mr. Matteo Salvini táblával); és még sót sem volt rest szórni a sebre, midőn az eseményt utóbb üres fecsegésnek minősítette, amire neki úgymond nincs ideje. Hogy aztán kit hívtak még, aki nem ment el, a bánat tudja (például az új cseh kormányfőt, Fialát, aki már csak a gondolatra is agyfaszt kaphatott), de a lemorzsolódás számszakilag is feltűnő: a júliusi, hasoncélú összejövetel 16 delegációjából maradt, mint fentebb jeleztük, 10 aláíró fél. (Az ECR és az ID két frakciója összesen 27 pártot számlál.)

Akik persze a végén a semmit írták alá. A „deklaráció” elpufogtat pár közhelyet a nemzetek Európájáról, valamint vehemensen tiltakozik az ellen, hogy az unió elnyomja a „karácsony” szó használatát. Ja, és két hónapon belül megint találkozni fognak. Csak egészség legyen addig!

Foglaljuk össze.

A pár évvel ezelőtti felfutás és nagy remények után (melyet leginkább az akut menekültválság fűtött) az európai szélsőjobb pártjai legalábbis stagnálnak, de inkább veszítenek eddigi pozícióikból.

Az európai országokban a többé-kevésbé jól működő demokratikus intézmények, mindenekelőtt a szabad sajtó és a valódi, versengő többpártrendszer képesek nagyjából 15–20 százalék környékén tartani őket, és a vadul unióellenes retorika is inkább árt nekik. (Semmi okunk azt feltételezni, hogy Magyarországon a fenti feltételek előállása esetén a Fidesz többre számíthatna ennél a 20-nál. Na jó, 25-nél.) Lehet, hogy ez majd megváltozik, de most ez van. Lehet az is, hogy ha összefognának, többre mennének, de nem tudnak összefogni, még ha valóban erős is köztük az eszmei rokonság. Az Európai Unió gazdag, stabil és erős. (Arra viszont, hogy a putyini Oroszországhoz fűződő viszonyuk és a vele szemben táplált elvárásaik különbözősége lenne e pártok összehangolt nemzetközi fellépésének az akadálya, nem vennénk mérget. Kaczyński például sokkal jobban gyűlöli az EU-t, mint Putyint, a választói pedig azt hiszik el, amit ő mond.)

Ehhez képest próbálta legalább idén tavasztól, miután hivatalos lett a Fidesz száműzése az Európai Néppártból, valahogy összehozni Orbán ezt a képtelen szövetséget, a bűvös százharmincat, a megafrakciót – nagy energiákkal, hízelgéssel, ravaszkodással (vagy inkább azzal, amit ő ravaszkodásnak képzelt – de inkább csak alázta magát). Talán abban a hitben dolgozott ezen, hogy így komoly szálakat tud majd a kezében tartani. Most nemcsak hogy a két olasz szék közt a pad alá esett, de azzal is szembesülnie kellett, hogy lengyel barátai sem az ő játékát játsszák. (Kérdés, az Európai Tanácsban meddig tartanak ki Orbán mellett. Vagyis nem kérdés: ameddig meg nem egyeznek Brüsszellel.) Orbán a kirúgása előtti hónapokban az Európai Néppártot azzal fenyegette, hogy ha megteszik, ő csak belefúj harsonájába, és az elbuzult, bevörösödött, négersimogató, letöppedt európai áljobboldalt elsöpri a friss erők díszlépé­sének dübörgése. Még az is lehet, hogy ezt tényleg el is hitte; végül is sokan elhitték neki ezt is, meg azt is, hogy ő mutatja a menetirányt Európában; még itthoni ellenfelei közül is, akik egy részének a Stockholm-szindróma, a másiknak a butaság és a nyelvtudás hiánya adhat erre felmenést. Hát, ez lett belőle. A varsói kudarc legsúlyosabb kárvallottja Orbán, aki ugyanott áll most, mint amikor az európai jobbközép ajtót mutatott neki: egyedül, valódi nemzetközi befolyás és európai támaszték nélkül a nulladik mezőn – és szemben a jogállamisági eljárással.

(Címlapképünkön: a Miniszterelnöki Sajtóiroda által közreadott képen Mateusz Morawiecki lengyel és Orbán Viktor magyar kormányfő, valamint Marine Le Pen, a francia Nemzeti Tömörülés elnökjelöltje (b-j) az európai konzervatív pártvezetők munkaülésének második napján a Regent Warsaw Hotelben 2021. december 4-én.)