Lázár Jánost sem érdeklik a bizonytalan szavazók

Orbán Viktor után a választókerületi kormánypárti ellenfél, Lázár János sem áll ki vitázni Márki-Zay Péterrel. Pedig nem csak a Csongrád-Csanád megyeiek nézték volna meg, hogyan beszélnek egymással.

Úgy utasította el Márki-Zay Péter kihívását Lázár János országgyűlési képviselő, mintha a képviselőjelölti vita két ember magánügye lenne.

Szerinte nem vitaképes a kihívója: „nem mond igazat”, „sértegeti a más véleményen lévőket”, „becsapja saját szavazóit is”, „csak önmagát építi”, „jobboldalinak mondja magát, mégis a gyurcsányi baloldal visszatéréséért küzd”, stb. Ő ellenben dolgozik, a választókerületében élő emberek érdekeit érvényesíti, a vidéket fejleszti – magyarul egy napon nem lehet említeni őket.

Tényleg bosszantó lehet a nyugodt munkát négyévenként megzavaró választásokon részt venni, többnyire szóra sem érdemes, rangon aluli fazonokkal szemben. Az különösen kellemetlen, hogy

most olyan ember az ellenfél, akinek a hagyományosan lehengerlő fideszes tempóhoz tökéletesen idomul a stílusa.

Márki-Zay Péter előbb az időközi polgármester-választáson egyedül, aztán pedig a soros önkormányzati választáson csapatával együtt legyőzte a Fideszt Hódmezővásárhelyen, az előválasztáson pedig miniszterelnök-jelölt ellenfeleit, bizonyos vélemények szerint azért, mert nagyobb arányban tudta mozgósítani a bizonytalan szavazókat.

Nem vagyok elemző, nem tudom, tényleg úgy van-e, hogy egy nyilvános vita növelné a választásokon a részvételi arányt, és csökkentené a bizonytalan szavazók arányát. Azt sem tudom megítélni, Lázárnak ezért, az eddigi tapasztalatok alapján mennyire kockázatos kiállnia Márki-Zayjal vitatkozni.

Csak azt gondolom, hogy egy ilyen vita, mivel a nyilvánosság előtt zajlik, szabályaitól, lebonyolításától függően olyan helyzet, amelyben összemérhető két ember. Tudásuk, érvrendszerük, temperamentumuk egymáshoz képest és önmagában vizsgázik.

Kiderül, hogy egy-egy fogalom alatt ugyanazt értik-e, hajlandóak-e közös nyelvet beszélni.

Meglátszik ilyenkor, hogy amit mondanak, abból mi a pártduma, mi hétköznapi tapasztalat, az indulat szülte mondatok is kitűnnek. Az igazság ilyen kisebb-nagyobb pillanataitól voltak érdekesek az ellenzéki előválasztást megelőző viták, amelyeket a Partizán bonyolított le a közszolgálati médium helyett. A civilizált keretek között zajló szópárbaj ebben a helyzetben épphogy a béke gesztusa volt: a másik megbecsülése az előzményektől eltekintve. Akik ott kiálltak, megtisztelték a választókat, a más véleményen lévőket is. Pedig ami az elveket, világnézetet illeti, elég nagy lehet a távolság egy DK-s és egy jobbikos szavazó között.

Ilyen nagyvonalú gesztusra most nem kell számítani.

Lázár a frappáns Mastercard-reklámszlogennel igazából nem Márki-Zaynak pörkölt oda, hanem a választókerületében élő, közélet iránt érdeklődő embereknek, mondjuk így, nehezíti meg a dolgát. Tény, hogy ő csak az ellenfeleivel kemény, ellenfele választóiról nyíltan nem szokott beszélni. De mintha nem is érdekelnék különösebben. Például azok sem, akik megélve jó néhány országgyűlési és önkormányzati választást, csalódást, esetleg eljutottak odáig, hogy ha baráti társaságban nem is, de otthon, a tévé előtt hajlandóak felülvizsgálni az előítéleteiket, és elvonatkoztatni attól, ki milyen párt tagja. Azokhoz sem szeretne szólni, akik egy rendezvényére sem mennének el, csak Márki-Zay Péter kedvéért néznének meg egy ilyen vitát. Pedig mondhatna nekik valami kedveset. Ha meggyőző nem is lehet egy ilyen gesztus, az adott körülmények között meglepő lehet, és a jó érzésű emberek fejében megmarad.

Mire számítottam?

Például nemrég még arra is, hogy Orbán Viktor miniszterelnök bejelenti – ugyanúgy, ahogyan Novák Katalin köztársaságielnök-jelöltségét –, hogy nem indul újra: hadd dolgozzanak tovább a fiatalok, van alkalmas miniszterelnök-jelölt a pártban, akár több is – például Lázár. Egy emberként, elképedve állna az ország, és a teljes ellenzéki csapat is. Aztán lehetne találgatni, nem túl nagy meggyőződéssel, hogy akit Orbán utódjának jelöl a Fidesz, az mennyire hasonlít rá. Ha pedig az illető a tanújelét adná annak, hogy hajlandó megszólítani a saját táboron túl az ellenfelekét is, bizonyítaná, hogy több nála.

Tudom, ilyen nincs, hogy a harcunkat megharcoltuk, jöjjön most már a béke.

Az ellenfél szavazóihoz nem beszélünk.

Ők nem léteznek. Ha mégis, szegény megtévesztett emberek – illetve gombák.