Valamelyest ez a hír is zavart volna, mint minden, az érintettek véleményét semmibe vevő döntés, de "X" intézmény belső ügyéhez eszem ágában sem lett volna hozzászólni. Az azonban, ami a Magyar Tudományos Akadémia berkein belül történik, mindannyiunk ügye, különösképpen mindazoké, akik az egyetemes akadémiai világban éljük, éltük le szakmai életünket, sokat köszönve a privilégiumoknak, amelyekkel a társadalom ezt a kereskedelmi és pártpolitikai érdekek felett álló világot felruházza. Cserébe joggal várhatja el, hogy az akadémiai világ magasabb erkölcsi normáknak feleljen meg, mint a törvények és a jogszabályok egyszerű betartása.
Legfőképpen az Akadémia elnökétől kell elvárnunk, hogy döntéseiben ne pusztán a törvény és a szabályzatok betűinek, hanem az akadémiai világ szellemiségének tegyen eleget.
Ezért kell érzékenyen figyelnünk és fellépnünk az autoritárius, diktatórikus vezetés legcsekélyebb jelei ellen is az Akadémia berkeiben, hiszen a szabad gondolkodás rákfenéje lesz, ha meghonosul az, ami a Filozófiai Kutatóintézet új igazgatójának kinevezésekor történt. Ezért verte ki nálam és láthatólag másoknál is a biztosítékot az a kinevezési eljárás, amelyet más, nem szellemi intézményekben még talán elfogadhatónak tarthatunk.
Dicstelen múltunkra tekintettel, amelynek haszonélvezői és áldozatai mindmáig köztünk élnek, különösen érzékenynek kell lennünk arra, ha valaki magát mindenek fölé helyezve dönti el, a filozófia melyik ága legyen a többiek rovására, vagy talán egyedül támogatott: méghozzá éppen a materialista diktatúrában felvirágoztatott tudományfilozófia szemben például a társadalomfilozófiával, az etikával vagy éppen a vallásfilozófiával. Ezek fontosságát éppen most kéne felismernünk, amikor a Kelet-Nyugat, a kommunizmus-kapitalizmus teljes nukleáris megsemmisüléssel fenyegető szembenállása után a vallási fanatizmusra épülő terrorizmus miatt kell feladnunk egyéni szabadságunk fontos elemeit, és eddigi identitásunk számára idegen vallásos-etnikai csoportok nyernek egyre meghatározóbb, még feldolgozandó szerepet Európában.
Különösen aggasztó, ha a döntéseket a filozófia támogatott irányzatairól egy atomfizikus hozza meg, még ha egy filozófus tanácsára teszi is, ahogy Nyíri Kristóf szerint (Hamis próféták. Népszabadság, 2010. január) az MTA elnöke az ő befolyása alatt áll(t). Varró utal a Nyíri-cikkre, de azt nem említi, hogy Nyíri az önkéntes tanácsadó profetikus szerepében tetszeleg, szemben a hamis prófétákkal - akik közé láthatóan engem is besorolt. Ez a szerep akkor válik igazán károssá-veszélyessé, ha az, aki magára veszi, az abszolút igazság egyetlen ismerőjeként lép fel - legyen akármilyen jó filozófus egyébként. Varró említi az utalásokat Nyíri munkásőrmúltjára is, de azt nem, hogy én csupán azért hoztam szóba, mert régi habitusát Nyíri láthatólag mindmáig nem vetkezte le.
Varró Szilvia beszámolója azt sugallja: túlzottan aggodalmaskodnak azok, akik felszólaltak az MTA talán szándékosan félrevezetett elnökének döntése ellen. Túl ezen, aggodalomra ad okot mindaz, ami ennek kapcsán a döntéshozás mechanizmusáról, a manipulációkról, az egyoldalú befolyásgyakorlásról, az előítéletekről kiderült. A Varró-cikk említi például Nyíri Kristóf lesújtó véleményét az intézetről, de azt nem, hogy igazgatósága (1995-2005) óta mennyire sikerült a vezetése alatt felgyülemlett problémákat, az intézet kommercializálását és lejáratását korrigálni.
Varró említi a két igazgatói pályázó kvalifikációit, de azt nem, hogy volt kiírt pályázat. Talán azért nem, mert sehol sincs rá utalás, hogy az erre benyújtott két pályázatot a döntéshozók közül kik olvasták el, és mennyire vették figyelembe döntésükben. Pedig ha pályázatot írnak ki, a nyertesnek a pályázati kiírásnak kell megfelelnie, nem később kieszelt kritériumoknak, amelyekbe csak az "unokaöcs" fér bele.
Varró szintén említi: interjúalanyai arra is céloztak, hogy több kollégának nincs meg a nagydoktorija. Nem hiszem, hogy bárki okosabbá vagy éppen bölcsebbé vált volna e titulus elnyerésével, egyben azonban biztosak lehetünk: amennyiben a pályázat kiírói nem tették feltétellé, a nagydoktorit szóba sem hozhatják a pályázat elbírálói. A jelöltek kvalifikációjáról szóló vita - amellyel a Varró-cikk elég részletesen foglalkozik - is hamis, mert mindkét pályázó azok között volt, akiket a magas szintű szakmai bizottság kvalifikáltnak tartott a pozíció betöltésére. Az igazgatói pályázat értékelésekor tehát főképpen azt kellett volna figyelembe venni, hogy a jelölt mennyire ismeri az intézményt, hogyan képzeli el a jövőjét, milyen lépéseket szándékozik tenni a pályázatban kiírt és az általa kitűzött célok eléréséért, és a szellemi munka végzéséhez szükséges békés atmoszféra fenntartásáért. Ezzel szemben hallunk mindenről Varró cikkében is, csak erről nem. Véget lehetne vetni a kinevezés igazságosságáról szóló "perpatvarnak", ha az elnök feltétetné az MTA honlapjára a döntést meghozó tanácskozások jegyzőkönyveit, a pályázati kiírás szövegét és a két benyújtott pályázatot.
Bitó László
