Mellár Tamás: El kell menni!

  • Mellár Tamás
  • 2016.08.04 17:35

Publicisztika

Meglepődve és sajnálkozva veszem tudomásul, hogy a Fidesz által kezdeményezett népszavazásra az ellenzéki pártok többsége és több civil szervezet is bojkottot hirdetett meg.

Megítélésem szerint ez a lehető legrosszabb válasz, és teljesen megfelel a kormányzó többség szándékainak. Elhibázott érvelés az, amelyik azzal szólít bojkottra, hogy egy rossz kérdésre csak rossz választ lehet adni. Ugyanis ezt a rossz kérdést a kormány jól láthatóan politikai célokra akarja felhasználni, nevezetesen hogy a sok nem szavazattal azt bizonyítsa: a magyar emberek nem akarnak migránsokat, továbbá (és ez a fontosabb) nem akarják, hogy a nemzeti szuverenitásunkat az Európai Unió korlátozza. Minél többen mondanak nemet, annál inkább felhatalmazva érzi magát a kormány arra, hogy visszautasítson bármiféle betelepítési kvótát és uniós direktívát.

De ha a nem szavazatoknak ilyen komoly politikai súlya van, akkor az igen szavazatok számának és részarányának is hasonlóképpen kiemelt szerepe kell, hogy legyen. Ezért tehát felelőtlen az az ellenzéki magatartás, amely minden ellenállás nélkül átadja a harci terepet a kormánynak.

Mellár Tamás közgazdász, a KSH korábbi elnöke

Mellár Tamás közgazdász, a KSH korábbi elnöke

Fotó: MTI

A népszavazás két mutatója, a részvételi arány és az igenek és nemek aránya közül az utóbbi az igazából fontos. Az 50 százalék feletti részvételnek ugyanis nincs semmilyen közjogi következménye, a kormányt az érvényes népszavazás semmire nem kötelezi, hiszen az uniós döntéshozóknak nem tud parancsokat osztogatni. Egyébként pedig a Fidesz a Jobbikkal erős kétharmados többséget birtokol, tehát érvényes népszavazási felhatalmazás nélkül is tudna bármilyen kérdésben törvényt alkotni (sőt még Alaptörvényt is módosítani). Ezért a kormány számára sokkal jobb eredménynek számítana a nemek 85-15 százalékos győzelme 30-35 százalékos részvételi arány mellett, mint mondjuk a 55-45 százalékos arány 50 százalék feletti részvétellel. Az előző esetben tudna itthon és külföldön arra hivatkozni, hogy a magyar társadalom nagyon nagy többsége a kormány migráns- és EU-ellenes politikája mellett áll, míg a másodikban ezt már nem tehetné meg, sőt a szoros eredmény sokakban felidézhetné a Brexit példáját is.

Az ellenzéki obstrukciónak nincs semmilyen közjogi alapja, mert a nagyszámú távol maradó nem tud mit érvényteleníteni. Ha tehát csak 3 millióan mennek el szavazni és ebből 2,5 millióan a nemre voksolnak, az a kormány kiütéses győzelmét jelenti. Az ellenzék pedig nem érvelhet úgy, hogy 5 millióan otthon maradtak, s e tömeg valójában a kormánnyal szemben foglalt állást. Egyrészt van 3 millió olyan polgárunk, aki semmiféle választáson soha nem vesz rész, másrészt a maradék 2 millió semmit nem nyilvánított ki aktív módon – éppúgy feltételezhetjük róluk, hogy egyetértenek a kormány elképzeléseivel és ezért nem mentek el, mint az ellenkezőjét. A polgároknak egyértelműen ki kell nyilvánítaniuk a szándékukat – s ez a mi esetünkben az igen szavazat lehet.

*

Az Orbán-kormány ugyanis a népszavazást arra kívánja felhasználni, hogy társadalmi támogatást és felhatalmazást szerezzen az Európai Unióból való kilépésre. A kilépésre vonatkozó direkt kérdést nem merték feltenni, mert azt könnyen elveszíthették volna (a magyar népesség körében az uniós tagság támogatottsága 60 százalék körüli). A migránsostyába csomagolt kilépési pirulát azonban vélhetőleg könnyebben lenyeli a magyar társadalom. Nagyon sokan nem akarják, hogy muszlimok települjenek be hozzánk, tehát a kötelező betelepítési kvóta (ami valójában nincs is!) ellen fognak szavazni – és az unió ármánykodása ellen csak egy módon tudja a kormány megvédeni a társadalmat. Ha úgymond megtörjük a túlhatalmát, vagyis ha kilépünk a szervezetből. A Fidesz-kormány nem fog mást tenni, mint végrehajtja a nép akaratát, és megvédi őt az akarnok brüsszeli bürokratáktól.

De valóban ki akar-e lépni az Orbán-kormány az Európai Unióból?

Bármily meglepően hangzik is: igen. A GDP 5 százaléka körüli uniós forrás, amely ma már egyre lassabban csordogál és az évek múlásával meg is fog szűnni, már nem jelent komoly vonzerőt. Orbán és minisztertársai sokkal erőteljesebben érzik az EU által támasztott korlátokat, mint az onnan várható előnyöket. A személyre szabott törvényhozási gyakorlat lépten-nyomon ütközik az uniós jogelvekkel; állandó csatában állunk Strasbourggal is, és többnyire veszítünk. Az állampolgárokat is könnyebben lehet fegyelmezni, ha nincs uniós jogorvoslati lehetőség és az unión belüli szabad mozgás. A támogatások kiesését pótolhatnák a vámbevételek, külső adósságunk egyre kisebb, tehát kevésbé függünk a nemzetközi megítéléstől. A frankfurti európai banki felügyelettől megszabadított MNB pedig könnyen elláthatja mind a hazai vállalkozások, mind a költségvetés finanszírozását. Nem kellene betartani a maastrichti kritériumokat sem, és az Euro­stat felügyeletét lerázó KSH is pompás makroszámokat tudna generálni. De még a GDP növekedési ütemének a csökkenése sem lenne nagy baj: a külső korlátok nélküli, kreatív szabályozással biztosítani lehetne a pártelit és a hűbéresek számára, hogy az egyre kisebb tortából ők azért egyre nagyobb szeleteket kapjanak.

A népszavazáson leadott nem szavazat valójában az Európai Unióra mond nemet. Így viszont az igen szavazatok az uniós tagságunk megerősítését jelentik. Sőt, az Orbán-kormány egyetlen legitimációs eszközének (ez a félelemkeltés a migránsokkal szemben) a meggyengítését. Az igen a népszavazást kezdeményező kormányra kimondott nemként lenne értelmezhető. S ha a dolog így áll, akkor minél több igen szavazatra van szükség, tekintet nélkül arra, hogy a kormány milyen mozgósító erővel bír és hogy a részvételi arány miként alakul.

A kormány mozgósít 2-2,5 millió embert. Ha az ellenzék és a polgárok együttműködése 1,5 millió főt rá tudna beszélni az igen szavazatra (azzal, hogy valójában nem a betelepítési kvótára mondanak igent, hanem az EU-tagságra), akkor a 80-20-as arányt akár 60-40-re is tudná módosítani. Ez jóval kisebb hivatkozási alapot jelentene a kormány számára, és még az 50 százalékos (állítólagos) érvényességi küszöböt sem érnénk el. Jó együttműködéssel és célirányos kampányokkal még ennél több embert is mozgósíthatna a parlamenti és azon kívüli ellenzék. Ha megnyerni nem is, de sokkal szorosabbá lehetne tenni a szavazást, amely megnehezítené a kormány kilépési akcióját. A közös fellépés megerősítené az ellenzéket is, különös tekintettel az együttműködés fontosságára; de az intenzív kampány színvallásra is kényszerítené az egyes pártokat és csoportosulásokat. Mindenekelőtt a Jobbikot, amelynek választania kellene: vagy a Fidesszel együtt kampányol a nemekért és így ráég a kormányzati bélyeg, amellyel nehéz lesz 2018-ban eljátszania az alternatíva szerepét, vagy csöndben marad, és ezzel az ellenzék malmára hajtja a vizet.

A passzív ellenállást választó pártok és civil csoportok azt üzenik a társadalomnak, hogy semmit nem kell tenniük a jövőjük befolyásolásáért, hogy elég tétlenül szemlélni, mi történik velünk. Majd csak lesz valahogy. De a semmittevés helyett az őszi választási kampány jó főpróba lehetne a 2018-as választásokra is.

Ez a cikk ahhoz az izgalmas vitához kapcsolódik, amelyet a Narancsban Ádám Zoltán írása indított el, és amelyhez az ellenzéki pártok vezetői is hozzászóltak. A friss lapszámban Ádám Zoltán válaszol nekik.

Neked ajánljuk