Hegedűs Dániel

Türelemjáték

Németország és a Brexit

  • Hegedűs Dániel
  • 2016. augusztus 7.

Publicisztika

Die Bude zusammenhalten – a boltot egyben tartani. Ez lehetne a német diplomácia félhivatalos mottója az első, 2008-as első válság­év óta – még akkor is, ha a berlini politika kritikusai szerint az euro- és menekültválság során maga a Német Szövetségi Köztársaság is nagyban hozzájárult az európai integráció fundamentumainak a megrendüléséhez.

A június 23-i népszavazás eredménye ismét egyedülálló kihívás elé állította az Európai Uniót és legbefolyásosabb tagállamát, Németországot. Ám a helyzet most ambivalens. Miközben a déli és keleti periféria számos országában az unión belüli német vezető szerepet egyre többen a probléma és nem a megoldás részének tekintik, addig az Egyesült Királyság kiválása csak tovább növelné a német befolyást a kontinensen. A távozással már csak Franciaország és Olaszország gazdasági, demográfiai és politikai súlya közelítené meg Németországét. Ám úgy Róma, mint Párizs súlyos belpolitikai és növekedési válsággal küzd, ami alapvetően megkérdőjelezi azon képességüket, hogy korlátot szabjanak a német unilateralizmus terjedésének. Meglehet, a Brexit új, szimbolikus lökést adott a német–francia tengelynek – de ez a fellángolás sem teszi képessé Franciaországot arra, amihez lassan nyolc éve hiányoznak képességei és erőforrásai: hogy tudniillik Németországgal egyenrangú szereplője legyen a német–francia tandemnek. A német vezető szerep az integrációban sokkal inkább az objektív politikai körülmények, semmint a német politikai törekvések eredménye. Sőt, következményei egyenesen szokatlanok és kellemetlenek a multilaterális érdekérvényesítéshez szokott német kül- és Európa-politika számára. Berlin épp olyan nehezen dolgozza fel partnerei fogyását és fokozódó izolációját, mint az egyoldalú cselekvés számára szokatlan terepét.

Miközben az euro- és a menekültválság súlyosan megterhelte Berlin kapcsolatait a déli és keleti periféria országaival, addig a Brexit esetében sokkal kevésbé vitatott a német politika. Ebben épp annyira szerepe van a közvetlen érdekkonfliktusok részleges hiányának, mint a német álláspont középutas, mérsékelt és finoman időhúzó jellegének. Németország ugyanis a Brexit esetében a stratégiai türelem politikáját folytatja, s a válságra adott visszafogott válaszait a többi tagállam bajosan támadhatná. Berlinnek úgy kell megoldást találnia az EU belső stabilitásának biztosítására, s úgy kell valamiféle közös jövőképet felvillantania, hogy közben elejét vegye a brit példa terjedésének is. Az utóbbi szempontból meghatározó a kilépés költségeinek felvázolása. Ha London magas árat lesz kénytelen fizetni a távozásért, az elejét veheti más országok hasonló kezdeményezésének, de növelheti a brit politikai fordulat esélyét is. Másrészről a szigorú feltételekkel zajló, netán nem szabályozott, netán súlyos konfliktusokat szító szétválás mindkét félnek – Európának is – sokba kerülhet, s alááshatja az Egyesült Királysággal fenntartott jó viszonyt, amire pedig nemcsak az Egyesült Királyság gazdasági súlya, de NATO-tagsága s az európai biztonsági architektúrában betöltött szerepe miatt is nagy szükség lenne a Brexitet követően is.

 

*

A német kormány válaszai a fenti kérdésekre nem egységesek – ám ez most inkább előny, mint hátrány. Berlin ugyanis épp így tudja most a legtöbb európai politikai célcsoportot sikeresen megszólítani. A meghatározó politikai szereplők, Angela Merkel kancellár és Frank-Walter Steinmeier külügyminiszter egyet­értenek abban, hogy az Európai Unióról szóló Szerződés (EUSZ) 50. cikkének megfelelően a brit kormánynak kell jeleznie a kilépési szándékát, s elindítania a kilépési szerződésről a tárgyalásokat. Amíg ez meg nem történik, formálisan nem is beszélhetünk Brexitről, csak konzultatív – vagyis a brit parlamentet és a kormányt jogilag nem kötelező – népszavazásról. S mivel ez a feladat az októberi konzervatív párti kongresszuson kijelölendő új brit miniszterelnökre hárul (akit aztán a parlamentnek is meg kell választania), Európa máris nyert három hónapot. Ezen idő alatt a brit politikai osztály megpróbálhat megoldást találni arra a katasztrófára, amit maga hozott a saját fejére, no meg az unióra. Ebben az átmeneti időszakban Németország a kilépésre vonatkozó minden kapcsolatfelvételtől elzárkózik: a britek nem folytathatnak tapogatózó tárgyalásokat saját pozícióik javítására, de a kilépés miatt szárnyakat kapott mélyítéspártiak sem tuszkolhatják a küszöbön túlra az Egyesült Királyságot. A német politika támogatja Donald Tusk és az Európai Bizottság azon álláspontját is, hogy a megbeszélések csak az egyes rendezési csomagok közti választásról szólhatnak (tagság az Európai Gazdasági Térségben, svájci típusú bilaterális megállapodás, társulási partnerség, vagy bilaterális kereskedelmi szabályozás), az egyes csomagok tartalma nem felülvizsgálható. Azaz Nagy-Britannia nem férhet hozzá a négy uniós alapszabadság közül háromhoz (az áruk, a tőke és a szolgáltatások szabad áramlása) a negyedik (a munkaerő szabad áramlása) nélkül. London nem válogathat kedvére, hogy az egységes belső piac mely elemeit kéri és melyeket nem.

 

*

E ponton túl a német kancellár és külügyminiszterének álláspontja nem mindenben egyezik. Míg Steinmeier sürgette Londont, hogy tegye egyértelművé a helyzetet, és mihamarabb hozza mozgásba az 50. cikket, addig Merkel türelemre intett, s arról beszélt, nem lenne szerencsés dühből kidobni az Egyesült Királyságot. Az idő valóban kulcsfontosságú: ám a pár hónapos bizonytalanság – vajon mikor lép elő London az 50. cikkel? – nem növeli oly mértékben Európa bizonytalanságát és a brit fertőzés veszélyét, mint hinnénk. Legalábbis az utána következő periódussal összehasonlítva nem – a kilépést ugyanis nem lehet gyorsan letudni, az mindenképp hosszú évekig tartó instabilitással fogja megterhelni az európai közösséget. E nézőpontból pedig szinte mindegy, hogy egy vagy négy hónap múlva indít­-
ja-e el London az eljárást. Az 50. cikk kétévnyi – egyhangúlag meghosszabbítható – tárgyalási határidőről rendelkezik, csak ezt követheti Nagy-Britannia megállapodás nélküli, egyoldalú kilépése; ám az ilyen válás egyik félnek sem érdeke. Az unió és szabadkereskedelmi partnerei viszont négy-tíz év alatt hozták tető alá megállapodásaikat, s ezek bonyolultsága messze elmarad annak az egyezménynek a komplexitásától, ami a brit kilépést szabályozná – szinte csodával lenne határos, ha az 50. cikk által szabott két éven belül, hosszabbítás nélkül sikerülne megállapodni.

 

*

Ugyanakkor már a kétéves határidő is a 2017-es német és francia parlamenti választások és a francia elnökválasztás után jár le, az esetleges hosszabbítás pedig a 2019-es brit választáson is túlmutat (már ha addig nem lesz Nagy-Britanniában előre hozott parlamenti választás). Márpedig a 2017-es német és francia választás sorsdöntő jelentőségű lesz az európai integrációra. Vajon sikerül-e megakadályozni e két magországban, hogy az Európa-ellenes szélsőjobboldali erők hatalmi pozíciókhoz jussanak? Kérdéses, hogy e két országban – vagy a többi 25-ben – létezik-e stabil belpolitikai háttér az integráció mélyítéséhez. Jean-Marc Ayrault francia és Frank-Walter Steinmeier német külügyminiszter június 27-én álltak elő az unió további szerves összefonódását célzó tervezetükkel – közös kül- és biztonságpolitika, egységes európai menekültügyi és bevándorlási politika, a gazdasági és monetáris unió teljessé tétele szerepelnek e nemes dokumentumban. E célok kivétel nélkül helyesek és kívánatosak; ám nincs lehetőség az azonnali megvalósításukra. (Talán maga a szöveg sem akart mást, mint megnyugtatni az integráció iránt elkötelezett európaiakat: igenis „tartunk valahová”.) Az Egyesült Királyság még több mint két évig az unió teljes jogú tagja, Franciaországban és Németországban pedig a jobboldali, nacionalista populizmus fenyegetése miatt nem adottak ennek az objektív politikai feltételei.

Merkel helyesen látja, hogy a sietségnek nincs értelme – egyik irányban sem. Megeshet, hogy a brit belpolitika fordulatai miatt az 50. cikk szerinti eljárást London el sem indítja, miként az is, hogy a tárgyalások során a kilépés költségeit vállalhatatlannak nyilvánítja majd. S ennek lenne igazán elrettentő ereje a dezintegráció, a szétforgácsolódás tendenciáival szemben – ha az Egyesült Királyság visszatáncolna az örvény széléről. Ha az Európai Unió második legnagyobb gazdasága a kilépés kárai és költségei miatt meggondolja magát, egyértelművé válik, hogy ez az út minden tagállam számára járhatatlan. Ez – meg persze Cameron, Boris Johnson és Nigel Farage elmúlt napokban nyújtott politikai performance-ai – tudná aláhúzni, hogy az unióellenes populizmus által kínált politikai alternatívák nem valódiak. S akár a brit belpolitikai fordulatban bízunk, akár a szétválást szabályozó méltányos megegyezésben, a britek nemcsak a probléma, de a megoldás részei is. Nagy hiba lenne, ha az uniós partnerek elidegenítenék az Egyesült Királyságot, vagy idejekorán kitessékelnék Londont.

A német külpolitika június 23-át követő mozgásából azt látjuk, hogy a berlini kormány belátta ezt, s elvégzi a maga feladatát. Ugyanakkor mindenki számára világos kell legyen az is: 2017-ig sem a politikai akarat, sem a politikai körülmények nem adottak, hogy akár csak a mag-Európa végigszáguldjon a szorosabb integráció felé vezető úton.

A szerző a Német Külpolitikai Társaság (DGAP) elemzője.

Neked ajánljuk