A magyar politikai pártok és más csoportok a sajtó tanácstalan munkatársaival együtt szeptemberben "belengették" az abortusz témáját. Csak éppen a gyermeket vállaló vagy nem vállaló nőkről meg magáról az abortuszról nem volt szó - identitásmeghatározó lózungokról viszont annál inkább.
*
A hirszerzo.hu 2005. szeptember 21-én Alvó embert főbe lőni címmel összefoglalót közölt a legújabb abortuszvitákról. Az idézett szövegrészekből világosan látszik, hogy a jobboldaliak elsősorban a csörtézés érdekében kezdtek el éppen most kardoskodni az abortusz ellen. Számukra a téma kiváló csapatösszehívó, és kapóra jött nekik, hogy egy új, modern abortusz-megoldás, a műtétet kiváltó tab-letta ürügyén olyan szépen hangzó jelszavak alatt gyülekezhetnek, mint amilyen "az élet védelme". A meggyőződéses konzervatív-sovének persze attól sem riadnak viszsza, hogy az abortusz kapcsán fasisztoid ideákat skandáljanak a "nők feladatáról", "rendeltetéséről", a "nemzet" szükségeiről meg arról, hogy (a gyilkos nők és a szabadságjogok tisztelete miatt) jön az idegen - most épp a sok kínai - az országot magáévá tenni.
Egy-két MSZP-s és SZDSZ-es nő és férfi mert csak nyilatkozni az "érzékeny" témáról. Az "élet védelme" mint jelszó túl szépen hangzik ahhoz, hogy többen érvelni kezdjenek, és rávilágítsanak: álságos dolog gyilkosnak nevezni azokat a nőket, akik életük egy adott szakaszán nem készek a gyerekvállalásra, és könnyen lehet, hogy nem ők a felelősek azért a vélet-lenért, amelynek összes felelőssé-gét és következményét rájuk hárí-taná jó néhány őszes halántékú férfiú. A nők önrendelkezéséről beszélt Kuncze Gábor, Sándor Klára (SZDSZ), Nagy Nóra és Lendvai Ildikó (MSZP) is, igaz, Lendvai valamiért úgy tett, mintha szokatlannak tartaná az abortusztabletta miatt felmerülő orvosi kérdések átpolitizálását: "Ha valaki egy ilyen, alapvetően orvosszakmai kérdést átpolitizál, politikai bűnt követ el" - mondta a Népszabadság szerint ("Az abortusz vagy a tabletta ellen tüntetnek? Helyes-e, hogy a nők a saját testük fölött rendelkezhetnek?" 2005. szeptember 15.).
Holott az abortuszügy mindig is alaposan átpolitizált kérdés volt. S még ha nyilvánvaló is, hogy (egyelőre) nincs komoly tétje a magyar politikában, hiszen csak jelszópuffogtatás, akkor is veszélyes, ha a nagy, közös jelszó az, hogy valakik megszabják, mit kell tenniük a nőknek; ha valakik a nők testi önrendelkezésébe akarnak beleszólni. Kamasz lányokra és felnőtt nőkre akarják ráerőltetni a terhesség testet-lelket próbáló munkáját, amire nem készek, azzal a felkiáltással, hogy a zigóta teljes értékű ember, mi több: fontosabb, mint a gyermeket szülni épp nem akaró kamasz lányok és felnőtt nők, ahogyan az jól látható a hirszerzo.hu szívderítő idézetgyűjteményéből: "A demonstráció egyik felszólalója, Semjén Zsolt szerint az abortuszt engedélyezni olyan, mint alvó embert büntetlenül lőni főbe, Kellermayer Miklós egyetemi tanár szerint pedig még a holokausztnál is nagyobb tragédia. Csókay Andrásnak úgy tűnik, hogy lassan az iszlám fanatikusok is emberibbek lesznek Isten szemébenÉ"
*
Az abortuszok számát bizony jó volna csökkenteni, több okból is: a döntés minden nő számára nehéz, lelkileg megterhelő, s ráadásul még orvosi beavatkozással és kockázattal is jár. Ám ezt csak úgy lehet és szabad, sőt fontos tenni, hogy megfelelő szexuális oktatást, információt és anyagi lehetőséget biztosítunk a fogamzásgátlás használatához.
Az abortuszok számának ugyanakkor semmi köze a születések számához - még ha a sajtó rendsze-resen összemossa is a kettőt. Aki nemzetféltő aggodalmában a születések számát akarja növelni, az teremtsen rendes ellátórendszert, biztosítsa a nők munkahelyi hátrányos megkülönböztetésének megszűntét, a lehetőséget, hogy a többszöri szülés ne tegye lehetetlenné a munkába állásukat, megfelelő szabályozással érje el, hogy a munkáltatóknak ne származzon hátrányuk abból, ha fiatal nőket vagy anyákat alkalmaznak, és hogy a szülők meg tudják fizetni az óvodát.
Aki pedig gondolkodni is akar az abortusz kérdéséről, illetve arról, hogy miért kerül újra meg újra a politika porondjára, az olvassa el Susan Gal és Gail Kligman The Politics of Gender After Socialism című könyvének reprodukcióról szóló fejezetét (amelyből részleteket közöl a FemiDok.hu webmagazin). A szerzők elemzik annak okait, hogy a kommunizmus összeomlása után Kelet-Közép-Európában az abortusz problémája volt az egyik első kérdés, amellyel az összes új kormánynak foglalkoznia kellett, miközben éppen felállították a demokratikus intézményeket, egymást érték a fenyegető pénzügyi és alkotmányos válságok, és alaposan újra kellett gondolniuk a törvényhozási politikát is. Érvelésük szerint a politikai hatalom intézményeit és azok legitimációját a nyilvánosság szereplői részben a reprodukcióval kapcsolatos érvrendszereiken át szervezik újjá: szeretik felügyelni a nők testét, hiszen így nem kell lemondaniuk például a normatív (reproduktív) heteroszexualitás jogi kikényszerítéséről sem, s ráadásul a "fogy a nemzet" sikollyal teret biztosíthatnak soviniszta ideológiáiknak is. További jótéteménye a témának, hogy segítségével legitimálhatják magukat mint "életvédő", bölcs, megbízható és önzetlen urakat, akik nem bízzák az egyénekre a döntést, mint a fránya liberálisok. Hisz ők tudják, mi a jó mindenkinek. Nekik pedig már az is jó, ha egy-két megtermékenyült petesejt kivonja a nőket a közszféra forgalmából. Eszükbe sem jut azzal foglalkozni, hogy valójában mitől vállalnának több gyereket a nők vagy a párok.
