Ma már mindenki sajnálja, hogy mindez megtörténhetett. Nem csak azért, mert sok értékes épületet bontottak le, nem csak azért, mert egész városrészek semmisültek meg, nem csak azért, mert a lebontott épületek helyén rendkívül drágán felépített, silány minőségű házak, városrészek emelkedtek. Legalább ilyen nagy kár az, hogy ezen városrészek többé-kevésbé szervesen kialakult társadalma is a "szanálás" áldozatául esett, szétszakadtak a szolidaritási viszonyrendszerbe tagozódott szegénység helyi kötelékei, és mindezt nem valami korszerű és fenntartható struktúra váltotta fel. Rossz rendszerben felépített, rossz minőségű lakásokba, a legkülönfélébb helyekről olyan családokat költöztettek be, akiknek semmi közük sem volt egymáshoz. Ráadásul e lakások fenntartása aránytalanul drága volt. Mindez az itt lakókat különösen védtelenné tette az államszocialista rendszer összeomlásakor kibontakozott válság kihívásaival szemben. A szanálásnak nevezett buldózeres rekonstrukciók nyomán keletkezett városrészek még évtizedekig súlyos problémát fognak okozni a mindenkori város-vezetésnek; az e városrészekben rekedtek és a lakótelepekről a magas fenntartási költségek miatt elköltözni kényszerülő, nemritkán a fővárosból is kiszoruló családok problémája még évtizedekig terheli az ország költségvetését.
A rendszerváltás után hirtelen tulajdonossá avanzsált önkormányzatok eleinte nem nagyon tudták, mit is kezdjenek a rájuk bízott hatalmas lakásvagyonnal. Leginkább az önkormányzati lakások privatizációjával voltak elfoglalva, és kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy a befolyt pénzt - noha a törvény előírta - a területükön levő épületek felújítására fordítsák. Igen hamar belebonyolódtak zűrzavaros ingatlanügyletekbe is. Például eladták egyik-másik telküket az innen-onnan jelentkező befektetőknek, akik azonban csak üres telkek megvásárlására mutattak hajlandóságot. Ilyenkor az önkormányzat előzékenyen kiürítette a telken álló ház lakásait, valahogy kártalanította a lakókat, lebontatta a házat, majd - mivel éppen mély recesszió volt, és mivel a "vevőt" semmilyen szerződésben vállalt kötelezettség nem korlátozta - nagy meglepetéssel konstatálta, hogy időközben eltűnt a befektető. A furfangos helyhatóságok ezért egy idő után már a leghalványabb befektetői szándék nélkül is lebontatták az általuk kiszemelt telken álló házakat, "nehogy odébbálljon a vevő, mire sikerül megszabadulni a lakóktól". Ebben az időben azonban még így is sokkal több volt a lebontott ház, mint az értékesített önkormányzati telek.
Problémát okozott az is, hogy igen sok volt az üresen álló önkormányzati lakás. Ezek legnagyobb része persze inkább valamilyen szükséglakás, mosókonyha, pince vagy egyéb odú volt, de ezekbe is nagy számmal költöztek be mindenféle munkanélkülivé vált, lakásukat elvesztő szerencsétlenek. Az önkormányzatok - amelyek karban sem tartották, de le sem bontották ezeket az ingatlanokat, sőt gyakran még létezésükről sem tudtak - igen hamar a magán-tulajdon szigorú védelmezőjeként léptek fel az "önkényes lakásfoglalókkal" szemben. Mivel a területükön élőkkel szembeni minimális ellátási kötelezettségüket semmilyen törvény sem kényszerítette ki, a tipikusan sokgyerekes "önkényes" családokat sokszor rövid úton kitették az utcára. Ők pedig - más választásuk nem lévén - még aznap éjjel feltörtek egy másik lakást. A hatóságok hol az egyik, hol a másik kerületben voltak rámenősebbek. Ezért a kerületek időről időre "körbehajtották" a fővárosban a hajléktalanokat.
*
A fenti, spontán és esetleges technikákat fejlesztették tovább, majd intézményesítették az elsősorban a belső-pesti kerületi önkormányzatok által kidolgozott "rehabilitációs projektek". A budapesti módra levezényelt rehabilitációknak alig van valami közük a kijelölt városrész fizikai és társadalmi megújításához. Az elmúlt egy-másfél évtized budapesti rehabilitációi leginkább önkormányzati kommunikációs stratégiákként értelmezhetők, amelyek a kvázitulajdonos önkormányzatok amatőr dzsentrifikációs törekvéseit igyekeznek leplezni. E rehabilitációs projektek persze számos vonatkozásban eltérnek egymástól. Itt inkább a közös vonásokat, mint az újságírók tollára kívánkozó helyi specialitásokat akarom megragadni. Közös jellegzetesség, hogy e projektek során minden olyan épület bonthatónak minősülhetett, amit a fennálló jogszabályok és a hagyományos műemléki szemlélet által gúzsba kötött Kulturális Örökségvédelmi Hivatal nem tudott védettnek nyilvánítani. Különösen jó esélyük volt a lebontásra a kisebb, földszintes vagy egyemeletes épületeknek, szinte függetlenül az épület korától, építészeti értékétől, sőt állapotától is. Hiszen kevesebb lakót kevesebb pénzzel lehet kártalanítani, a telekre pedig a korábbinál sokkal több lakást lehet építeni.
*
Ám a legfontosabb az, hogy az önkormányzatok mindenekelőtt azoktól az épületektől igyekeztek megszabadulni, amelyekben sok szegény és cigány család lakott: részben azért, mert többnyire rossz minőségű, gyakran komfort nélküli lakások voltak. Egyik-másik polgármester vagy főépítész pedig még mindig fogékonyabb a problémák gyors és radikális megoldására - amit ebben az esetben az épület földig rombolása, s helyére valami korszerűnek tételezett ház építése jelent -, mint a modernizációs hiányok fokozatos és finom kezelésére, amit a silány épületek bontása után a meglévők fokozatos felújítása és komfortosítása, vagy legalább a spontán folyamatok eltűrése és ösztönzése jelentett volna.
A főleg szegények által lakott házak, városrészek azért lettek a budapesti rehabilitációs projektek első számú áldozatai, mert a jelenlegi szabályozási viszonyok mellett törvényszerű, hogy az önkormányzatok igyekeznek megszabadulni a területükön élő legszegényebbektől. Azok ugyanis többnyire munkanélküliek, nem fizetnek adót, viszont "sok gyerekük van", "állandóan különféle segélyekért, bölcsődéért, óvodáért kuncsorognak", és különben is, "rengeteg baj van velük". Ráadásul a legszegényebbek többnyire a legrosszabb minőségű és erősen leromlott állapotú önkormányzati lakásokban laktak, amelyeknek a bére még a fenntartási költségeket sem fedezi. Mint említettük, a helyhatóságokat mindmáig semmilyen jogszabály sem kötelezi arra, hogy a területükön élők számára valamiféle lakhatási és szociális minimumot biztosítsanak; így hát semmi sem állta útját annak, hogy Budapest slumosodó, belső pesti kerületeinek "rehabilitációja" igen nagy arányú népességcserével menjen végbe. Legelőször a Ferencváros, később az Erzsébet-, legújabban a Józsefváros legértékesebb részeinek legszegényebb lakóit kényszerítették arra, hogy elköltözzenek korábbi lakásaikból. Az "önkormányzati rehabilitáció" helyenként alapos etnikai tisztogatással ért fel: egész városrészek lettek "cigánytalanítva".
Ezen akciók azonban nem csak morális szempontból kérdőjelezhetők meg. Érdemes végiggondolni, mi történt később a rehabilitációs területekről kiszorított családokkal. Egy részük budapesti szegény- és cigánytelepekre kényszerült költözni, ami fokozta a szociális és etnikai alapú szegregációt és a gettósodást. Mivel a lakásukért kárpótlásként kapott összeg igen csekély volt, sokan csak minden munkalehetőségtől távol eső, fogyó népességű, gettósodó faluban tudtak maguknak lakást vásárolni. Végül sok olyan család is volt, amely - vagy azért, mert rövid idő alatt felélte a korábbi lakásáért kapott összeget, vagy azért, mert rokonai, alkalmi ismerősei kifosztották - rögtön hajléktalanná vált. Az önkormányzatoknak a rehabilitációk során elkövetett hibái között a legsúlyosabb talán az, hogy egy olyan időszakban, amikor az ország igen súlyos gazdasági válságon ment át, amikor tömegessé vált a munkanélküliség, amikor családok százezreinek megélhetése, lak-hatása bizonytalanodott el, nem igyekeztek mérsékelni e válság hatását a helyi szociálpolitika eszközeivel, hanem ehelyett egyfajta szociális migráció kikényszerítésével jelentős mértékben súlyosbították. Az exportált szociális problémák árát pedig még sok évtizedig más önkormányzatok, az állami költségvetés - azaz minden adófizető polgár - fogja megfizetni.
Ráadásul a rehabilitációk során az önkormányzatok felélték ingatlanvagyonuk tekintélyes részét. Nem viselkedtek "jó gazdaként", amennyiben minden előrelátó tulajdonos tudja, hogy válság idején túlélésre érdemes játszani, tartózkodni kell az átláthatatlan és kockázatos akcióktól, különösen az ilyen akciók sorozatától. Nem igaz, hogy minderre a bevétel növelésének kényszere vitte rá az önkormányzatokat. Az 1990-es évek közepétől-végétől többnyire minimális áron vagy teljesen ingyen "értékesítették" a tulajdonukat képező ingatlanokat; a befektetőknek cserébe csupán a lakók elhelyezéséről kellett gondoskodniuk.
*
Hiba volt az is, hogy ezeknek a meggondolatlan, gyakran korrupció- és pártfinanszírozás-gyanús ügyleteknek értékes épületek és városrészek estek áldozatul. Legalább ekkora hiba, hogy ami felépült, többnyire a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető korszerűnek és színvonalasnak. Ráadásul mindez a fővárosi népesség jelentős és tartós csökkenése közepette, a budapesti lakóterületeknek a zöldövezeti, valamint egykori ipari területek felé való terjeszkedésének időszakában ment végbe. Ésszerű várostervezői szempontokkal tehát aligha támasztható alá az amúgy is túlzsúfolt belső-pesti városrészek intenzívebb beépítésére irányuló "városrehabilitációs" igyekezet. Piaci szempontokkal is csak akkor, ha ez a lakáspiac még mindig állami szubvenciókkal összevissza támogatott, korrupciós ügyletekkel és bürokratikus privilégiumok piaci előnyökre való átváltásával átszőtt kvázilakáspiac. Látnunk kell azonban, hogy mindezek nem ritka és esetleges anomáliák, hanem a kvázitulajdonossá vált önkormányzatok érdekeiből szükségszerűen következő, tartós gazdasági magatartás következményei. Nem valóságos piaci szereplőtől értelmetlen piaci magatartást elvárni, s ha a tipikusan nem piaci intézményt piaci magatartásra kényszerítik, abból szükségszerűen korrupt és gazdaságtalan működés következik.
E szomorú történet legújabb fejleménye az, hogy tizenöt évvel a rendszerváltás után, miközben egyetlen, a városrész valódi szociális és fizikai megújulását eredményező rehabilitációs projekt sem valósult meg Budapesten, az illetékes kerületek, a főváros és a szociális tárca szándéknyilatkozatot írt alá három fővárosi terület "szociális rehabilitációjáról". E projekteknek a híradások szerint az lenne a lényege, hogy - a korábbiaktól eltérően - "az érintett városrészben nemcsak az épületeket és a közterületeket hozzák rendbe, hanem arra is törekednek, hogy az ott élők a rekonstrukció után ne költözzenek máshová, helyben javuljanak az életkörülmények". A megállapodásnak "csak" az a baja, hogy a három kijelölt "akcióterület" Budapest talán leglepusztultabb, a szegény és a cigány népességet legmagasabb arányban koncentráló városrésze. Miután tehát gazdaságossági okokra és az alacsony komfort-fokozatra hivatkozva a korábbi, rehabilitációnak nevezett akciók során lebontották a főváros akárhány értékes, műemlék jellegű épületét, kizsuppolták a rehabilitációs területen lakó szegények és cigányok tekintélyes részét, most kijelölték a városnak három olyan területét, amelyekből kettőt teljes mértékben, a harmadikat pedig jelentős részben már kialakulásuk idején is bűn volt felépíteni. Ahol azután - a nagyszabású "szociális rehabilitációs" programot aláíró egyik kerület alpolgármesterének igen szemléletes megfogalmazása szerint - "szociális lakóparkokat" alakítanak majd ki, az ő esetükben természetesen magas fallal körülvéve, állandó rendőri jelenléttel, ahogyan az egy jobb lakóparkhoz illik. Itt azután majd a lehető legnagyobb mértékben megtartják a lakosságot, hadd javuljanak helyben az életkörülmények.
A szerző szociológus.
E cikk kibővített változata a Magyar Építőművészet c. folyóirat 2005/5. számában jelenik meg e hó végén.
