A morfondírozás, hogy vajon Bajnai Gordont megválasztja-e, nem-e, Gyurcsány Ferencet visszafogadja-e, nem-e, és ha igen, milyen posztra, az idő e pontján (kedd délután) teljességgel céltalannak tűnik. Vagy igen, vagy nem. Megválaszolhatatlan az a kérdés is, hogy Bajnai vajon rábírja-e villámmal a parlamenti többséget arra, amire az hetek, hónapok, évek óta nem hajlandó. Vagy igen, mert a félelem nagy úr, vagy nem, mert már maga az elképzelés is abszurd.
Ezért most nem is ezeken fogunk töprengeni. Kínálkozik még, hogy bohócfesztiválnak minősítsük a múlt héten történteket, ám az ugyancsak magas labda lenne, persze, mi más is volt. Az, hogy egyáltalán szóba kerülhettek a köztársaság kormányfőjeként bizonyos, a nagyközönség számára tök ismeretlen (bár bizonyára jóravaló) ügyvezető igazgatók, hát, rossz ízlésre vall. De a tét, sajnos, ennél nagyobb. A demokrácia nem ízlés dolga, hisz abból annyiféle van; hanem elsősorban a törvényeké. Az elmúlt tíz napban súlyos vádakat hallottunk e tárgyban is. A miniszterelnök és a kormánypárt, illetve az SZDSZ eljárása nem alkotmányos, és az új kormány "illegitim" lesz - mondják tudósok, és mondja persze az ellenzék.
Vajon igazak-e ezek a megállapítások?
A konstruktív bizalmatlansági indítványt, azt a közjogi eszközt, amellyel az MSZP és az SZDSZ kezelni kívánja a kormányfő távozásával beálló helyzetet, 1990 júniusában, az Antall-Tölgyessy-paktummal foglaltuk az Alkotmányba. Az MDF és az SZDSZ, a két legnagyobb parlamenti párt között született megállapodás célja a zökkenőmentes, stabil többségi kormányzás lehetőségének megteremtése volt. Ez az alkotmánymódosítás szüntette meg a miniszterek parlamenti visszahívhatóságát, vágta le a kétharmados törvények számát (eredetileg még a költségvetés is ilyen lett volna), és vezette be - német mintára - a konstruktív bizalmatlanságot. Ahogy Adenauer kancellár államépítő elánját 1949-ben az 1918 és 1933 közti német kormányválságok rémképe táplálta, úgy akarták a 90-es magyar alkotmányszerzők is a kormány megerősítésével kivédeni a gazdasági, szociális, társadalmi feszültségek következményeit. A fenyegető káoszt. Ezért kétharmados többségük birtokában kikötötték azt (is): kormányfőt csak úgy lehet buktatni, ha minden átmeneti időszak nélkül, azonnal hivatalba lép az utódja. A nehéz napokban is legyen teljes felhatalmazással bíró, legitim kormánya az országnak. Ilyenkor - az idő előtti kormányváltáskor - nem az új miniszterelnök programja a fontos, hanem a hosszú és potenciálisan erőszakos válság, a hatalmi vákuum elkerülése. Az Alkotmány a bizalmatlansági indítványt ezért nem az új miniszterelnök-jelölthöz és a programjához, hanem "csak" az új miniszterelnök-jelölthöz köti. Az az érv tehát, hogy alkotmányellenes lenne a programmal nem bíró miniszterelnök megválasztása, nem helytálló.
Gyurcsány Ferenc elvben megtehette volna azt is, hogy nem a konstruktív bizalmatlansági indítványt javasolja az MSZP-nek, hanem egyszerűen benyújtja a lemondását az államfőnek. Ez azonban, még ha talán "demokratikusabb" megoldásnak is tűnik, mit sem változtatott volna a helyzeten. E procedúra mikéntjét 2006-ban, a Medgyessy Péter lemondását követő közjogi zűrzavarban rendezték. Ilyenkor az államelnök jelöl miniszterelnököt - de sokra nem megy vele. Hisz jelöltjét ugyanúgy kell megválasztania a parlamentnek, mint az általános választások után: a többség szavazatával. Az államfő a lemondás után bárkit jelölhet új miniszterelnöknek, ám valóságosan nemigen bökhet rá másra, mint a kormányzásra esélyes többség által súgott névre. Ha nem így tesz, és egy olyan illetőt nevez meg, akit az elszánt és stabil parlamenti többség elutasít, akkor ez a többség a következőképpen cselekszik. Megválasztja a nemkívánatos államfői jelöltet, majd pár napra rá konstruktív bizalmatlansági indítványt tesz ellene, megnevezvén önlieblingjét. Való igaz, az Alkotmány szerint a sikertelen miniszterelnök-jelölést követő 40. napon a köztársasági elnök feloszlathatja az Országgyűlést. De ha a parlament többsége el óhajtja kerülni ezt (és az előre hozott választásokat), hát elkerüli. Ez az ügyintézési rend légmentesen illeszkedik az Alkotmány miniszterelnök-központú, a parlamenti többségre építő logikájához.
Amennyiben tehát a legitimitás alatt a törvényeknek való megfelelést és a törvények által előírt procedúrák betartását értjük, az "illegitim" jelző (meg persze az a szitoközön, ami ezt a vádat cifrázva és cizellálva zúdul majd az új kormányfőre) megalapozatlan és hazug. Ha Navracsics Tibor azt akarta volna mondani, hogy a leendő Bajnai-kormány a közvélemény-kutatások szerint nem bírja a többség támogatását, akkor mondja azt, ebben bizonyára igaza lesz. Vagy azt, hogy népnyúzó. De "illegitimnek" nem mondhatja, mert azzal az Alkotmányt veszi semmibe.
Távolról sem áll szándékunkban ugyanakkor megsimogatni a válság aktív főszereplőinek buksiját azért, amiért ezt a csúnya munkahelyi konfliktusukat az alkotmányos szabályok betartásával verik le egymáson. Hiszen az Alkotmány nem csak jogokat, de kötelességeket is ró rájuk, amelyeknek képtelenek megfelelni. Az alaptörvény logikája olyan szereplőket kíván e darabhoz, akik a kormányzáshoz kellő többséget tudnak biztosítani. Felnőtt embereket, akik képesek a szervezett, egységes cselekvésre. Amit most látunk, az ennek a paródiája. Vagy még rosszabb. A két frakció sem saját magával, sem egymással nem ért egyet úgyszólván semmiben. Az új miniszterelnök-jelölt épp ezért akar "szerződést kötni" - e frakciók tagjaival. Egyenként. (Volt már ilyenre példa: Orbán Viktor 2001-ben, a koalíciós partner felszámolása után a függetlenné vált kisgazda képviselőkkel "személyes megállapodást" kötött parlamenti többségének biztosítására.) Csakhogy ezek a "szerződések" sem közjogilag, sem magánjogilag nem kikényszeríthetők - s ezért legfeljebb propagandaértékük van. Arra viszont e megoldás alkalmas lehet, hogy az ellenzék a szabad mandátum elvének megsértésére hivatkozva ismét alkotmányellenességet és illegitimitást kiáltson.
Az egyik fél tehát a kettőből azt sugallja, hogy az ország amolyan Alkotmányon kívül állapotban van - amely hazugság nem csak a politikai ellenfelének besározására alkalmas, de az Alkotmányt is rossz hírbe keveri. Emellett ez a fél nem is csinál túl nagy titkot abból, hogy ha lehetősége lesz rá (azaz megszerzi az ehhez szükséges kétharmados többséget), ír egy másik, szebb Alkotmányt, és a magyar közjogi berendezkedést a parlamentáris felől az elnöki, elnökies, elnökiesebb rendszer felé moccantja el.
A másik fél, miközben épp ettől óvná a hazát (meggyőződésünk szerint indokoltan), s a parlamentáris demokrácia nemtőjének szerepét tanulja a választási kampányra, épp a napokban bizonyítja azt, hogy képtelen ezt a rendszert megvédeni - nemhogy a Fidesztől, de saját magától. Lejáratni annál inkább.
A nép meg azt látja, hogy ez az Alkotmány, a parlamentáris demokrácia alaptörvénye igazából senkinek és semmire nem jó.
Akkor biztos rossz is, nem?
A gazdasági válság vagy belöki Magyarországot a fekete lukba, vagy nem. Hogy mi pusztítással járna a csőd, lassan mindnyájan kezdjük megérteni, előre és belátni. Annak a szerény vagyonkának a pusztulásával, amit a rendszerváltás óta gyűjtögettünk - egyénenként és nemzetként. Ez borzalmas lenne - de túl lehet élni. Ki lehet mászni belőle ügyesen, láttunk rá nem egy példát, még a 90-es években is. A csőd után is van élet, még ha keserves is.
Ha viszont időközben felszámolódik az 1990-ben megalkotott demokratikus rend, akkor a csőd után is csak a csőd következhet.
Másik ugyanis nem lesz helyette.
