Emlékjelvény

  • Bóta Judit
  • 2006. december 14.

Publicisztika

A holland hadügyminiszter, Henk Kamp december elején kitüntetésben részesítette az 1995 elejétől 1995. július végéig Srebrenicában és közvetlen környékén az ENSZ kötelékében szolgált holland békefenntartó katonákat, a Dutchbat III tagjait.

A holland hadügyminiszter, Henk Kamp december elején kitüntetésben részesítette az 1995 elejétől 1995. július végéig Srebrenicában és közvetlen környékén az ENSZ kötelékében szolgált holland békefenntartó katonákat, a Dutchbat III tagjait.

A gesztus megtételére vonatkozó kérés a hírek szerint egyenesen a Dutchbat tagjaitól érkezett. Egyes adatok szerint az állomány egynegyedének rendült meg a lelki egészsége; a tapasztalatok azt mutatják, hogy ez az arány általában 10 százalék körüli szokott lenni. Igaz, nem túl gyakori eset, hogy nemzetközi békefenntartók népirtáshoz asszisztáljanak.

A kitüntetés igazából nem is kitüntetés, hanem csak a katonák egyenruhájára tűzhető jelvény-szerűség. Emlékjelvény - commemorative badge, ahogy a hadügyminisztérium fogalmazott.

Az indoklás szerint a katonák nem hősi helytállásukért kapták az elismerést, hanem az elszenvedett megpróbáltatások elismeréseként, meg azért, mert a srebrenicai mészárlás óta eltelt években számos nemtelen támadás érte őket. Támadta őket a holland és a nemzetközi sajtó egy része, az áldozatok hozzátartozói, a mészárlás túlélői. A kitüntetés nagy felháborodást váltott ki a túlélők és az áldozatok hozzátartozói között.

Srebrenica kelet-boszniai kisváros, ma a Republika Srpska része. A háború előtt lakóinak többsége bosnyák volt, az akkori szóhasználattal muzulmán, a környező falvakban inkább szerbek laktak. Miután 1992 tavaszán a boszniai szerb hadsereg megindította területszerző háborúját, a várost és a falvak oda menekülő lakosságát - több tízezer embert - a szerbek körbevették. 1993-ban egy ENSZ-határozat értelmében nemzetközi békefenntartó csapatok települtek az ostromlott városba; először kanadaiak, őket váltották a hollandok.

1995 júliusában e holland békefenntartók jelenléte dacára a boszniai szerb csapatok elfoglalták Srebrenicát, majd körülbelül két hét leforgása alatt 8000 férfi lakóját a város környéki erdőkben, falvakban agyonlőtték.

Hogy eldöntsük, a holland hadügyminiszter gesztusa vajon valami feneketlen, sötét cinizmus és a részvétre való képtelenség bizonyítéka-e, mérlegelnünk kell, mit tehetett volna másképp a holland zászlóalj, s vajon ha másképp cselekszenek, megakadályozhatták volna-e a népirtást.

Srebrenica végső ostroma 1995. július 6-án kezdődött, amikor a város körül felvonult, több ezer fős, tankokkal és nehézfegyverzettel felszerelt szerb erők elfoglalták a Dutchbat egyik déli megfigyelőállását. A várost ezt követően közepesen heves ágyútűz érte. A szerbek a megfigyelőállásokat is támadták, bár inkább csak fenyegetésképpen. A négyszáz fős Dutchbat mind létszámban, mind fegyverzetben messze alulmaradt a támadókkal szemben. A hollandok önmagukban, segítség nélkül képtelenek lettek volna megtartani a várost.

A Dutchbat parancsnoka, Tom Karremans ezredes már a szerb hadművelet e korai szakaszában regisztrálta a tényt, hogy nemcsak a biztonsági övezet lakóit, de az ENSZ-békefenntartókat is lövik, és ezt jelentette is feljebbvalóinak. Annál is inkább oka volt erre, mivel július 8-áig a szerb csapatok foglyul ejtették és elhurcolták a Dutchbat vagy harminc katonáját. Mivel Karremans úgy ítélte meg, hogy a szerb csapatok készek lennének a brutális fenyegetésen túl, azaz jobban célzottan is lőni a hollandokra, két dolgot tett. Bár az ellenállásra is parancsot adhatott volna, a megtámadott megfigyelőállásokból lényegében visszavonta katonáit, és már július 6-án légi támogatást kért parancsnokaitól. A parancsnoki lánc legvégén az ENSZ-főtitkár, Boutros-Ghali, illetve jugoszláviai különmegbízottja, Jaszusi Akasi japán diplomata állt. Õfelettük, láthatatlan magasságokban, a nagyhatalmak vezetői lebegtek: Jacques Chirac, Bill Clinton, John Major.

A NATO bombázói képesek lettek volna arra, hogy megfékezzék a szerb előrenyomulást - 1994-ben két másik körbezárt városnál, Gorazdénél és Szarajevónál többször is történt hasonló eset. A légi támogatásokat elrendelő politikai döntés azonban sosem született meg. Július 11-én a szerb csapatok lényegében egyetlen ellenük irányuló puskalövés nélkül foglalták el a várost.

A holland zászlóalj parancsnoka nem kockázatta a katonái életét. Egy emberét még július 6-án elvesztette. Talán megfordult a fejében, hogy ha viszonozzák a tüzet, a szerbek a súlyosabb következményektől, azaz a légitámadásoktól tartva felhagynak a hadművelettel; végül azonban úgy döntött, nem ítéli halálra egyetlen alárendeltjét sem csakis és kizárólag azért, hogy ő, pont ő, és evvel, pont evvel kényszerítse ki a saját parancsnokaiból a légitámadásokat. Karremans katona volt, és nem politikus.

A város lakói - körülbelül harmincezer kiéhezett, a puszta életéért rettegő menekült - ezután a Dutchbat bázisára, a város határában lévő, kaszárnyává alakított raktártelepre, Potoèariba özönlött. A fegyverforgató korú férfiak egy része már ekkor az erdőkbe vetette magát, és megpróbált áttörni a bosnyák hadsereg által ellenőrzött területekre. A Potoèariba menekülők pedig abban reménykedtek, hogy a holland katonák - a nemzetközi közösség - valamilyen módon megvédik őket.

A holland katonák azonban nem védték meg őket. Sem azokat, akiket beengedtek a bázisra, sem azokat, akiket már nem. Karremans - miután elvesztette a soha meg sem kezdett csatát - megadta magát Mladiænak. A Dutchbat lényegében lefegyverzett tisztjei ekkor már legfeljebb azt próbálták meg kieszközölni, hogy a foglyokat valahogy át lehesen menekíteni a frontvonalon, a bosnyák területekre. Erre talán kaptak valami szóbeli biztosítékot a szerb tábornoktól, talán még azt sem. De ha kaptak is, semmi okuk nem volt hinni benne. Hiszen látták, hogy mi történik - már Potoèariban. Látták, ahogy szerb katonák kényük-kedvük szerint erőszakolnak meg bosnyák nőket. Látták, hogy már Potoèariban több tucatnyi gyilkosság történt. Hallották a menekültek könyörgését. És végül: látták, hogy a szerb katonák szétválasztják a férfiakat, öregeket és kiskamaszokat a nőktől. Ha nem engedték a tudatukba, hogy a férfiakat meg fogják ölni, akkor az azért volt, mert nem akarták ezt tenni. Egyikük sem mondta azt, hogy ha kell, akár az életem árán is a férfiakkal tartok. Eszükbe sem jutott, hogy élő pajzsot vonjanak a menekültek köré.

A holland katonák az életükért rettegtek. Menekülni akartak. Ez nem az ő háborújuk volt. Szakmunkások voltak, akik közepesen tisztes fizetésért vállaltak állami állást. Sok közülük jóformán gyerek. A bosnyákokkal, akiket meg kellett volna védeniük, inkább feszült volt a viszonyuk, ha nem éppen ellenséges. Ehhez a pokolhoz nekik semmi közük nem volt. Haza akartak menni, és minél előbb elfelejteni mindazt, amiben részük volt.

Miután július 20. körül a zászlóaljat Zágrábba evakuálták, a holland katonák gondosan kerülték, hogy beszámoljanak a tapasztalataikról. Arról, hogy mi történt, a világ augusztus közepe felé bizonyosodott meg, miután az Egyesült Államok ENSZ-nagykövete, Madeleine Albright műholdfelvételekkel bizonyította a tömeggyilkosságok megtörténtét. Ez a hallgatás, sőt ködösítés, vérlázító.

De a jelek szerint ezek a holland katonák sosem fogják elfelejteni Srebrenicát.

Súlyos aránytévesztés, súlyos igaztalanság lenne kizárólag őket hibáztatni akár a város elestéért, akár azért, mert a július 11-ét követő népirtást a nemzetközi közösség nem akadályozta meg. Arra, hogy számon kérhető-e, s ha igen, milyen erkölcs szerint, hogy miért nem áldozta fel magát a Dutchbat, nem tudjuk a választ. Nem tudjuk azt sem, hogy ennek az áldozatnak lett volna-e értelme. És a maga szempontjából bizonyára méltányolandó a holland kormány azon igyekezete, hogy segítsen a súlyos lelki egészségkárosodást szenvedett alkalmazottain. Sőt. Ha valakinek Srebrenica felelősei közül meg lehet bocsátani, úgy bizonyára a Dutchbat lenne az első. De ahhoz bocsánatot kell kérni. Folyton-folyvást. Nincs az a kitüntetés, az az apró emlékjelvény, ami ne az áldozatok semmibevételének, a felelősség elkenésének, az önfelmentésnek lenne a jelképe.

Figyelmébe ajánljuk

Erőltetett párhuzamok

Mi lehetne alkalmasabb szimbóluma a női létezésnek, mint a haj? Úgy élettanilag (a másik nemre gyakorolt vonzereje a minden individuális szempontot megelőző fajfenntartást szolgálja), mint kulturálisan (a néphagyomány gazdag, még az életet szervező világképre vonatkozó szimbolikájától a jelenkori társadalmak meglehet partikuláris, de mindenképpen jelentéssel bíró ún. trendjeiig) vagy spirituálisan (minden tradíció megkülönböztetett jelentőséget tulajdonít a hajnak).

Prokrusztész-ágy

A francia-algériai rendező filmjének eredeti címe (L’air de la mer rend libre – a tengeri levegő szabaddá tesz) a középkori német jobbágyok ambícióinak szabad fordítása (Stadtluft macht frei – a városi levegő szabaddá tesz).

Felelős nélkül

  • - turcsányi -

Van az a némileg ásatag, s nem kicsit ostoba vicc, amely szerint az a mennyország, ahol angol a rendőr, olasz a szakács, francia a szerető, német a szerelő, svájci a szervező. A pokol meg az, ahol… és itt máshogy rendezik egymáshoz a fenti szerepeket és nemzetiségeket. Nos, ez a – színigaz történetet dramatizáló – négyrészes brit sorozat még ennyi viccelődést sem enged a nézőinek.

Mozgó falak

  • Molnár T. Eszter

Négy férfi üldöz egy nőt. Ha a hátak eltúlzott görbülete, az előrenyújtott kezek vonaglása nem lenne elég, a fejükre húzott piros papírcsákó félreérthetetlenül jelzi: ez őrület. Kétszer megkerülik a színpad közepén álló mobil falat, majd ahogy harmadszor is végigfutnak előtte, a nő megtorpan.

Mahler-liturgia

„Én valóban fejjel megyek a falnak, de legalább jókora lyukat ütök rajta” – mondta egy ízben Gustav Mahler, legalábbis a feminista brácsaművész, Natalie Bauer-Lechner emlékiratai szerint. Ez a konok, mániákus attitűd az egyik legnagyszabásúbb művében, a Feltámadás-szimfóniában is tetten érhető.

Gyurcsány abbahagyta

Arra, hogy miért, és hogy miért pont most hagyta abba, lehet racionális magyarázatot találni a külső szemlélőnek is, azzal együtt, hogy e személyes döntés valódi okairól biztosat egyetlen ember tudhat; esetleg kettő. A DK (is) csúnyán megbukott a tavaly júniusi EP-választáson, és bejött a képbe Magyar Péter és a Tisza; és a vak is látta, hogy ha van jövő az ellenzéki oldalon, az a Tiszáé. Ha valaki, akkor a Tisza kanyarítja be az addig ilyen-olyan ellenzéki pártokkal rokonszenvező és mérsékelt lelkesedéssel, de rájuk szavazó polgárokat.

Lengyel Tamás: A hallgatás igen­is politizálás!

Elegem van abból, hogyha elhangzik egy meredek kijelentés, amelytől, úgy érzem, kötelességem elhatárolódni, vagy legalábbis muszáj reagálnom, akkor felcímkéznek, hogy én politizálok – míg aki csak hallgat, az nem politizál – mondja interjúnkban a színész, aki azt is elárulta, hogy melyik politikusra hajaz leginkább a kormánypárti álinfluenszere.