Amit ma megeszel, megszalaszt holnapra - viccelődik az ismerős állatorvos, pedig nincs jó kedvében. Egyike azoknak az ellenőröknek, akik az elmúlt hónapokban üzleteket, raktárakat kutattak át, találva eközben tücsköt és bogarat, pontosabban olyan élelmiszereket, amelyek közül jó néhányat az ember a kutyájának sem adna oda. Elképesztő, amiket mesél, ha csak a harmada igaz, akkor is iszonyú a baj. Azt mondja például, hogy a hazai élelmiszer-forgalom legalább negyede olyan "akciós" termék, amelyekre a nagy bevásárlóközpontok beszállítói ráeresztették az időgépet, vagyis átdátumozták rajtuk a szavatossági időt, néha a származási helyet is. Az ügy súlyosságára való tekintettel kénytelen vagyok szó szerint idézni őt: "Én ennyi szart egy rakáson még a dányi marhatelepen sem láttam." Nekem a csúcs az a sztori volt, amely szerint egy három éve (!) lefagyasztott harcsát (halat, emberek, halat!) próbált meg az egyik, önmaga hírnevére oly igen adó nyugat-európai kereskedőcég friss áruként eladni tavaly karácsonykor.
A legutóbbi nagy botrány - hogy stílszerűek legyünk - maga az állatorvosi ló. Adott egy felvásárló, de csomagolási engedéllyel is rendelkező raktárcég, amely számlák és bérleti szerződések dzsungele mögött rejtekezik. Lapzártakor még azt sem tudta - legalábbis hivatalosan - megállapítani a hatóság, kit is kell keresnie, ha a felelőst kutatja. Ez a cég nagy bevásárlóközpontok állandó partnere, akciós termékek szállítója. A vizsgálat során elvileg most, 2006 decemberében kiderül, hogy juj, miket is műveltek ezek ott Törökbálinton, átcímkéztek, öblítették a bezöldült párizsit, visszafagyasztottak csirkeszárnyat - hová jutott ez a világ? Szegény áruházlánc(ok) minderről nem tudott (tudtak). Igaz ugyan, hogy általában kilencven- meg százhúsz napos határidőkre fizetnek, ezért a szemétért meg - a számlák tanúsága szerint - a beszállítás napján és súlyos milliókat, de persze hogy nem tudták, mit is vesznek valójában.
*
Hagyjuk a meséket. Aki valaha is megnézte már néhány áruházlánc akciós pultját, pontosan tudja, hogy ott egyszerűen minden gyanús. Tavaly szaloncukorbotrány perzselte meg a legszentebb ünnepünket (kétéves, beszáradt szemetet kínált a "gazdaságos" cég, amely már kormányszóvivőt is adott a mi hazánknak), korábban a húsvéti sonkákkal, csokinyulakkal adódott rendre némi gond. Ez a mostani helyzet azonban alapjaiban más - a gyökerek nagyon mélyre érnek.
Először is európáznunk kell némileg. Amikor a dioxinbotrány, pontosabban a kergemarhakór, még akkurátusabban a szivacsos agyvelőgyulladás felbukkanása az ezredfordulón megrázta az unió egész élelmiszer-kereskedelmét, Brüsszelben állásfoglalás született arról, hogy a jövőben a lehető legszigorúbban érvényesíteni kell az úgynevezett FTT-elvet. Az angol betűszó feloldása: Farm to Table, vagyis a gazdaságtól az asztalig. Az élelmiszer-termelésnek annak kezdetétől a fogyasztásig nyomon követhető, dokumentált folyamatnak kell lennie, és ezt a jövőben minden tagországban fokozottan ellenőrizni kell. Éppen ebben az időben azonban Magyarországon ezzel pontosan ellentétes irányú átrendeződés indult meg, mivel a haszonoptimumra beállított élelmiszer-nagykereskedelmi multik kizárólag a forgalmi adatokat figyelték. Ráadásul az uniós csatlakozási szerződés egyik záradéka szerint a tizenöt akkori tagállam 2004-től három éven át, tehát még jövőre is - indokolt esetben - bármelyik újoncot kizárhatja az adott termék egységes piacáról vagy valamely közösségi jog élvezetéből. A nyugati közvélemény megnyugtatására szolgáló védzáradék célja az volt, hogy "előre nem látható, kedvezőtlen fejleményektől óvja" az uniót. A hivatalos indoklás szerint ezek között kiemelkedő jelentőségű a járványveszély és más, az élelmiszer-biztonsággal összefüggő veszélyforrás.
Tőlünk féltek.
Ezzel szemben a nagy katyvaszból annak sikerült kikristályosodnia, hogy éppen a csatlakozó országok irányába indult meg a "másodlagos frissességű", néha kifejezetten egészségtelen termékek áramlása. Nem csak hozzánk: a gonddal a csehek éppúgy küzdenek, mint mondjuk Szlovénia. A - most idézzük ismét állatorvos barátunkat - megkérdőjelezhető származású és állagú termékek ritkán készülnek valahol Bajorországban, viszont egy spanyol címen bejegyzett kereskedés már vidáman utaztathatott át a fél világon, majd landoltathatott kis hazánkban penészes marokkói fűszerpaprikát, egy portugál exportőr meg ukrán báránycombot.
*
A mi kormányunk most keményre veszi a figurát. Gráf József agrárminiszter a következőket nyilatkozta nem is olyan rég: "Sokan azt gondolják, hogy mi leszünk az unió élelmiszer-ipari szemetesládája, de én nem hagyom, hogy így legyen. Bezárattam már multinacionális áruházlánc üzletét is, bezúzattam másfél millió spanyol tojást, mert nem feleltek meg az előírásoknak, s meg akarták vezetni a magyar fogyasztókat. Minden eszközzel fellépek a hamisítás, a fogyasztók becsapása, a korrekt magyar élelmiszer-termelők megkárosítása ellen." No, ez derék elhatározás. Csakhogy nem könnyű végrehajtani. Szép, közös Európánk élelmiszerpiacán csöndes állóháború folyik országok és országok, szállítók és szállítók között, s ebben a küzdelemben éppolyan eszköz a rejtett - "kreatívan elszámolt" - agrártámogatás, mint egy veszedelmes állatbetegség "gyanúja", netán a lejárt szavatossági idő. Gráf Józsefnek azért is nehéz a dolga, mert a magyar fogyasztók többségét elsősorban az ár érdekli. Igaza van, amikor a húsáruk esetében szigorítja az ellenőrzést, ám ha egy multikereskedés óriásplakátján megjelenik a négyszáz forintos darált hús, akkor az átlagfogyasztó kosarat ragad és vásárol. Ha lejárt vagy lejáróban van a szavatossági ideje, ha vizes lesz tőle a fasírt, akkor is, mert olcsó. Vannak persze szabályok, de a lényeg mégiscsak az, hogy - szavatossági idő ide vagy oda - a piac egyik legfőbb erénye a választás szabadsága. Az élelmiszerre ez különösen igaz. Azt veszünk-eszünk, amit akarunk. Ha a fő szempontunk az ár, akkor aszerint nyúlunk a polcokra tett áruért. Ha a minőség, akkor úgy. A választék pedig bőséges. A kopogós miniszteri mondatok csak akkor telhetnek meg valódi tartalommal, ha a milliós fogyasztói tábor is úgy gondolja. Ha tényleg megnézi, mit vesz és mennyiért. Ha maga a vásárló nézi meg a cetlit az árun, és dönt: megveheti-e vagy sem. Az akciózós hazai tömegkereskedelemben azonban még a legkeményebb miniszteri fellépés is csak csatanyeréseket hozhat, a valódi háború az árak körül dől el.
*
Ez az egész ugyanis óriási üzlet, úgy évi kétezermilliárd forint körüli árbevétellel. Ezen a tengeren biztosan megéri még a tilosban hajókázni is. Törökbálinton például kódolós-címkézős gyorsnyomda is üzemelt, a helyi dolgozók valószínűleg tudtak a közelgő ellenőrzésről, mert a hatósági emberek kettő darab nettó biztonsági őrrel bírtak csak találkozni - munkaidőben. Ebben a buliban benne van mindenki. Mindenki, egészen a folyamatban eddig félrenéző közreműködéssel részt vevő, nem egy esetben súlyos összegekkel megvásárolt hatósági emberekig. Még a falusi kisboltosok többsége is kap fülest, ha a határba érkezik a "köjálos" ellenőr autója. Ilyenkor pincébe, vasajtó mögé vándorol a lejárt szavatosságú tejföl, a kocsmából a feketén vásárolt szesz meg az ukrán cigaretta. Tudok olyan boltosról, akinek ismerőse pisilés címén szállt ki az autóból a célfalu előtti településen, és mobilon előre jelezte érkezését: Tomikám, nem vagyok egyedül, nézz körül otthon, van-e nálad valami gázos dolog. Ilyenkor természetesen erősen konspirált köztisztviselői magánbevétel is keletkezik. A körzeti állatorvos pontosan tudja, hol vágnak kimérésre ólajtón disznót, a szerényebbje beéri kóstolóval, a mohóbb zsebbe tett vizsgálati díj ellenében felejt el jelentést tenni az engedély nélküli húsforgalmazásról. De ezek piti ügyek, a kisemberek megélhetési ügyeskedése mindahány. Nem ez a nagy buli.
Hiszen egy hatmillió forintos, kódírós gyorsnyomdát csak az állít be egy raktárba, aki a nagy pénzre megy. És ennek megfelelő óvintézkedéseket tesz. Október elejétől - innentől számítva kerültek elő számlák - több mint másfél milliárd forint értékben adtak el innen árut, a fizetés többsége néhány napos lejáratú átutalás. A helyszínen sürgő-forgó targoncákat, tolató kamionokat, szaporán ládázó alkalmazottakat kell elképzelnünk. Egy ilyen helyen még a rágcsáló-ellenőrzésnek is havi rendszerességgel kéne megtörténnie, a szállított áru ellenőrzésének pedig napi rendje volna a vonatkozó minőségbiztosítási szabályozás szerint. Ezt a céget az elmúlt két évben ötször büntették meg, egyszer sem fizetett. Azért az mégiscsak vicc - már persze, ha igaz a hír -, hogy a nemzetbiztonságiak két, titokban feljelentett egészségügyi ellenőr ügye nyomán szóltak az anyahatóságnak: kissé furcsa az illetők háromszázhúszezer forintos bruttó közalkalmazotti fizetése és a nemrég vásárolt ingatlanok meg az általuk használt, nagy értékű autók ára között tátongó szakadék. Ez az egész, így, ahogy van, tökéletesen leírja mindazt, ami Magyarországon ma zajlik. A legdurvább korrupciót.
Csakhogy most olyasmiről beszélgetünk, amibe a mi gyerekünk is belebetegedhet.
*
Az idei év második felében az élelmiszer-ellenőrzés hatósági erejét pénzzel és létszámmal is növelte az állam. Jövőre megint többet szánnak erre, de most éppen még csak ott tartanak, hogy az összes létező élelmiszer-kereskedelmi raktár és üzlet 5 (öt) százalékát tudják egy év alatt végigjárni. Alapos okkal felkutatható címük akad bőséggel - de van, aki ide, van, aki oda nem nagyon akar kisietni valamiért. Ezeket a törökbálintiakat sem találják igazából. Egyszer még az is kiderülhet, hogy ez a cég is Kaya Ibrahimé vagy Josip Toté, netán a vecsési szocialista számlagyárosé volt. Vagy senkié. Elvégre tényleg csak az a tiéd, amit megeszel.
A szerző a Szabad Föld főmunkatársa. Hurkaügyben a bizalmi elv híve, következésképpen csak nagyon ritkán eszik ilyesmit.
