A múlt pénteki Népszabadság fizetett hatoldalas mellékleteként jelent meg Gyurcsány Ferenc Szembenézés című írása. A dolgozat 23 pontban foglalja össze az elmúlt évek hibáit, ezek tanulságait és a jövőbeni tennivalókat. A cikk megfigyeléseink szerint kábé két napig uralta a sajtót, kapott hideget és meleget, ahogyan az egy terjedelmes kormányfői megszólalásnak kijár. (Kedvencünk az index.hu-nak nyilatkozó Nagyon Bátor Kommunikációs Szakértő, aki nagyon bátor véleményét - hogy ti. Gyurcsány tanulmánya megalomán - név nélkül osztotta meg a művelt néppel, merthogy "kis országban élünk". Mondhatta volna azt is, hogy "a büdös anyját neki", vagy hogy "répatorta".) Elolvastuk mi is. Aztán aludtunk rá egyet. Meg még egyet. Sőt a biztonság kedvéért megint egyet, de sok izgalmat ennyi ráhagyással sem találtunk benne.
Nem a leírt mondatokkal van gondunk. Azok majdnem mindenben megfelelnek a magyar nyelv támasztotta követelményeknek. A szövegkohézióval semmi baj, az arányok arányosak, az a főleg jobboldalról hangoztatott kritika, miszerint Gyurcsány jóformán csak a Fidesszel foglalkozik, egyszerűen nem igaz. (A miniszterelnök a leirat egyötödében mond véleményt legfőbb riválisáról.) Mi valahogy az egészet nem értjük. Miért ezt? Miért csak ennyit? Hol a többi? Van-e valahol?
A kormányfő ugyanis semmi újat nem közöl: mind a politikai analízis, mind az ország-, állam- és nemzetvízió korábbi megnyilatkozásaiból már ismert. Gyurcsánynak tavaly nyáron volt egy szerencsétlen fellépése a köztelevízióban, amikor szükségét érezte, hogy a szabadságra igyekvő magyarokhoz rövid, biztató jellegű szózatot intézzen: "gyerünk, csináljuk!". E fellépésre azóta se talált senki ésszerű magyarázatot. Talán Gyurcsányéknak felderengett, nem lehet csak úgy, a semmiből rámenni az országra a megszorításokkal. De az ég szerelmére, abban a beszédben sem volt érdemi információ! Aztán eltelt fél év, benne egy olyan ősz, ami azt is tudatosította mindenkiben, hogy "márpedig a reformoknak nincs alternatívája". Mi több, beindított "folyamatok" vannak mögöttünk. (Beindított és alulindokolt folyamatok.) És most már mögöttünk van egy szép hosszú miniszterelnöki dolgozat is. Ám azon kívül, hogy változnunk kell (ez van most a "gyerünk, csináljuk!" helyett), és akkor jobb lesz minden magyar embernek, ettől sem lettünk okosabbak. Hogy lesz az, és mikor, amikor jobb lesz? Biztos, hogy mindenkinek jobb lesz? Naaa! És ha valakinek nem lesz jobb? Ugye eleve kevesebb pénz lesz itt egy csomó dologra költve. Öreganyánk nem kap gázártámogatást, közgyógyellátást, a budapesti színházak nem kapnak (annyi) suskát; a gyógyszereiért is többet fizet szegény dédi, többet bumlizik a kórházba, ésatöbbi - itt pusztuljunk meg, ha nekik ettől jobb lesz. A reformok egy részét bizony az indokolja, hogy erre vagy arra nincs pénz, és hogy az elmúlt pár évben aránytalanul sokat költöttünk magunkra. E reformok ettől még abszolúte indokoltak, sőt igazságosak is lehetnek, de akkor abszolúte ezt kéne indokolni. (És később lesz pénz megint?) A tengernyi Bibó-idézet, a tankönyvi tételek fölmondása a verseny üdvözítő voltáról, a személyes felelősségekről meg a szolgáltató államról e konkrétumok helyett szép, de édeskevés. Persze amúgy egyetértünk a jelmondatokkal, le a potyautasokkal és a svarcistákkal, és "nagy vonalakban" bizonyára sokan gondolkodnak hasonlóan a piacgazdaságról - jobb- és baloldalon egyaránt. De az országnak, minden ellenkező látszat ellenére, nem kell eladni a kapitalizmust: már rég megvettük. Igen, 2 + 2 sokak szerint 4! Az anyja szemit!
A miniszterelnöki cikk egyetlen viszonylag új eleme pedig - az ő mélységes empátiája a jobboldal iránt - legalábbis vitatható. Például a rádöbbenés az ún. jobboldali médiahátrányra. Ez egyfelől marhaság: soha senki nem akadályozta meg a jobboldali újságírókat abban, hogy százezres példányszámú lapokat és milliós nézettségű tévéadókat csináljanak; erre kétszer négy évig megvolt a kormányzati akarat és a vele járó dús anyagi háttér is. Másfelől is az, hisz ez a tematika az elmúlt évtized első felének a "nagy" problémája volt - a "médiakiegyenlítés" alighanem már a Fideszt sem foglalkoztatja különösebben. (Az echte jobboldali média igencsak partiban van az echte baloldalival.)
Ez a dolgozat - úgy-ahogy: sok szódával - talán elment volna 2006 tavaszán, vagy legkésőbb tavaly nyáron. Igazából persze valamikor 2004 szeptemberében kellett volna előhozakodni vele; az teljesítmény lett volna. Most nem az; legfeljebb ha utólagos magyarázkodás, amire viszont a kevesebből élő ember már aligha kíváncsi.
