Mihez kezdjünk a két soron következő választással?

Szavazások között vagyunk. Április 8-án, hosszú agóniát követően eltemettük a rövid életű magyar parlamenti demokráciát. A legnagyobb koporsóban az úgynevezett demokratikus ellenzéki pártok fekszenek, de nem vették észre, vagy inkább úgy tesznek, mintha nem vennék észre, hogy végük van. Nem hajlandók bebújni a föld alá, beállnak a pénztárhoz vezető sorba. Hangjuk már nincs, de tátognak és tartják a markukat. Közben föltámadást remélve igyekeznek azt a látszatot kelteni, hogy teljes erővel gyúrnak a következő két választásra. Borzasztó és kellemetlen. A demokratikus jogállam szavazópolgárai az ország vezetésében valós képviselet nélkül maradtak. Dúlhat kedvére az önkény. Dúl is: művészetet, tudományt, és mindenféle más szabadságot – ezerrel. És még most sem veszett el minden. (De el fog.)

Nem sok, ami még menthető, talán csak arra elég, hogy ne lóduljunk ki Európából, és mindennapjainknak ne minden percében kelljen kínlódva-nyögve tolnunk az ország szakadék felé döcögő szekerét. A helyzet különös, a teendők szokatlanok. Az Európában maradás, illetve az önkormányzati autonómia visszaszerzése azonban még lehetséges volna.

A két választás eltérő taktikát kíván.

Előbbi – szemben a kitűnő Ungváry Krisztián ajánlásával – ellenzéki bojkott meghirdetésével minden eddiginél nagyobb bukáshoz vezetne. Tisztázzuk a bojkott fogalmát: nem arról van szó, hogy felszólítjuk a választópolgárokat, hogy ne vegyenek részt a szavazáson, hanem arról, hogy jelölteket sem állítunk. Márpedig, ha az uniós választásra nem állítunk jelölteket, akkor a kormányzó pártok 99 százalékos eredménnyel foglalják el mind a 22 Magyarországnak járó strasbourgi széket, és egész Európa a magyar demokrata ellenzéken fog hahotázni. Biztosak lehetünk benne, hogy a tisztességes Magyarország hívei óriási többségben szeretnének az EU tagjai maradni. A tisztességtelen oldal szavazói csak azért akarnak uniós mandátumot juttatni jelöltjeiknek, hogy azok az unió zsoldján (ősi szittya szokás szerint) „belülről bomlasszanak”.  Ebben az esetben tehát arról van szó, hogy a meglévő többségi akarat érvényre jusson. Erre még az ismert médiahelyzetben is van esély. Kivéve azt az esetet, hogy „jól bevált” pártlistákra szavaztatnak minket. Akkor ugyanis – akármennyit tátognak – otthon maradunk.

Fordított a helyzet az önkormányzati választáson.

Kivált Budapesten. Itt ugyanis – realitásnak tekintve a csodát – teljes demokrata győzelem esetén sem jutnánk sehová. A főváros minden tekintetben a (bármilyen) kormány rövid pórázon tartott kutyuskája. Anyagi önállóságának látszata sincs. A jelenlegi kormány különösen haszontalan és ízléstelen, korrupció alapú „nagyberuházásokkal” potyogtatja tele ezt az egykor szép várost. Láthatjuk, hogy a kitűnő Karácsony Gergely polgármester mit ért el a hatáskörébe tartozó Városliget-projekt (Baán László kisvasútja) ellenében. Ezt a választást tehát bojkottálni kell, de nem ész nélkül, hübelebalázs módjára, hanem a Haraszti-modell szerint. Fenyegessük meg a kétharmadot azzal, hogy ha nem változtatják meg az önkormányzati (illetve a Budapest-) törvényt, akkor nem állítunk jelölteket, bojkottáljuk a választást. Mit kell megváltoztatni? Kapjon autonómiát a város, elsősorban pénzügyit, másodsorban kormányzásit. Utóbbi azt jelentené, hogy a képviselő-testületek ne működhessenek kis parlamentként látszat frakcióharcok közepette, valójában a kormány kinyújtott tenyereként. Mellesleg ez lenne a korrupció alapú NER lebontásának első lépése is.

A szerző sebész.