Faludeficit

  • Tamás Gábor
  • 2006. április 20.

Publicisztika

"Van még egy komoly tartalék. Fáj nekem az, ahogy a vidék tespedt és mozdulatlan. Az egyik stratégiai célom egyébként az volt ebben a kampányban, és ebben kudarcot vallottam, hogy a budapesti részvételi arányhoz közelítsük a vidéki részvételi arányt." (Orbán Viktor, 2006. április 16.)

Mint tudjuk, a falusi (kistelepülésen élő) ember pont olyan, mint a pesti (nagyvárosi), csak teljesen másmilyen. Szokás egy kicsit lenézni, köteteket lehet megtölteni az öregparasztos viccekkel, amelyek többsége így kezdődik: "Felmegy a parasztbácsi a városbaÉ" A megszokott kép legfőbb ápolója természetesen a televízió, ahol egy falusi riport vágóképén szinte mindig baromfiudvar, templomtorony, népitánc-jelenet, traktor szántás közben (nyáron kombájn aratásban) látható. A rögzült közvélekedésen túl tanulmányok százai írták már azt is le, hogy a falusi ember gondolkodásának távoli múltba nyúló, konzervatív gyökerei vannak, a változást, az átalakulást sokkal lassabban fogadja be, mint az ingergazdagabb környezetben élő városlakó.

Talán így van, talán nem.

A hazai kistelepüléseken a választást elveszítette a baloldal, de így járt a Magyar Demokrata Fórum is. A magyar falunak az első fordulóban - csaknem tízszázalékos előnnyel - a Fidesz kellett. A voksok feldolgozásának sajátosságai okán meglehetős pontossággal követni lehetett az első forduló estéjén, hogyan karéjoz folyamatosan egyre több és több szavazatot a baloldal, ahogy nagyobb körzetekből, városokból, de különösen Budapestről is jönni kezdtek az eredmények. Nekem, kistelepülésen élő, helyi tapasztalatokkal bíró alközéppolgárnak nem okozott különösebb meglepetést a dolog, legfeljebb az arányon lehet hosszasabban eltűnődni; most épp ezt fogjuk tenni.

Milyen is a mai magyar falu úgy általában? Erre a kérdésre igazán pontos válasz nem létezik ugyan, de egynémely felmérés, országos statisztika birtokában a következőket jelenthetjük ki.

Egy. A magyar falu öregszik. Az elmúlt tíz évben a falusinak szü-letett fiatalok városba költözési hajlama nőtt - különösen a városok agglomerációs körzeteiben -, ellenben a város vélten magasabb rezsijei elől menekülve, ottani lakását eladva sok nyugdíjas költözött "le" vidékre. Az utóbbiak többsé-gének különösen fontos, hogy a könnyebb napi fennmaradás álma ("az a kis zöldség majd megterem a kertben, tartunk csirkét, disznótÉ") gyorsan köddé foszlott, a kis tartalékot felélték, s megmaradtak a postást váró, egyre romló házakban élő kiszolgáltatottaknak. E szempontból érdemes mérlegelni például, mit is ért egy kistelepülésen egy tizennegyedik havi nyugdíjról lengedező ígéret. (Még ha ködfátyolból is szőve - ebből a szempontból mindegy.) Majd elfelejtettem: az idősebb polgártársak nagy része templomba is jár, erről pedig később még szólnunk kell.

Kettő. A magyar falu nem (elsősorban) a mezőgazdaságból él. Ha így lenne, a jelenlegi koalíció toronymagasan vezetne e körzetekben már most is, mert néhány vitás esettől eltekintve a kormányzat minden jogosultnak kifizette mind az uniós, mind a hazai forrású támogatásokat. Ez, vagyis a korábbi, Orbán-féle időszakban keletkezett késés behozása mellesleg elképesztő teljesítmény volt a jelenlegi kabinet részéről. Népszerűnek kellene hát lennie. Ezzel szemben a helyzet az, hogy az uniós támogatási rendszerben legalább a mindenkinek járó, normatív támogatásra 238 ezer gazdaság jelentkezett be, ez egy - most olvastam egy tanulmányban, érdekes kife-jezés - "megélhetési szorzóval" felfelé kerekítve sem jelent többet félmillió léleknél. Tehát az ország kevesebb mint öt százaléka él közvetlenül a mezőgazdaságból.

Három. De akkor miből él a magyar falu? Lesújtó, de ma az aktív korú, úgynevezett falusi kisemberek többsége nem egyéb modern zsellérnél, gép mellé állított napszámosnál vagy egyszerű közhasznú kényszerfoglalkoztatottnál. A többieknek meg - falun élő cigány polgártársaim (például), akiknek zöme még ezekhez sem fér hozzá, hosszan mesélhetnének erről - marad a részben kényelmes, de végső soron mégiscsak megalázó segély. A modern napszámos sorsa sem sokkal jobb. Százezrek élnek ma vidéken úgy, hogy hajnalban beülnek a multi vagy az építési, vasipari, egyéb vállalkozó munkásbuszába, furgonjába, és a cél-állomáson - havonta, kéthavonta megkötött munkaszerződés alapján - sajátságos rabszolgamunkába kezdenek. Kétóránként öt perc pisiszünet, munka végén zuhanyozhatnál (a munkavédelmi és jóléti előírások alapján készült, plafonig csempés fürdőben), de a gyár területét műszak után tíz perccel el kell hagynod - nagyjából ennyi idő kell, hogy a munkahelyedtől a buszig elérj. Ha helyi kisvállalkozóhoz szegődsz, az sem biztos, hogy bejelent - ha megbetegszel, véged van. De ez legalább mégiscsak valami munka. Állítom, a falu aktív korú lakosságának csak alig harmada mondhat a magáénak igazán biztos megélhetést.

*

A pontokat hosszan lehetne folytatni. Szót kellene ejteni olyan apróságokról, hogy miközben minden kabinet ezerrel nyomja a sztrádaépítést (aminek persze hosszú távon van üdvös hatása, deÉ), a falvak önkormányzatainak nincs vagy csak alig van pénze a helyi utcák karbantartására, a települések közötti burkolatok zömének állapotáról pedig csak az kaphat igazán akkurátus képet, akinek már cseréltek felnit egy "harmadosztályba" sorolt közlekedési vonalon szerzett többszöri sérülés miatt. Érdemes volna azt is mérlegelni, hogy miközben a közigazgatásban vagy a közszolgálatban dolgozó tisztviselők bérének emeléséről központi döntés születik, a pénzt a kis önkormányzatoknak kell valahogy összeaggódniuk. Ha sikerül, jó, ha nem, akkor megint racionalizálni kell az iskolát, ami az én megközelítésemben egy újabb helyi munkahely elvesztésével is egyenlő lesz.

A baloldali-liberális kormányzat felelős politikusainak mélyen magukba kell nézniük a választási eredmények láttán. Olyasmit, hogy regionális fejlesztési terv meg térségi kommunális koncepció, a "falu" nem ért meg - jóval gyakorlatiasabbnak kellene lennie mindenféle programnak.

Ráadásul az ellenfél ennél egyszerűbb, a lélekhez jobban elérő módszerekkel operál. Az eddig taglalt okok - a napnál világosabban megmutatkozó valós élethelyzet - miatt ráadásul könnyű dolga is van. Az átlagos falusi polgár életkora közelebb van az ötvenhez, mint a negyvenöthöz, végzettsége valahová az elemi és a szakmunkásvizsga környékére tehető, a három ingyen fogható földi tévécsatornát nézi, a rádiója állomásváltójához tíz éve nem nyúlt, az pedig a Kossuthra van hangolva. Az országos átlaghoz képest jóval nagyobb arányban jár templomba. Ezekkel a tényezőkkel mind foglalkozni érdemes, de kezdjük talán az utolsóval. Mondjon bárki bármit, a papság igenis keményen politizál falun (is), és persze jól meghatározott irányban. A módszerek változóak. A szomszéd község plébánosa nem sokat lacafacázott, szószékről mondta meg a tutit (a helyi választási bizottság megrökönyödve hallotta a bő szoknyás néni kampánysértő kérdését társához: "Most akkor mit is mondott az atya, jobboldalra kell szavazni, de az baloldalról az első, vagy fordítva?" - bejelentés nem született az esetről), más kiscsoportos beszélgetéseket szervezett. Különösen aktívnak látszott a református gyülekezet, Pesttől alig húsz kilométerre zsoltárszerű dalba foglalták az ellenzék vezetőjének a nevét; az előadást a hívők hosszas tapssal ünnepelték, majd elmentek szavazni. Soha nem fogják kitalálni, kire. Ahogy azt sem, mindez hány százalékot jelentett a vasárnap esti összegzésben.

Ne csodálkozz ezeken a dolgokon - mondta nekem tanult barátom. A templom mindig is különös szerepet játszott a falu életében. Dúláskor menedéket nyújtott, szomorúságban vigaszt, örömben társat. A pap az, ki jöttödkor keresztel, társaddal összead, holtadban eltemet. A hisz ige főnévi formája a hit, erre épül az egész vallás rendszere - a templomba nem kételkedni járnak az emberek. Amit ott mondanak, az meg van mondva.

Azt persze túlzás lenne állítani, hogy az egyház a vidéki voksok sorsát egymaga meghatározhatná, de hogy tényező, az biztos.

*

Miként a korábban említettek mindegyike. Van falumbeli, aki azt mondja, ha ma születne ide, meg nem maradna itt. És nem is marad. Pedig velem szemben ő tősgyökeres, de tele van a hócipője azzal, hogy nagylányai városi programjaihoz, edzésükhöz, egyebükhöz neki folyamatosan utaznia kell, hogy hosszas szervezés után tudta bejuttatni őket a közeli kisváros jobb iskoláiba, hogy a szórakozásnak helyben más útja nincs, csak a tévé meg a kocsma. Meg persze ott van a helyi utak állapota, a szintén útra kelő orvosi szakrendelés, az okmány- és szinte minden egyéb "intézős" iroda távolsága. Szerintem mellesleg alapvetően nincs igaza, de tény, ami tény: árulja a házát. És ő is negyvenes falusi, miként magam.

A magyar falu kiszámítható életét, biztonságos jövedelmét, a személyes vállalkozás alig korlátozott szabadságát utoljára a Kádár-kor biztosította. Volt ebben persze kiskirálykodó téeszelnök meg bunkó párttitkár is épp elég, de ez a lényegen nem változtat. Ráadásul a biztos megélhetést nyújtó téeszek támogatását, a háztájizós maszekolás tűrését, sőt bizonyos adószabályok révén némi segítését, a települések fejlesztésének - például iskola-, óvoda- és magánlakás-építések - változatait úgy tudta az ak-kor még lakosnak nevezett falusi polgár elé tárni, hogy az a saját boldogulásának tükrében önmaga ügyességét (is) láthatta viszont. Aki akart, boldogult falun a hetvenes-nyolcvanas években. Ha úgy tetszik, a legkisebb településen is megvalósult a teljes foglalkoztatottság. Márpedig ilyesmit, ha jól dereng, mostanában az önmagát jobboldaliként meghatározó ellenzéki vezérerő ígért. Ha ez így megy tovább, a dakota viccek után jönnek majd a krumplileveses gondolati ívek is.

De ez hihetetlenül veszélyes tendencia.

Mára ugyanis minden megváltozott körülöttünk. Ma egyszerűen hülyeség azt ígérni egy szabolcsi kisgazdának (a szóhasználat szándékos), hogy a piacképtelen almáját megint megveszi majd az állam, csak szavazz rám. Szörnyű leírni, de ha minden így marad, egyszerűen tényleg nem lesz értelme olyan faluban az iskolafejlesztésnek, ahol lassan elfogy a gyerek. Uszoda sem kell majd oda, ahol nem bírják kifizetni a vízdíjat. Az ijesztő tendencia ígérgetésből pedig soha meg nem fordul. A magyar falunak pillanatnyilag reális és világos ajánlatokra van szüksége. Olyan pályázatokra (és persze a hozzájuk kapcsolódó információs és segítő rendszerre), amelyek egyrészt legalább a jelenlegi életét könnyebbé teszik, másrészt a sokat emlegetett "megtartó erőhöz" szükséges fejlesztéseket megalapozzák. Hiszik, nem hiszik, vannak ilyen lehetőségek, de ezt a területet eddig a jelenlegi kormányzat - számomra hihetetlen módon - valamiért mindig háttérbe szorítva kezelte. Ebben a helyzetben persze tényleg maradna a templom, pedig - a hit fontosságát úgy általában el nem tagadva - azon túl is lehet hagyományra épülő jövő a magyar falun. Csak ehhez végre reálisan kellene minden arra illetékesnek látni a tényeket, nem sokat, csak eleget vállalni, és elhinni: fura szokásai ellenére a falusi (netán tanyasi) polgártársunk is pontosan megérti a korrekt beszédet.

No, ez utóbbiból van pillanatnyilag óriási deficit.

A szerző a Szabad Föld főmunkatársa.

Neked ajánljuk