I. István (II. Béla, V. László, XIII. Elemér, VI. Lenin, VIII. Kerület stb.) királyról alkalmi, politikai célú beszédeket előállítani egyszerre embert próbáló és lélekemelő feladat, úgy szakmai-művészi szempontból, mint a célhatékonyság követelményeit figyelembe véve. Minimális szinten meg kell felelni az úgynevezett történelmi hűségnek, legalább annyira, hogy nyilvánvaló képtelenségek ne keveredjenek a beszédbe ("a művelt Európa még mit sem tudott a vulkanizálásról és a felfújható gumitömlőről, midőn Elemér királyunk feltalálta a biciklipumpát, amivel kiverte ezeréves állami kereszténységünk védőbástyájának oltalmából az árfelhajtó vizitótokat"); aztán meg kell felelni a kánonnak, ám eredetinek is kell lenni, legalább annyira, hogy a szórend kicsit más legyen a tavalyi beszédhez képest; s végül az illető történelmi személyiség pályafutásának esszenciáját nagy ívben össze kell kötni a heti politikai menetrendünkkel, s akár évszázadokon átnyúló, ám első pillantásra nyilvánvaló oksági kapcsolatot kell teremteni saját politikai céljaink, hovatovább előjegyzési naptárunk és az ősi uralkodó intézkedései között. A beszéd performálója ráadásul nagy nyomás alatt áll: joggal érzi úgy, ha hétköznapjainkat, azok jó vagy kárhozatos gyakorlatait nem rögtön az állameszméből (vagy annak lábbal tiprásából) vezeti le, a közösséget összetartó spirituális kötőelem elporlad, s a következő fél órában a nemzet darabokra hullik.
A nemzet egysége iránti igény a hétvégi színpompás ünnepségeken is kitapintható volt, miként a nemzet jobbítására s önbizalmának visz-szaadására irányuló nemes szándék is. Ez utóbbi felettébb nagy hangsúlyt kapott, s csak hálatelt szívvel gondolhatunk választott vezetőinkre, akik végre észrevették, hogy kiáltó szükség van a nagy-csoportos terápiára. Bizonyára valami nagy-nagy ágyat kéne vetni, ahová egyetlen hatalmas szimbolikus testet alkotva felfeküdhet a tízmillió (tizenötmillió) kicsinyhitű, szorongó, eltévedt ("a rendszerváltásba belefáradt") lélek, s az ágy mellett ülő szakember avatott irányításával rálel régi magabiztosságára. (A liberális kultuszminiszter kiáltvá-nyának is szinte lejtmotívuma ez: a kultúra adja vissza - vagy meg? vagy oda? - a nemzet önbecsülését. De melyik kultúra? És kinek? És mi az, amit vissza kell adni?) Különösen figyelemreméltó volt a frissen hivatalba lépett államelnök fájdalomcsillapító gyógymódja. A nagy ambíciókról árulkodó kijelentések közül az egyik a kettős állampolgárság ügyét annak ellenére mondta megoldatlannak, hogy tavaly decemberben az ország polgárai - a demokrácia szabályait a legmesszebbmenőkig betartva - úgy döntöttek: nem óhajtanak a jelenlegi szabályozáson változtatni.
De szinte nem volt száj, ami ne egyesítette, gyógyította, erősítette volna a nemzetet - s nyilván megátalkodott, cinikus sertésnek kell lennie annak, aki a szív eme általános beszédmondói és szentbeszédmondói és áldást és kenyeret osztó felbuzdulását szenvtelenül képes szemlélni. Vagy, ne adj isten, felmerül benne, hogy mit jelentenek egészen pontosan az ilyen, a procedurális jogra keveset adó szavak - jó esetben semmit, rossz esetben az ellenkezőjét.
És mit jelent az a kép, amelyen a katolikus főszentmise és körmenet első soraiban az államfő, a Legfelsőbb Bíróság elnöke, az Állami Számvevőszék elnöke, valamint az Országgyűlés elnöke látható (két, mondjuk félmagánember, a volt miniszterelnök - nem, nem Horn Gyula! - és a volt államfő társaságában)? Nem az állam és az egyház szigorú szétválasztásáról kívánunk prédikálni most, mert nem gondoljuk, hogy mondjuk a magyar bíróságok ítélkezési gyakorlatában holnaptól kitapinthatóan megjelenne - készüljünk a legrosszabbra! - a Szent Ágoston-i tanítás. De a magas állami hivatalnokok az első sorba, a kamerák elé helyezett teste itt nem privát test, hanem választott köztest, melynek ily módon s e helyütt való mutogatása akár kellemetlen érzéseket is kelthet abban a néhány millió emberben, aki a saját állama létindokát nem a Szent Jobból áradó spiritualitásban meg a Szent István-i csodatételben, hanem a szabad emberek szerződésében látja, és aki a katolicizmust, a magyar államot és a magyar nem-zetet nem valami megbonthatatlan egységbe forrt monstrumként képzeli el. Amiben persze ezeknek az illetőknek teljesen igazuk is van, elvégre államformánk a demokratikus köztársaság, és nem az etnikai teokrácia: de akkor a közösség nagy ünnepein esetleg az előbbihez illő képeket kéne produkálni, ha már mindenkinek úgy a szivin fekszik a közösség összetartozása. Az meg már csak hab az ostyán, hogy a házelnök véletlenül a szocialisták vezető politikusa is; ha a klerikalizmus túlterjesz-kedését annak a pártnak az egyik vezetője is demonstratíve végigmosolyogja, amelynek egyik ideológiai pillére épp az egyház és az állam szigorú szétválasztása, mi lesz itt akkor, ha, tesszük föl, a klerikális párt lesz kormányon? Mindenkinek illik majd a misére elmenni? Előbb illik, aztán meg kell? Különben a mise megy el hozzá?
Pedig az üresség, amit e beszédek s e képek akarnak betölteni, nincs is. Vanni a valóság van: amíg az üresség, mely e beszédek s e képek sajátja, el nem eszi.
