Tilo Schabert gondolkodásának rövid jellemzésére elég is lehetne az a tény, hogy az osztrák-amerikai Eric Voegelin filozófus és politikai gondolkodó tanítványa, munkatársa.
Voegelin pedig a következőket írja Machiavelliről: „Az erősebb létező, miközben a gyöngébb rendet szétzúzza, egy új emberi rend hatalmaként keletkezik. (…) [Machiavelli kortársai] a megsemmisítő és kreatív emberi létezést mitikus magaslatokba emelték. A hódító fejedelem erénye [virtù] a rend forrása lett; s minthogy a létezés keresztény, transzcendens rendje a 15. század itáliai gondolkodói számára holt betűvé vált, a fejedelem »rendező erénye«, az egyetlen valóságosan tapasztalható rendteremtő erő emberi-isteni, heroikus méreteket öltött. Ez a helyzet Machiavellivel.” (Machiavelli’s Prince: Background and Formation. The Review of Politics, 1951/2.)
A tóparti misztikusok
A konzervatív, antimodernista, közösségelvű, posztliberális Voegelin tehát Niccolò Machiavellit nem a machiavellizmus igazolásával, hanem egyfajta politikai teológiával rehabilitálja. Az erő politikája saját törvényei alapján teremt új rendet.
Voegelinnek e Machiavelli-értékelésével párhuzamos Tilo Schabert másik meghatározó élménye. 1933 augusztusában, a festői Lago Maggiore partján, a svájci Ascona melletti Monte Verità (Igazság Hegy) egyik gyönyörű villájában összegyűl néhány tudós ember, hogy szellemi kalandjaikról beszélgessenek. Az Eranos-napoknak elnevezett összejövetelek a következő 80 évben is a vallásfilozófia, a vallástörténet, az összehasonlító vallástudomány körében mozognak. A találkozók neve egy ógörög szóból származik, ami arra utal, hogy a résztvevők maguk kínálják föl a szellemi és anyagi táplálékot az összejövetelen, s föloldódnak egymásban. A csoport tagja – Mircea Eliade vagy Carl Jung mellett – Kerényi Károly is, aki a 40-es években rendszeresen részt vesz az Eranos-üléseken. Felfogásában az eranos szó – amit Platón Szümpozionjára vezet vissza – a teljes antik görög hagyományt magába foglalja, s nem mellesleg a férfiak közötti igaz barátság, szerelem kifejezője is.
Tilo Schabert 1990 óta szervezője az Eranos-napoknak, szerkesztője és szerzője az Eranos Évkönyveknek. Egyik fő művébe, a bostoni városháza napi működését bemutató aprólékos leírásba, a Boston Politicsba (Walter de Gruyter, Berlin–New York, 1989) is sok minden átszüremlik a Monte Veritàról. Mindenekelőtt az egyes ember, a személyiség bűvölete – ám ez nem valamiféle liberális individualizmus folyománya, hanem a 19. századi romantikus hőskultusz folytatása. A Boston Politics alapgondolatai Voegelin műveibe és az Eranos szellemi közegébe ágyazódnak. Politikai összefüggései, a vezéreszmék és a vezérekről szóló eszmék már 1985-ben, Das Paradox der Macht (A hatalom paradoxona) címen megjelentek a Frankfurter Allgemeine Zeitungban. Schabert Roosevelt, Adenauer, De Gaulle legfőbb politikai képességét (erényét, mondaná Machiavelli: virtù), az „uralomteremtésben” jelöli meg.
(„A kormányhatalom az uralomteremtés folyamata”.) Egyéni alkotói tevékenység ez, ami lényegileg azonos a művészettel, és az intézményesen adott hatalmat egyéni uralommá tágítja – de még mindig az adott, demokratikus és a hatalomnak gátat vető keretek között. Ez a hatalom paradoxona. Tehetséges politikus az, aki – a hatalmat korlátozó intézmények ellenére – képes a hatalmat uralommá alakítani. Az intézményeken mintegy átlép, de meg nem szünteti őket. Ő a mesterség művésze.
Azzal Tilo Schabert sem számol, hogy a demokrácia teremtette intézményes hatalom radikális megváltoztatása célja volna az autokráciának. Ez akkor sem következik be, mikor az intézményes rend keretei között épülnek új uralmi intézmények, s így az intézményes rend szándékoltan kaotikussá válik. A Boston Politicsban ez a „teremtő káosz”, aminek előidézése az autokrata vezető célja, épp azért, mert a káoszban érvényesülhet az egyéniség rend- és rendszerteremtő ereje.
Schabert szerint semmi kivételes nincs abban, ha egy politikus – élve alkotmányos jogaival – a hatalommegosztás intézményeit a saját személyes uralmának rendeli alá. Az „árnyékkormányzásnak”, az uralom kiépítésének ezt a módszerét épp úgy ismerik a Fehér Házban vagy az Élysée-palotában, mint a német kancellári hivatalban. Azt is tudják azonban – hangsúlyozza Schabert –, hogy az árnyékhatalom akkor hatékony, ha megmarad „második kormányzásnak”, és nem akarja teljes egészében helyettesíteni az elsőt, a hivatalosat, az alkotmányosat. A diktatúra rendszerint hatékony a vérengzésben, de – talán éppen ezért – nem hatékony a társadalom ökonómiája tekintetében. Egyszerűen túl nagy árat kell fizetni a társadalom totális átpolitizálásáért, s ezt Schabert nem javasolja. Nem költséghatékony a magánéletbe belepiszkálni, az alkotmányba rondítani, a vasárnapi vásárlási szokásokat erővel befolyásolni, tankönyveket átírni, hálószobában matatni. Jobb, ha a személyes uralom némiképp szemérmes marad; a központosító törekvése csak szétzilál. A személyes uralom rejtőzködése és a hatalom nyilvános gyakorlatának látványa, a kettő folytonos kergetőzése és egymásba tűnése jellemzi az alkotmányos demokráciák keretei között kialakuló autokráciát. (És pórul jár, aki föllibbenti az uralom titkának fátylát; még évértékelő beszédek tárgya is lehet.)
Az autokrata és a zsarnok
Tilo Schabert megtartja, de a felismerhetetlenségig finomítja a machiavellizmust. Machiavelli ugyanis nem tudhatta, s ezért nem is vehette figyelembe, hogy alkotmányos keretek között kell gyakorolni az uralmat. Ugyanakkor Machiavelli soha nem volt misztikus gondolkodó, aki a fejedelmet a kozmikus újjászületés aktorának fogta volna föl. A fejedelem nem személyes rendező elv, hanem az adott, konkrét körülmények között, okosan és mindenekelőtt körültekintően mérlegelő politikus. Nem elnyomni, még csak nem is uralni akarja a társadalmat, egyszerűen csak uralkodni akar. Hosszú ideig.
Azok a politikusok, akiket Tilo Schabert előszeretettel nevez meg a személyes uralom sikeres kiépítésének és elrejtésének példáiként (Roosevelt, Kennedy, Adenauer, De Gaulle, Mitterrand, Eisenhower), klasszikus és ösztönös technikákat alkalmaznak, melyek nyilvánvalóan hasonlítanak azokhoz, melyeket Machiavelli javall. Így Schabert legnagyobb teljesítménye, hogy empirikusan leírja: a demokrácia körülményei között a politika épp úgy működik, ahogy mindig is, bárhol is. Hogy miként? Nos, ez a titok az arcana dominationis, az uralom misztikus titka. (Ezért Habony Árpád „varázstalanítása sem aktuális”. Még könnyen kiderülhetne, hogy Habony másvalakitől, például Dick Morristól, Bill Clinton tanácsadó-jától tanulta az igazi machiavellizmust.)
A misztériumok, az okkultizmus, a mítoszok kutatása nem áll távol az Eranos-napok résztvevőitől, akik Parmenidésztől, Platóntól és Plótinosztól eredeztethető elmélkedések
felől közelítenek a káoszhoz és a rendhez.
A gondolkodás a Sokaság és az Egy dialektikus viszonyáról folyik. Tilo Schabertnél a bostoni városházán kézzelfogható alakot ölt ez a dialektika. A káoszt az autokrata részint találja a társadalomban és az intézményi struktúrában, részint tudatosan maga idézi elő, lényegileg az uralom kiépítésével. (Az orbáni adaptációról lásd Tóth Gergely: „Megtaláltuk az Orbán-rendszer titkos bibliáját”, index.hu, 2014. augusztus 29.) A liberális demokráciában ezt a „talált káoszt” a hatalmi ágak intézményes szétválasztása jelenti; a civil szervezetek, az önkormányzat, a sajtó, a különféle érdekcsoportok léte, az életformák sokfélesége, az, hogy szuverén módon magunk jelölhetjük ki életünk célját. A társadalom tagoltsága.
Schabert magyar követői azt emelik ki, hogy a talált káoszt az autokrata vezető képes megszüntetni, azaz egyedül ő képes rendet teremteni. A liberalizmus törlendő, s jöjjön az illiberalizmus, amire a „politikailag inkorrekt magyar ember”, a maga fél-ázsiai politikai kultúrájával amúgy is hajlik. A rend voltaképpen a személlyel, a vezérrel azonos: én vagyok a rend és a törvény, az akarat és az irány. Ez a perszonalizmus, az egyéniségnek ez a romantikus, egzaltált, misztikus fölmagasztalása már-már pornográf hódolatba csap át az erő, a politikai kreativitás előtt. G. Fodor 2012-ben egy blogbejegyzésében így lelkesedik a vezér férfiassága iránt: „Van egy ambíció, ágaskodik, áll, mint a cövek, sőt, ki akar törni, a fenséges egy alfaja vagy alfahímje, az erőt, bátorságot, érett gondolkodást, higgadt megfontolást, a cselekvési hajlam és tehetség túlnyomását jelzi…”
Pedig ha valami, hát ez a filozófiai-szexuális eksztázis igazán távol áll Machiavellitől. Machiavelli azt gondolja, hogy a káosz az ember egyetlen természetes létmódja. Lemond a rossz elleni harcról, s csupán annyit javasol, hogy a politikus fogja vitorlájába a galádságot, számoljon az örök emberi természettel, hiszen az nem fog megváltozni. Az embereket az eszük sem menti meg, s ugyanazt a szánalmas műsort adják elő most és mindörökké. Machiavelli nem állítja, hogy jól van ez így. Ám azt sem, hogy az embert meg lehetne menteni önmagától. A politikus viszont még elérheti célját, ha engedelmeskedik annak, amit a természet parancsol: ez maga a megkerülhetetlen szükség (neccessità).
Tilo Schabert a Boston Politicsban egy olyan polgármesterről ír, akinek javarészt machiavelliánusnak nevezhető eszközök révén sikerült 16 évig hatalomban maradnia. Sokan figyelmen kívül hagyják azonban azt az apróságot, ami már a könyv címéből szembeötlő. Történetünk az amerikai politika közegében játszódik, amitől soha nem volt idegen a személyiség-központúság. Schabert úgy beszél – elismerőleg – az autokráciáról, hogy közben egyetlen autokráciát sem ír le. Jó konzervatív módjára minden reformista és – horribile dictu! – forradalmi kísérlettől eltanácsol. A vezető személyes uralma beszivároghat az adott intézményi keretek közé, átszőheti őket (a jelenséget szerzőnk „politikafonódásnak” nevezi), de a kereteken nem léphet át: „A [polgármester személyes] pártja túlnyomórészt maga vájta ki társadalmi részvételének útját. Nem próbálta megváltoztatni a struktúrát, amit az adott területen a kormányzatok létrehoztak. Minden ilyen próbálkozás »reformista« támadás lett volna az önkormányzatok labirintusa ellen, azaz egy másik amerikai forradalom. Bátorkodhatunk azt mondani – bölcsen járt el.” A zűrzavaros önkormányzati rendszer tehát nem úgy egyszerűsítendő, hogy a személyes (állami) akarat végrehajtására szakosítjuk: legföljebb rákként terjeszkedünk benne. Mi több, az egyéni, politikai kreativitás számára épp a liberális demokráciák zavaros viszonyai jelentik a táptalajt.
Schabert a személyesség politikai erejét akarja megmutatni, s nem az erő politikáját teszi személyessé. Az Eranos-kör kultúrkritikai perszonalizmusát vetíti rá a modernitásra és a liberális demokráciákra, s ezt mi úgy érzékeljük, mint machiavellizmust, mert mi rajongó áhítattal ekként hódolunk előtte. Hegeli parafrázissal: ha autokratának nézünk valakit, autokrataként néz majd vissza ránk.
A NER bukása, a valóság bosszúja
Machiavelli nem a túldimenzionált akarattól várta az üdvtörténet beteljesítését, és nem ezért mentette föl morális kötelmei alól a fejedelmet; nála az erkölcsnélküliség (amoralizmus) inkább szándékolatlan következmény. Ahogy Carl Schmitt értékelte volt Machiavellit: immoralizmusa nem teszi őt morálisan érdekessé. Ezért maga Carl Schmitt (ellentétben Machiavellivel) egy morálisan sokkal érdekesebb immoralitás kimunkálásán fáradozott – a diktatúra politikai teológiáján. (Erős a benyomásom, hogy Orbán Viktor valamikor inkább Carl Schmittet, semmint Tilo Schabertet olvasgatott, a legutóbbi évértékelő beszédben váratlanul fölbukkant Bence György útmutatásai mellett.)
A szoft machiavelliánus Schabert Platónhoz fordul, amikor a zsarnokká válást és az ebből fakadó szükségképpeni bukást ábrázolja. Tegyük mi is ezt, hiszen Platón még Simicska Lajost is meglátta: „[A türannosz] először is állandóan háborús bonyodalmakat szít, hogy a népnek vezérre legyen szüksége. (…) De azért is, hogy az állandó háborús adózástól elszegényedve kénytelenek legyenek a mindennapi létfenntartással törődni, s minél kevésbé ármánykodjanak ellene. (…) No meg azért is, hogy ha egyesekre gyanakszik, hogy szabad gondolkodásuk miatt nemigen fogják tűrni a hatalmát, ezeket megfelelő ürüggyel tehesse el láb alól. Nem kénytelen-e a türannosz mindezen okok miatt állandóan háborúra uszítani? S ezzel az eljárásával nem azt éri-e el, hogy egyre jobban meggyűlölik a polgárok? Aztán többen olyanok, akik őt uralomhoz segítették, és akiknek hatalom van a kezükben, a viszonyokkal elégedetlenkedve kezdenek nagyon is szabadon beszélni vele és maguk közt – már csak a legbátrabbak. Ezeket tehát a türannosznak mind félre kell tolnia az útjából, ha uralkodni akar, úgyhogy végtére sem barátja, sem ellensége nem marad, aki valamit érne.” (Az állam, Európa, 1984.)
Ha létezik egyetlen törvénye a politikának, egyetlen egy vastörvénye, akkor eszerint az uralom folyamatos kiterjesztése a hatalom szükségképpeni elvesztésében éri el önnön beteljesedését. Ahogy a kétharmados többség 2014-es végső megerősödésének pillanatában azonnal bomlásnak indult, úgy vet véget a NER-nek a NER.
Amikor a meztelen királynak már csak a férfiereje ágál előttünk, azt Schabert így mondja: ha az uralomból már csak a puszta uralom látszik, az a bukás kezdete, mert az emberek, noha vágynak a hatalomra és csodálják, ha színről színre találkoznak vele, gyűlölni kezdik. S e ponton Schabert valóban Machiavelli tanácsaira hagyatkozik. Erős hatalom csak úgy szerezhető, ha megtanuljuk palástolni. Az elővigyázatosság késztet bennünket arra, hogy ne fedjük föl uralmunk terjedelmét. Úgy kell tudnunk hatalmat mutatni, hogy soha ne mutassuk meg egészen. Úgy kell nagynak látszanunk, hogy csak a legszükségesebbet fedjük fel, azt végképp nem, amilyenek valójában vagyunk.
A bostoni polgármester, Kevin White nem ismerte a mimikri machiavelliánus receptjét, s a saját bevallása szerint ez okozta a vesztét. Így tárja föl – utólagos keserűséggel – saját autokrata mivoltát: „Polgármesterségem utolsó éveiben mintha tulajdonoltam volna a várost. Ilyenkor sok mindent szem elől téveszt az ember.”
Schabert White-ot autokratának, nem pedig diktátornak tartja – hiszen van különbség teljhatalom és önkényuralom között. Az autokrata a teljes jelenlétet a mesterien fölépített, sűrű szövésű, átláthatatlan látszatvilág megalkotásával biztosítja, míg a zsarnoknak erre nincs szüksége: ő a személyiségét közvetlenül teríti rá a külvilágra, leggyakrabban az erőszak válogatott eszközeivel. A konzervatív, mérsékelten machiavelliánus Schabert szerint az autokrata kreatív, alkotó, teremtő szellem, a politika művésze, a diktátor viszont rombol, és fölszámolja a politikát. Arról ő sem mond semmit, hogy az autokrata hogyan válik diktátorrá, ám Kevin White önreflexiójában megtaláljuk a nyomokat. A távolodás a machiavellizmustól egyenesen arányos a közeledéssel a zsarnokság felé. A realitás megteremtése, a látszatvilág megalkotása machiavelliánus ténykedés, melynek során mindvégig tudatában vagyunk valóság és látszat különbségének. Egészen más az, ha képzelt valóságunkat az egyetlen realitásnak hisszük, s megerőszakolunk mindent és mindenkit, aki evvel szembejön. Fájdalom, de konstrukció és destrukció között az átmenet szinte észrevétlen.
