Karácsony tehetetlenkedései és alapvető tájékozatlanságáról árulkodó nyilatkozatai csak a habot jelentik a tortán. Ez a kedves magánzó nem innovatív politikusnak alkalmas, hanem arra, hogy egy Tisza István-féle szabadelvű-konzervatív pártban a megnyerő kirakatember szerepét játssza.
A Demokratikus Koalíciónak jót tett, hogy előretolta Dobrev Klárát. Az Európai Egyesült Államok hívószóval a radikális liberálisokat magához tudta vonzani.
A Momentum az intenzív kampányával, de főleg azzal, hogy az ifjabb demokraták jelentős része úgy érezte, nincs más párt, amelyre szavazhatna, kitört a többség számára láthatatlan mikropártiság világából.
Az LMP-nek lassan beérett, hogy az árokásás elleni buzgalmának, a nyilvánvaló diktatúrát tagadó gyávaságának köszönhetően 2,19 százalékra sikerült leküzdenie magát. Politikájának fényében az újabban hangoztatott zöldpártisága annyit ért, mint a Fidesz-szolga államelnök „zöldsége”. A szavazóit alkotó nagyvárosi réteg többségében a Momentumot választotta.
A városi demokratikus választói bázis talán elkezdte történelmi újraosztódását, ami a kedélyeknek is jót fog tenni, mert életet lehelhet a politikai fásultságba, és esetleg átrendeződéshez is vezethet, melyben végre eltűnnek a színről a rendszerrel a megélhetés kedvéért kiegyező, „miniszterelnökurazó” töltelékek.
A Jobbiktól a szélsőjobboldaliak jelentős részét elszívta a Fidesz.
Hány százalék egy szék?
Földindulásról még szó sincs, senki se ringassa álmokba magát. Arra még egy-két évtizedet aludni kell. De ami végre már kiszúrja a jól nevelt nyugati demokraták szemét is (bár ahhoz képest, hogy milyen keményen kellene reagálniuk, még mindig csak lapítanak): az eddig sikerrel láthatatlanított választási csalás.
Már az országgyűlési választásokról is megállapították az EBESZ megfigyelői, hogy azok – nagyon szemérmesen szólva – nem a nemzetközileg elfogadott értelemben szabadok és méltányosak. Ez a mostani választás során még inkább kidomborodott. A kormányzó párt szellemében maga a kormány folytatott politikai kampányt. A kormányfő üzenete volt a „bevándorlás megállítása”. A kormány költségvetéséből folyt orrba-szájba a plakátkampány, „nemzeti konzultáció”, a közszolgálati média meg a kormány markában levő napilapok ebből zúdították a választókra a leplezetlenül nyílt fideszes demagógiát – hiteles tájékoztatásnak álcázva. A csak ezekből tájékozódó választók szemmel láthatóan hitelt adtak a politikai mákonynak. És az ellenzéknek már semmiféle eszköze, médiája nem volt, hogy mindezt ellensúlyozza.
A számvevőszék csak az ellenzéki pártokat bünteti pénzügyi szankciókkal. A kormány – miután a fékek és ellensúlyok rendszerét a bíróságok kivételével már bedarálta – az igazságszolgáltatás maradék függetlenséggének felszámolására készül.
A salzburgi egyetem professzora, Jakab András azt javasolta, hogy az Európai Parlament vonja meg azoknak a képviselőknek a mandátumát, akik nem tiszta választáson jutottak hozzá. Erre van is jogalap. Az EP-ben létezik mandátumigazolási eljárás, amelyben éppen a képviselői hely megszerzésének szabályosságát lehet vizsgálni. Decens önmegtartóztatással (nehogy már pártosnak tűnjék) csak arra hívta fel a figyelmet, hogy május végén az európaiak olyan EP-képviselőket választhatnak meg, akik olyan tagállamból érkeznek, amelyek nem felelnek meg a demokratikus standardoknak. Hozzátehette volna, hogy javaslatának egyelőre nem lesz foganatja.
Kálmán László kiszámolta a Facebook-oldalán, hogy a Fidesznek 4,01 százalék is elég volt egy mandátumhoz, a DK-nak 4,06, míg a Momentumnak már 4,96, és az MSZP-nek meg a Jobbiknak 6,68 és 6,44 kellett az 1-1 mandátumához. Az összesen 21 mandátumnak az 52,14 százaléka körülbelül 11, ennyi mandátum lett volna arányos. A DK 16,25 százalékának 3 mandátum felelne meg, a Momentum 2 mandátuma arányos, az MSZP és a Jobbik esetében veszett el a legtöbb szavazat, mert nekik 1,4 mandátum járna, az ebből fennmaradó 0,8 százalék (meg a be nem jutott pártok százalékai) eredményezték a
2 plusz fideszes és 1 plusz DK-s mandátumot.
A d’Hondt-módszer valójában csak akkor nem okoz problémát, ha egy államban nem szélsőbaloldali vagy szélsőjobboldali párt szerzi meg a többséget, illetve nem ilyen párt uralkodik. Demokratikus pártok között az arányok eltolódása magát a demokráciát nem veszélyezteti, illetve nem segít fenntartani nyílt vagy rejtett önkényuralmat.
Még hogy populista!
Mindez semmi. A lényeg – mint mindig – a társadalmi mélyben van. Csak a középréteg korrumpált és a keresztény közép liberálisellenes részével nincs mostani többség. A választók egy másik része olyan anyagi és kulturális helyzetben van, hogy se nem tud, se nem képes tájékozódni. Mivel politikailag lényegében közömbös, demokratikus hagyományai és erről emlékei sincsenek, teljesen ki van szolgáltatva a mindenkori demagógiának. Ezért a tömegdemokrácia szükségszerű következménye, hogy diktatúra lesz belőle, mert a választók többsége hitelt ad azoknak, akik kihasználják a tájékozatlanságát.
E helyzet veszélyét már 179 évvel ezelőtt Alexis de Tocqueville leírta. 1945 után ezt a veszélyt a jóléti-fogyasztói társadalom egy ideig el tudta odázni. Az információs társadalom kialakulásának pillanatától kezdve kezdett igazán veszélyessé válni. Mára azzal fenyeget, hogy végzetes lesz az euroatlanti demokráciára.
A ma lassan hatalomra kerülő vagy menetelésüket a hatalomhoz egyre sikeresebben folytató erőket és rendszereket a demokraták (egyelőre) – hogy sikeresen ámítsák magukat – populistának nevezik, és az istennek se vallják még be önmaguknak sem, hogy (ma) színtiszta szélsőjobboldali diktatúráról van szó. A fasizmus támad föl alakváltoztatott, demokratikusnak álcázott, minden eddiginél aljasabb formában, de talán majd nem annyira véresen.
