Nyitva a pálya!

Roma emancipáció és a független magyar bíróság

Talán a rutinos újságolvasót is meglepheti az alcímbe foglalt párosítás, pedig tagadhatatlan, hogy az elmúlt mintegy tizenöt évben a különböző szintű magyar bíróságok fontos szerepet játszottak a romák magyarországi integrációjában, emancipációjában és a progresszív közpolitikai intézkedések legitimálásában.

Nem mi találtuk ki a dolgot, az afrikai amerikaiak szegregációjának felszámolásában, illetve az azt megalapozó alkotmányos elv („külön, de egyenlően”) megváltoztatásában, majd az egyes elkülönítő jogszabályok lebontásában megkerülhetetlen szerepe volt egy meghatározó korszakban a bíróságoknak. Valószínűleg azért is, mert az afrikai amerikaiak a hatalomban akkor még másutt nem voltak reprezentálva – sem a törvényhozásban, sem a kormányzásban –, ahogy a romák sem.

De elengedhetetlen a nemzeti és nemzetközi bíróságok részvétele olyan diszkrimináló gyakorlatok felszámolásában is, mint a nők munkahelyi jogai az európai országokban, ahol a diszkriminációt nem törvény írja elő, sőt számos jogelv tiltja, viszont fenntartja az évszázados megszokás, előítélet és a nem mindig jóhiszemű közöny.

Talán az utóbbi helyzethez hasonlítható jobban a romák helyzete a közép-európai országokban, így Magyarországon is a foglalkoztatás, az egészségügy, a lakhatás, a hatósági fellépés és nem utolsósorban az oktatás területén. Ezért fűzött nagy reményeket az emancipációs mozgalom az egyenlő bánásmódról szóló, az EU-csatlakozásunk részeként elfogadott és életbe lépett törvényhez – és nem is csalódott.

 

Mit tehet a bíróság?

Nézzük, mi történt a magyar bíróságokon az utóbbi másfél évtizedben. A közelmúltban veszített pert, bár még nem jogerősen a miskolci önkormányzat a helyi roma lakosok szisztematikus zaklatása miatt. A rendőrséggel, a családvédelmi szolgálattal, a tisztiorvosi szolgálattal, a közművek képviselőivel rendeztek összehangolt, rendszeres razziákat roma háztartásokban azzal a deklarált céllal, hogy okot találjanak az önkormányzati bérlemények felmondására és a családok kitoloncolására Miskolc közigazgatási területéről (az illegális razziákkal az Európai Bizottság is foglalkozik).

Két éve veszített pert a rendőrség, mert a bíróság úgy találta, hogy a szélsőjobboldali söp­redék hírhedtté vált gyöngyöspatai randalírozása idején a faluba kivezényelt nagyszámú rendfenntartó nem akadályozta meg a romák megfélemlítését, továbbá az eset után a rendőrök még nyolc hónapon át piszlicsáré szabálytalanságok ürügyén, például kerékpárjaik hiányos felszereltsége miatt bírságolták a romákat.

Még folyamatban van egy per, amelyben roma családok azt szeretnék kimondatni, hogy a gyermekvédelmi szolgálatok törvényellenesen, kizárólag anyagi körülményekeit vizsgálva veszik állami gondozásba gyerekeiket – minden tiltakozásuk ellenére. Talán nem kell hangsúlyozni, hogy lakásban végrehajtott razzia, bicikli-ellenőrzés, szisztematikus állami gondozásba vétel, esetleg a gyerek indokolatlan fogyatékossá nyilvánítása a csak csekély érdekérvényesítő képességgel rendelkező romák esetében mondható jellemzőnek.

A legtöbbször azonban a roma gyerekek általános iskolai elkülönítése szerepelt a bíróságokon, hiszen ez a káros, elítélendő gyakorlat a roma gyerekek több mint felét érinti, és teszi lehetetlenné számukra a hozzáférést a minőségi oktatáshoz, a továbbtanuláshoz. Az iskolai szegregációt talán könnyebb is peresíteni, mint az élet más területein tapasztalható diszkriminációt, hiszen a tankötelezettséget, a minőségi oktatáshoz való hozzáférést az Alaptörvény és számos további jogszabály garantálja. A közoktatásban való részvételt, annak eredményességét pedig rengeteg szempontból mérik és rögzítik a statisztikák. Ezeket az adatokat összevetve egy kis szociológiával, helyi ismeretekkel, közösségi munkával könnyen – és mint látható, sikeresen – kimutatható a bíróságok előtt nemcsak a törvényellenes faji alapú elkülönítés ténye, de annak közvetlen, pusztító hatása a romák iskolázottsági szintjére, a gazdasági életben szükséges képességeikre. Kell persze ehhez valaki, például egy erre szakosodott civil szervezet, amely a rendelkezésre álló információkat a jogi eljáráshoz szükséges formába önti.

A törvénysértést az iskolafenntartók részéről a személyiségi jogok megsértése (ilyen a szegregáció, a diszkrimináció) ügyében eljáró törvényszékek, ítélőtáblák, néhány esetben a Kúria, rendkívül alapos, körültekintő munkát végezve, rendszeresen meg is állapították, például Miskolcon, Hajdúhadházon, Győrben, Gyöngyöspatán, Jászladányban, Kaposváron. Határozottan lépett fel a bíróság az ellen a különlegesen aljas szegregációs gyakorlat ellen is, melynek során a teljesen normális roma gyereket – ráadásul szakmai szempontból súlyosan kritizálható eszközökkel – fogyatékosnak nyilvánítják, bár e téren a döntő elmarasztalást végül a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága mondta ki. Szerencsére nálunk ez a gyakorlat nem olyan elterjedt, mint például Csehországban és Szlovákiában.

A közelmúltban zárult a Budapesti Ítélőtáblán egy, civil kifejezéssel összefoglalónak nevezhető, több mint tíz évig húzódó ügy, s a felsőbb bíróság a Fővárosi Törvényszék elsőfokú ítéletét részben helybenhagyva elmarasztalta az Emberi Erőforrások Minisztériumát. Az ítélet szerint a minisztérium számos, saját maga által is szegregálónak nyilvánított intézményben jogellenesen fenntartotta a roma gyerekek faji alapú elkülönítését azzal, hogy nem élt a rendelkezésére álló eszközökkel a jogsértés megszüntetésére.

 

A magyar közoktatás
szép hagyományai

Szóval, nagyon sok minden történt a bíróságokon roma ügyben az elmúlt tizenöt évben. Az elnöklő bírák egymás után sorra lerombolták a szegregálók unalomig ismert érveit. Több esetben az első tárgyalási napon köztudomású ténynek nyilvánították, hogy a perbeli iskola „cigányiskola”. Bebizonyosodott, nem igaz, hogy a szülők maguk választanák gyerekeiknek a reménytelen, zsákutcás iskolákat, jegyzőkönyvezték a számos adminisztratív, félrevezető és/vagy zsaroló eszközt, amellyel a fenntartók oda kényszerítik a gyerekeket. Üres a „nemzetiségi képzés” érve, hiszen a „cigány tartalom” nem hasonlítható a némethez vagy a szlovákhoz, ahol egy egész ország közoktatási tartalmából lehet választani, heti egy-két óra „roma tartalom” nem indokolhatja az elkülönített oktatást.

Talán a legszomorúbb/legviccesebb jelenet az volt egy sokórás tárgyaláson, amikor egy intézmény igazgatója a tanúvallomásában azzal érvelt, hogy ezeket a gyerekeket nem lehet másokkal összeereszteni, mert tetvesek. A bírónő őszintén elcsodálkozott, de hiszen az én gyerekeim is voltak tetvesek, mennyit küszködtünk vele!

A szegregálók legsűrűbben alkalmazott érve, és ez a biciklisekre és kisiskolásokra egyaránt vonatkozik, hogy ők „színvakok”, számukra minden gyerek és kerékpáros egyforma, amúgy is törvénysértő lenne etnikai adatokat kezelni az iskola diákjairól vagy a biciklisávban. Nos, a bíróság nem így értelmezi a törvényt, mivel az a kisebbségeket „vélt vagy valós” tulajdonságaik alapján védi. Azt nem lehet, hogy a gyereket külön iskolába küldjük, mert ránézésre egy kicsit barna a bőre és cigányos neve van, azután ugyanezen tulajdonságaik alapján nem ellenőrizzük, hogy van-e ott még rajtuk kívül valaki más is. Márpedig a közoktatásért felelős minisztérium évek óta szisztematikusan elutasítja, hogy percepció alapján ellenőrizze, törvényesen működnek-e a felügyelete alá tartozó és az adófizetők pénzéből működő egyes intézmények, hol­ott a bíróságok és maga a Kúria erre olyan jogszabálykövető módszert szentesítettek, amely figyelembe veszi mind az adatvédelmi, mind az egyenlő bánásmódról szóló törvényeket.

Egyvalamiben, amit a mozgalom nagyon szeretett volna, konzekvensen ellenálltak a bíróságok: egységesen elutasították – amire pedig lett volna lehetőségük –, hogy a jogeseteket értelmezésre (valóban sérül-e a faji egyenlőségi irányelv) elküldjék az Európai Unió Bíróságára (EUB). Ezen egy ideig bosszankodtunk, visszatekintve azonban talán sokkal jobb, hogy a magyar önkormányzatok, rendőrség, minisztérium, iskolák magyar romák ellen elkövetett törvénysértéseinek kérdésében csak magyar bíróságok hoztak elmarasztaló ítéletet. Így fel sem merülhetett az az egyébként abszurd vád, hogy valakik külföldről beavatkoznának a belügyeinkbe.

Egyedül a nyíregyházi ügy (később hatályon kívül helyezett) ítéletének indoklásában idézett a Debreceni Ítélőtábla egy esetet az Egyesült Államokból, nyilván Balog miniszternek az alperes mellett tett nevezetes tanúvallomása miatt. Ez az eset a legendás „Littlerock Nine”, ahol a szövetségi kormány nemhogy segítette volna a szegregáló helyi hatóságokat, hanem kirendelte a Nemzeti Gárdát, hogy biztosítsa a gyerekek bejutását a fehér szülők blokádja alá vont iskolába.

Összességében a bíróságok az emancipációs mozgalom szempontjából példásan látták el a feladatukat. Nem utolsósorban megváltoztatták a romák diszkriminációjáról szóló nyilvános diskurzust (legalábbis a jól neveltet), annak nyelvezetét. Az archivált peranyagok egyszer talán majd érdekes forrásai lehetnek a diszkrimináció felszámolásához szükséges megerősítő intézkedések tervezésének, hiszen bőséges katalógusát tartalmazzák a szegregálók praktikáinak és azok teljes irracionalitásának. A tény, hogy az emancipációs mozgalom meggyőzte a törvényszéket, az ítélőtáblát, a Kúriát, életben tartja a reményt, hogy egyszer majd a kevésbé elkötelezett, képzett és művelt politikusoknál, kormányhivatalnokoknál is le­esik a tantusz. Hátha bekövetkezik, mint más fejlettebb országokban, hogy a hatóságok hivatalból indítanak majd eljárást a szegregálók, diszkriminálók ellen.

Felejthetetlen, ahogy a Kúria útmutatást adott, hogyan kell eljárni a roma felpereseknek Kaposváron, ha egy notórius cigányiskolát be akarnak záratni, majd helybenhagyta a bezárást elrendelő első- és másodfokú ítéletet. Az is felejthetetlen persze, amikor ugyanaz a tanács a Kúrián hatályon kívül helyezte azt az első- és másodfokú ítéletet, mely Nyíregyházán elmarasztalta a görögkatolikus egyházmegyét egy másik hírhedt cigányiskola újranyitásáért. Úgy érveltek, hogy a romák joga a vallásos neveléshez felülírja jogukat az egyenlő bánásmódhoz. Gondolatmenetükben figyelmen kívül hagyták, hogy egyrészt az érintett családok nem görögkatolikusok, másrészt, ha mégis ilyen oktatást akartak volna, járathatták volna gyerekeiket az ugyancsak az egyházmegye fenntartásában lévő közeli, nagy, jól felszerelt iskolába (ha ennek a lehetősége nyitva állt volna előttük).

A pereskedés eredményei persze limitáltak: megváltoztatja-e a rendőrség a kerékpározó romák zaklatásának gyakorlatát a per által nem érintett megyékben? Visszatart-e egy, a miskolci önkormányzatot – remélhetőleg majd – elmarasztaló ítélet egy másik várost a szisztematikus és jogellenes razziázástól? Meggyőzheti-e a pedagógusi kar jelentős részét és az oktatási kormányzatot, hogy a munkájukat akkor végzik jól, ha a roma és szegény gyerekeknek is biztosítják a legjobb szolgáltatást a magyar közoktatás sok évtizedes szép hagyománya szerint.

Pedig csak a meggyőzés működik, az egyenlő bánásmódról szóló törvény nem tartalmaz ugyanis igazi szankciót, szaknyelven szólva nem ad lehetőséget hatékony jogorvoslatra. Mint az iskolai perekben láttuk, pusztán a törvénysértés megállapításának ténye még a minisztérium esetében sem jelenti a törvénysértés megszüntetésének kötelezettségét (az iskola bezárását). Semmilyen hátrányt nem szenvednek az elmarasztalt intézmények, illetve az intézményeknek azok a választott vagy kinevezett vezetői, akik a törvénysértő határozatokat hozták.

 

Tartalékok

Talán közelebb kerül a mozgalom ehhez a célhoz is egy másik, még folyamatban lévő ügy révén. Az Egri Törvényszék több mint 200 millió forint kártérítést ítélt meg hatvan-egynéhány gyöngyöspatai gyereknek (még nem jogerősen). Egy ilyen mértékű kártérítés, bár nem billenti helyre a sértett fiatalok életét, a felelős intézményeket és azok felelős vezetőit döntéseik előkészítésében remélhetőleg alaposabb mérlegelésre készteti: hátha egyszer a személyes felelősségük kérdése is felmerül.

A bíróságokon zajló – mint fent látható, igen hatékony – aktivizmusnak vannak még tartalékai. Miért természetes az például, hogy a rendes munkaidőben közmunkán részt vevő, alkalmasint roma dolgozók alacsonyabb bért kapnak, mint a hatósági minimumjövedelem? Lehetséges-e, hogy a borzalmas, amúgy súlyos közegészségügyi kockázatot is hordozó cigánytelepek részben azért maradnak fenn évtizedeken keresztül vízvezeték, csatorna, kövezett út, közvilágítás nélkül, mert az illetékes önkormányzatok szándékosan visszaélnek a városrendezésnél használt beépítési zónák kijelölésével? Ezek persze csak sejtések, sok kutatásra, alapos jogi vizsgálódásra lenne szükség az igazság feltárására, ha valaki kész a tényfeltárás, a közösségi munka és a hipotézis igazolásának feladatát elvégezni.

Bármilyen sok munka egy per keresetének és a bizonyítékoknak az összeállítása, a magyar bírósági eljárások ma is igen olcsók nemzetközi összehasonlításban, és ha van anyag, számos nagy tudású, nagy kapacitású hazai és nemzetközi ügyvédi iroda áll pro bono a jogaik gyakorlásában korlátozottak rendelkezésére. Nyitva a pálya, roma testvéreink!

A szerző közgazdász.