Vásárhelyi Júlia cikkében (Ki a bűnös?, Magyar Narancs, 2011. július 7.) a Nemzetközi Valutaalap volt vezetője, a szexuális erőszak elkövetésével meggyanúsított Dominique Strauss-Kahn ügyét taglalja, különös tekintettel a média szerepére. A szerző megközelítését okító szándék és értékalapúság jellemzi, az érvelés viszont olyan tévedéseken, tévképzeteken és önellentmondásokon alapul, amelyek mellett nem mehetünk el szó nélkül.
*
Az írás apropóját az ügy legutóbbi fejleményei, a feljelentést tevő szállodai szobalány múltjáról és magánéletéről napvilágra került részletek adják: feltételezhetően hamis állítások alapján szerzett menekültstátuszt, jogosulatlanul vett igénybe adókedvezményt, a barátai marihuánával kereskednek stb. Vásárhelyi szerint mindez "fordulatot" jelent a történetben: "A fordulatot az áldozat szavahihetőségének megingása okozta - de legalább ennyire megkérdőjeleződött a média hitelessége is." Rögtön ezután ezt a naiv kijelentést olvashatjuk: "A múlt héten kiderült: az amerikai bulvársajtó - a manhattani rendőrség hathatós közreműködésével - tudósításnak álcázott történeteiben alig akad igaz szó." Mi az, hogy "igaz szó" - vajon mihez képest? És mi az, hogy "kiderült" - ha az első körben nyilvánosságra került információk megalapozatlannak bizonyultak, miért ne bizonyulhatnának annak a második körben közöltek is? És mire alapozva jelenti ki a szerző, hogy "máris magukba szállhatnának - nem fognak - azok az újságírók, publicisták, ilyen-olyan szakértők és elemzők", akik Strauss-Kahnt szexuális ragadozónak állították be? Miért tekinthető ez a vélemény megcáfoltnak? Később maga a szerző állapítja meg - racionálisan -: "kétséges, hogy megtudjuk-e valaha, mi történt azon a májusi délelőttön a New York-i Sofitelben". Majd - sajnos - hozzáteszi, hogy "még az is kiderülhet, hogy a szereplők mindketten egyszerre bűnösök és áldozatok". Ám mivel a szerző nem definiálja ama lehetséges forgatókönyveket, amelyekben Strauss-Kahn áldozatnak lenne tekinthető, csak remélni tudjuk, hogy nem buzdítana részvétre egy olyan szereplő iránt, aki hatalmánál fogva potenciális kurvának tekinti a látókörébe kerülő nőket, és emiatt pórul jár.
Az előzetes fogva tartás jogintézményével kapcsolatos tévképzetekről tanúskodik a szerző azon kifakadása, amellyel Strauss-Kahn őrizetbe vételét nehezményezi: "Mintha azt sugallták volna, egy ilyen félelmetes szörnyet először elkapni, ártalmatlanítani kell, aztán majd foglalkozunk a részletekkel." Szögezzük le: az előzetes fogva tartás lehetősége a világ szinte valamennyi jogrendszeréhez hasonlóan az Egyesült Államok működő jogrendjének is része, és semmi okunk rá, hogy ezt az intézményt mindenestül elvetendőnek tartsuk. Nincs semmi okunk arra sem, hogy a konkrét esetet tekintve aránytalannak tartsuk a gyanúsított őrizetbe vételét, illetve őrizetben tartását (gondolhatunk például a Polanski-ügy kínálta párhuzamokra). Viszont jó okunk van feltételezni, hogy az amerikai rendőrség megalapozott gyanú alapján - és a legmagasabb rendészeti szinteken történt egyeztetést követően - fordította vissza a repülőtérről a nagy hatalmú Strauss-Kahnt, és vetette előzetes letartóztatásba. Az amerikai büntetőeljárás ugyanis úgy indul, hogy amennyiben fennáll a valószínű, azaz ésszerű gyanú (probable cause), akkor a gyanúsítottat megbilincselik, őrizetbe veszik, majd a bíróság dönt a további fogva tartásáról, illetve többnyire - a többek között a személy vagyoni körülményeihez és a terhére rótt bűncselekményhez igazított - óvadék elrendelése mellett a szabadlábra helyezéséről.
Feltehető a kérdés, hogy a puszta gyanúsítás mellett a feljelentő ruháján talált sperma megalapozza-e az ésszerű gyanút egy olyan személy esetében, akinek nem szexuális szolgáltatás nyújtása, hanem szobatakarítás áll a munkaköri leírásában (ahogy Vásárhelyi írja, "fényes nappal, egy luxusszállodában"), azonban ez a bíróság hatásköre. A helyesen feltett első kérdés az, hogy a feljelentés hamisságát és ezáltal a potenciális francia elnökjelölt ártatlanságát vélelmezze-e a hatóság a bűncselekmények súlyosságát tekintve felső kategóriásnak tekinthető vádpontban, vagy a szokásos ügymenetet, a protokollt kövesse-e. Az ártatlanság vélelme azt jelenti, hogy a bíróság jogerős ítéletéig senkit nem érhetnek a büntetőjogi bűnösség jogkövetkezményei (például hivatalvesztés) - ám ez nem jelenti sem a büntetőeljárás során alkalmazható jogkorlátozások alóli mentességet, sem pedig azt, hogy a közbeszéd formálói ne tárgyalhassák, elemezhessék a történetét. Sőt a vád- és nyomozó hatóságoknak még kötelességük is tájékoztatni a közvéleményt (bizonyos megszorítások mellett). Nem is igen találkoztunk olyan kritikával a Strauss-Kahn-ügyben, amely az eljárás megindítását kifogásolta volna. A kérdés Amerikában (és még néhány, az igazságszolgáltatás transzparenciáját fontosnak tartó) országban e ponton legfeljebb az lehetne: ugyan ki és miért vállalta volna magára a protokollkövető eljárás leállításának a felelősségét? Ki és miért dönthetett volna úgy: várjunk az előzetessel, amíg minden nyomnak és bizonyítéknak utánajárunk - mert igaz ugyan, hogy erre az eljárás későbbi szakaszában szokott sor kerülni, de a gyanúsított ismertségére és befolyásos mivoltára tekintettel kissé eltérhetünk a szabályoktól. (Ilyen kivételezett elbánást kért egyébként a bíróságtól Stohl András ügyében a magyar művésztársadalom színe-java által aláírt, elképesztő, a jogállamiság alapnormáit nem ismerő vagy tagadó hazai petíció.) Ha később kiderül, hogy a hatóságok hibát követtek el az őrizetbe vételekor, Strauss-Kahnnak lehetősége lesz kártérítésért folyamodni (és feltehetően sokkal jobb jogérvényesítési helyzetben lesz, mint egy átlagos színes bőrű amerikai polgár, akit a hatóságok hibája miatt tartottak fogva).
*
Vásárhelyi téved akkor is, amikor azt állítja Strauss-Kahn kilátásairól: "25-től 75 évig saccolták a méltó büntetést (ennyit még tömeggyilkosok sem igen kapnak)." Az Egyesült Államok egyes tagállamaiban ma is kiszabható halálbüntetés, például tömeggyilkosok esetében - akiket, ha börtönbüntetésről van szó, nem 25, de inkább 250 évre szoktak ítélni. De Bernard Madoff szélhámos "tőzsdegurut" is - gazdasági bűncselekményekért - 150 évre ítélték el. Az abszurd tétel mögött nyilván jelképes üzenet áll, és nem lett volna meglepő, ha a DSK-ügy szimbolikus ereje miatt itt is erről lett volna szó. Hasonlóképpen problematikus a szerző megjegyzése "az egekig srófolt óvadék"-ról. Csakúgy, mint más esetekben, Strauss-Kahn ügyében is az illetékes bíróság állapította meg az óvadékot a vádirat alapján, összesen hét rendbeli bűncselekmény gyanúja kapcsán. Az óvadék jogintézménye azt hivatott biztosítani, hogy a vádlott megjelenjen a tárgyaláson, és a gyakorlat szerint a vagyoni viszonyaihoz igazítják - különben nem lenne ereje. Az amerikai alkotmány nyolcadik kiegészítése egyébként kifejezetten tiltja a túlzó, büntető jellegű óvadék kiszabását. Esetünkben nem is beszélhetünk ilyesmiről; Strauss-Kahn, illetve ügyvédei nem is tettek panaszt az óvadék számítási módját illetően. Túlzottnak tűnik a szerző ama méltatlankodása is, miszerint "napokig nem akadt senki, aki kiadott volna egy lakást" Strauss-Kahn házi őrizetének céljára. Strauss-Kahn azért nem költözött be a felesége által bérelt apartmanba (amely egyébként akkor is a rendelkezésére állt, amikor a háromezer dolláros hotelszobát kivette), mert erre a lakóközösség nevében a bérbeadó felkérte őt: ezt követően valóban beletelt néhány napba, amíg akadt számára egy manhattani luxusbérlemény. Nem egy istállóval kellett tehát végül beérnie, mint a betlehemi szálláskeresőknek.
Megdöbbenve olvastuk Vásárhelyi ama megállapítását is, miszerint "a manhattani ügyészség becsületére legyen mondva, hogy amint tudomására jutottak, nyilvánosságra hozta a feltételezett áldozat szavahihetőségét megingató tényeket". Ezt hogyan értsük? A szerző nyilván maga sem gondolja komolyan mindazt, ami e mondatban felsejlik: hogy a felperes karakterének megrajzolása releváns annak eldöntésében, hogy megerőszakolhatták-e; hogy ha valaki egyszer nem mond igazat, az élethosszig diszkvalifikálja magát mint nemierőszak-áldozat; hogy az adócsalókat nem illeti meg a méltósághoz, testi integritáshoz, szexuális önrendelkezéshez való jog. Mértékadó kutatások szerint az Egyesült Államokban a nemi erőszakra vonatkozó vádak két százaléka bizonyul megalapozatlannak - de esetünkban még csak arról sincs szó, hogy pusztán statisztikai valószínűségre épített profil alapján járt volna el a rendőrség: hiszen a feljelentő ruháján és a szőnyegen a gyanúsított spermafoltjait találták meg. Ugyancsak általános az a jelenség, hogy a szexuális erőszak áldozataival szemben a hatóságok és a közvélemény is bizalmatlanabb és kevésbé együttérző, mint más bűncselekmények áldozataival - ebben a tekintetben jelentett eddig üdítő kivételt a Strauss-Kahn-ügy.
*
A cikk vége, az utolsó bekezdés tételmondata is tartogat meglepetést: "A közönségigény, az alantas emberi ösztönök kiszolgálása helyett a médiának ezek [a történtek] feltárása (is) a dolga, ahogy a kötelessége mindenfajta - szexuális és más - visszaélést is nyilvánosságra hozni, nemre, fajra, társadalmi, gazdasági helyzetre való figyelem nélkül, ha tudomására jut ilyesmi." A szerző médiakritikája itt nem terjedt ki azokra a cikkekre, amelyek a nemi erőszakot szisztematikusan egybemossák a szexuális zaklatással (ami ugyancsak tilos és elfogadhatatlan, ám eltérő jogi megítélés alá esik), a heves udvarlással és az életigenléssel egyenlősíthető szexuális étvággyal. Nem említi azokat a csúsztató eszmefuttatásokat sem, amelyek erőszakon kizárólag a legyűrhetetlen fizikai ráhatást vagy a külsérelmi nyomokkal igazolható erőszakot értik, figyelmen kívül hagyva az önálló cselekvési akarat-elhatározást megtörő vagy hajlító kisebb mértékű fizikai ráhatást vagy fenyegetést. Gyakran hangoztatott érv, hogy hogyan is lehet valakit erőszakkal rávenni a fellációra?! A büntetőjogban ezzel szemben evidencia, hogy mindig a konkrét eset körülményeit, az adott személy személyiségét, érzelmi, értelmi világát, aktuális fizikai állapotát figyelembe véve állapítható meg, hogy a vele szemben alkalmazott erőszak vagy fenyegetés milyen következményekkel járt az akarati cselekvésére. De Vásárhelyi fenti médiaetikai hitvallásával már csak azért sem érthetünk egyet, mert a közszereplést vállalók esetében (és Strauss-Kahn ilyen személy) jóval szűkebb a védelmet élvező magánszféra köre. Mi sem természetesebb, mint hogy egy híres és fontos személy folyamatban lévő büntetőügyének részletei (a találgatásokat is beleértve) vonzzák a sajtó figyelmét. A Srauss-Kahn elleni gyanút megalapozottnak feltüntető média nem viselkedett felelőtlenül - hiszen maguk a rendőrségi intézkedések sugallták ezt. És különben is, az a médiamunkás vesse az első követ a kollégákra, akinek nem az eseményeknek tulajdonított hírérték motiválja a témaválasztását. Végtére, Vásárhelyi Júlia is jónak látta pont a Strauss-Kahn-ügyről (és nem valami másról) közölni többhasábos, szubjektív esszét.
Pap András László az MTA Jogtudományi Intézetének főmunkatársa, Balogh Lídia a Magyarországi Női Alapítvány (MONA) programvezetője.
