Fiúk az Élet térről

publikálva
2002/10. (03. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

n Miniszterelnök: Hel-lou, Miszter Prezident. Áj em Prime Minister.Elnök: Oh...Min.eln.: Áj em call from Bjudöpeszt.

Ár jú vell?

Eln.: Eeer...

Min.eln.: Very gud. Now luk, miszter prezident. Hegyezd

füled, elnököm, ez vi széj.

Eln.: Well, yes and no...

Min.eln.: You in Amerika hev veri nájsz citiz. New York,

Washington. But! Iz der terrorhauz in jour szitiz?

Eln.: I beg your pardon?...

Min.eln.: Máj veri gud frend prezident! Big szitiz, and

no terrorhauz! But, áj tell ju szamting. You very lucky,

bikóz ju telefón mi.

Eln.: Well, thank you for your call, and...

Min.eln.: Áj ken giv jú terrorhauz! If this gavernement,

máj gavernement OK, ju nó, ápril eleksönsz oké, áj giv

jú veri good terrorhauz, riöl csíp!

Eln.: -

Min.eln.: You buy two terrorhauz, and get 1 more terror-

hauz for free, plusz áj báj your eroplén, ju nó, piff-puff

eroplén! Halló...! Prezident!

Sajnos, vélhetően soha nem fogjuk pontosan megtudni, hogyan is zajlott az a február közepi telefonbeszélgetés a magyar miniszterelnök és George W. Bush amerikai elnök között, amely során Orbán - saját közlése szerint -felajánlotta az Egyesült Államok népének a kreatív magyar közreműködést az amerikai Terror Háza felépítésében. De hogy az ajánlat elhangzott, afelől kétségeink sem lehetnek, hiszen ezt maga a miniszterelnök állította.

És nem ez volt az egyetlen jele az elmúlt napokban annak, hogy vezető magyar tisztviselők fejében mintha kissé összekuszálódtak volna a gondolatok arra nézvést, hogy az Egyesült Államok és Magyarország relációjában ki kinek a sztorijában van. Ahogy Orbán azt gondolhatta, hogy Bush tátott szájjal belátja, a New York-i Terror Háza csodálatos ötlet, és kisvártatva, a megnyitón könnyes szemmel, lélekben megtisztulva mond majd köszönetet a magyar miniszterelnöknek, amiért az felnyitotta az ő személyes, elnöki és az amerikai nép egyszerű, kollektív szemét a történelem néhány nagy igazságára, akképpen hiszi azt Horváth Gábor külügyi szóvivő is, hogy vezető amerikai napilapokban, esetünkben a Washington Postban közzétett cikkeknek okvetlenül meg kell felelniük "a kormány külpolitikai felfogásának" és "a kormány magáról kialakított értékelésének". Horváth ezért a "magyar álláspontot kifejtő írás elhelyezését" kezdeményezi a Washington Postnál; valamint "nem elfogadható módszernek" nevezi azt, hogy "olyan kijelentést tulajdonítanak (Lebensraum - élettér) a kormányfőnek, ami nem tőle származik".

Hagyjuk most, hogy a Washington Post szerkesztőit egyelőre és sajnos nem a magyar kormány nevezi ki, sőt még az sem vágná a lapot a földhöz, ha a Szerencsejáték Rt. ezentúl megvonná tőle hirdetéseit; ennélfogva a "magyar álláspont" jó eséllyel pályázhat az olvasói levelek oldalának néhány bekezdésére. Nem is az az érdekes, hogy az angol nyelvben az "élettér" - mondjuk life space - kifejezés nem létezik, és hogy ennek hiányában az angolszász világban a Lebensraum szót használják, ha már okvetlenül be akarnak számolni a posztromantikus-protonáci frazeológiát használó, ambiciózus ká-európai államvezetőcskék verbális csínytevéseiről. És mivel az amerikai lap jónak látta felhívni a figyelmet a magyar miniszterelnöknek a közszolgálati rádióban ("gazdasági élettér"), valamint a parlamentben tett kijelentéseire ("az élettér azt jelenti, az a terület, ahol mi élünk; ahol magyarok élnek, az a magyarok élettere"), hát lefordította a barma, amire tudta: Lebensraumra.

Ettől persze még nyugodtan lehet provokáció is a cikk: mondjuk az oroszoké. Vagy a beloruszoké.

De lehet-e igaz az ominózus közleménynek az az állítása, miszerint az amerikai kormányzat lassan bánni kezdi a NATO-kibővítésről szóló döntését?

A három visegrádi állam NATO-tagsága évekig tartó nemzetközi taknyolás után valamikor 1995 táján kezdett körvonalakat ölteni. Akkor, amikor a Clinton-kormányzat úgy döntött, elég volt az európai hatalmak sunyizásából, és inkább ő rázza gatyába Kelet-Európát. Gyorsított eljárásban rábírták az akkori magyar kormányt és román meg szlovák partnerét az alapszerződések aláírására (nota ben: a Fidesz heves ellenkezése mellett); és a NATO fegyveres beavatkozásával véget vetettek a balkáni háborúnak is. Ekkortájt üzemelt be valóságosan a Hágai Törvényszék. Ezt az aktivitást inkább politikai, semmint katonai megfontolások indokolták; és e politika mögött is leginkább valamiféle erkölcsi, világjobbító, felvilágosult indíttatás állt. A kelet-európai kis nemzetek nyomorúságaira - melyekért amúgy sem ők, hanem az évszázados idegen elnyomás a felelős -gyógyírt csak a bennük megbúvó demokratikus potenciál jelenthet: melynek kiteljesedéséhez minden nemzetközi segítséget meg kell kapniuk. Adjunk időt az időnek, szimuláljunk normalitást, és a normalitás előbb-utóbb diadalmaskodni fog.

A helyzet ma, hat-hét évvel később, lehangoló. A példák az Elbától a Dnyeperig, a Balti-tengertől az Adriáig vég nélkül sorolhatók. A lengyel politika és pártrendszer teljes dezintegrálódása, Meciar várható visszatérése a hatalomba, a tény, hogy a magyar Honvédelmi Minisztériumot négy éve egy dodó irányítja, a multietnikus, egységes Boszniát vizionáló daytoni rendezés kudarca mind arról tanúskodik, hogy sem a demokratikus államépítés, sem az etnikai béke megteremtése nem valamiféle egyenes vonalú fejlődés mentén halad előre. Hogy a vékonyka közjogi és civilizációs fedőréteg alatt Kelet-Európában az állam irányítására való képtelenség búvik meg, és töménytelen etnikai mocsok szortyog. A kelet-európai elektorátusok szerény számítások szerint is egyharmada szélsőséges, piacgazdaság-, demokrácia- és Amerika-ellenes, etnikai és nemzeti konfliktusok szításában érdekelt pártokat preferál. Ezek közül nem egy kormányon van, vagy nagymértékben képes befolyásolni hazája kormányának irányultságát.

Nagy seggfejeknek kéne az amerikai külügyminisztériumban dolgozniuk ahhoz, hogy mindezen ne gondolkozzanak el komoly formában. Például és in concreto azon, hogy mi történik akkor, ha a Fidesz a nyíltan Amerika-ellenes MIÉP-pel vagy akár az e párt nézeteivel azonosuló szavazók felhatalmazásával fog kormányozni; hogy ép eszénél van-e a magyar külpolitika akkor, amikor NATO-tagságunkat a szomszéd államok változatos célokból történő szutyongatására és zsarolására akarja felhasználni. És hogy nem lenne-e egyszerűbb lemondani rólunk úgy, ahogy vagyunk: mielőtt - néhány rendkívül gyanús nyugat-európai egzisztencia társtetteseként - sikerül nekünk, ká-európaiaknak hidegre tenni az európai, az atlanti, az euroatlanti és minden egyéb integrációt.

De nem baj: az az olvasói levél majd jól helyrerakja őket.

publikálva
2002/10. (03. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk