2015-ben a „Fokozatváltás a felsőoktatásban” című, 2014-ben készült anyag immár második változatával igyekszik a lelkész-miniszter államtitkára feltámasztani a lassan agonizáló szférát. 2013-ban, a korábbi államtitkár által közreadott „A felsőoktatás átalakítás stratégiai irányai és soron következő lépései” című koncepcióval (és annak számos változatával), az azt megelőző évben pedig a Hoffmann Rózsa és Maruzsa Zoltán által jegyzett „A nemzeti felsőoktatás fejlesztéspolitikai irányaival” és annak sok-sok mutációjával találkozhattunk. Ezeknek az anyagoknak közös jellemzője, hogy kivétel nélkül megbuktak. A valóságos kormányzati lépések ezektől nagyon jelentősen eltértek, sőt ellentétesek voltak.
A kormány tényleges felsőoktatás-politikája ugyanis nem a fejlett világ tendenciáira vagy a hazai fejlődési előzményekre épül – mint ahogy a koncepciók készítői és bírálói is gondolják –, hanem az orbánista gazdaságpolitikára. Ennek lényege a miniszterelnök által unásig hangsúlyozott munkaalapú gazdaság, az újraiparosítás, az erős központosítás és az illiberalizmus. A gazdaságpolitika célja a külföldi ipari tőke idevonzása, a kis-, közép- és nagyvállalatok profitabilitásának növelése olcsó és kiszolgáltatott munkaerő biztosításával. Az oktatási rendszer rövid távú gazdasági érdekeket szolgáló átalakítása is ezt szolgálja.
A szakképzés háromévesre és duális rendszerre való átállítása azt célozza, hogy a vállalatok számára növekvő létszámú, a helyhez kötött szakismeretek miatt nem mobil és az alapképzés hiányosságai miatt a továbbtanulástól és a kivándorlástól elzárt szakmunkaerő kerüljön ki az iskolákból, akiket így alacsony bérért, magas profitrátával lehet foglalkoztatni.
A szakképzés létszámának növelését a gimnáziumi képzés beszűkítésével fogják elérni.
A felsőoktatás átalakítása is arról szól, hogy részint le kell szűkíteni az elitképzésre (ami persze kétértelmű, hiszen a politika mindig az elitképzés minőségi jellegét hangsúlyozza, ugyanakkor ez a bejutás társadalmi elitre való korlátozását jelenti). Részint pedig vissza kell hozni a szűk szakképző felsőoktatást a kétciklusú (bolognai) értelmiségképzés helyett, az azonnal alkalmazható szakbarbárképzést.
Mind a középiskolai képzés, mind a felsőoktatás beszűkítése megszünteti az oktatás társadalmi mobilizáló szerepét, amit persze a választók felé álcázni kell. Erre való a közoktatásban a HÍD program, a felsőoktatásban pedig a szakiskolai végzettségűek érettségi nélküli bejutási lehetősége, ami mintha kikerült volna a programból. De nem is baj, mert ezek néhány tíz, száz ember számára nyitnak esélyt, miközben a rendszer tízezreket zár ki a felemelkedés lehetőségéből.
A koncepcióknak eleinte fontos része volt a hálózatfejlesztés, mindenekelőtt a fővárosi felsőoktatásé, hiszen Pesten és különösen Budán számos értékes egyetemi ingatlant lehetne hasznosabb (mármint Fidesz-közeli vállalkozásoknak hasznosabb) célra fordítani. Újabban ez kimaradt az anyagokból, mert jobb ezt csendben csinálni, ahogyan az Akadémia kutatóintézeteinek várbeli ingatlanjai esetében történik.
A felsőoktatás kormányzati irányításának alapvető eszköze a finanszírozás. Amióta a miniszterelnök önfenntartó felsőoktatásról szóló álma megbukott a diákmegmozdulások miatt, azóta a szféra csak igen szűken kap az állami büdzséből. Nem mintha nem lenne, mert sportra, stadionokra, államigazgatásra, bankállamosításra, paksolásra, rendőrségre, terrorelhárításra és persze haveri vállalkozások támogatására van bőven. De haszontalanságokra, a haldokló EU kiemelt prioritásaira, az emberi erőforrás ész nélküli fejlesztésére, a munkaalapú társadalom igényeit meghaladó oktatásra nincs. Az intézményi támogatás beszűkítésével és a források egyre nagyobb részének kézi vezérlésű elosztásával (mint az ún. kiválóságtámogatás, illetve strukturális alap) az egyetemek és főiskolák „kézbe vehetők”. Ennek része a kormányzati döntéseket kikényszerítő kancellári rendszer bevezetése is, s vele az egyetemi autonómia korlátozása.
Valamennyi koncepció közös jellemzője a szövegüket átitató minőséghalandzsa. Valódi célja a hétköznapi olvasó megnyerése, hiszen lehet, hogy szétverik a régi struktúrát, és lehet, hogy panaszkodnak a benn lévők, de a cél a világszínvonal. Ez nyilvánvalóan félrevezetés.
Miközben mindegyik koncepció a tudás társadalmáról és az emberi tőke jövőbeli szerepének növekedéséről beszél, a felsőoktatás az orbáni éra alatt egyre szűkül, mind a hallgatói létszám, mind a fiatal oktatók létszámának csökkenése meghaladja a 10 százalékot. Nemzetközi összehasonlításban alig találunk erre példát a fejlett világban.
A koncepciók megvalósulására jól illik a közismert székely vicc. Mi is lesz abból a fatönkből, amit először csónaknak, majd asztalnak, utána sámlinak szánt, de mindig elfuserált a fafaragó? Fogpiszkáló, ha el nem…
Vajon lesz-e fogpiszkálónyi felsőoktatásunk?
