Cikkében erkölcsi és pragmatikus megfontolásokból vezeti le az „erőszakmentes ellenszegülés”, a felelős és valódi ellenzéki politizálás hatpontos programját.
A hat pontból három teljesen, egy pedig részben a „piac szereplőihez” szól. Ne kollaboráljanak a hatalommal, hanem megszerveződve álljanak szembe vele (1); ne kössenek stratégiai megállapodást a kormánnyal (2); gyakoroljanak önkritikát, ha kell, és erősítsék meg a szolidaritás szálait NER-ellenes ügyfeleikkel (3); és ne fogadjanak el alapjogot hűbérként (4). Bár ezekkel az ajánlásaival alább vitatkozni fogok, a szerző igényét arra, hogy kérlelhetetlenül végiggondolja, mi hárul morális szempontból a NER alatt élő polgárra, teljes mértékben osztom.
Az elemzés egy dilemma felvázolásával kezdődik. Ha azt gondoljuk, a második és harmadik Orbán-kormány nem több és nem kevesebb, mint morálisan legitim politikai rendszerben olyan politikusok uralma, akik nekünk épp nem tetszenek, nem hiszem, hogy magával a rendszerrel szemben bármilyen morális ellenállási kényszer hárulna ránk. Sokan gondolják így, és lehet, hogy még mindig igazuk van. Politikában könnyű elvetni a sulykot, és a riválist ellenségként, a játék elvesztését annak elcsalásaként érzékelni. Ha viszont Csabaival, Vörös Imrével, Kim Lane Scheppelével és az EBESZ-szel értünk egyet (amely szerint a legutóbbi országgyűlési választás „szabad, de nem méltányos” volt –„free but not fair”), és azt gondoljuk, a rendszer már rég átlépte a Rubicont – akár az egypárti alaptörvény elfogadásával, akár a visszaható adóztatással, akár a választási szabályok manipulálásával, akár mással. Ha tehát úgy véljük, a NER lerombolta a liberális demokrácia rendszerét, és valami mást, morálisan megkérdőjelezhetőt tett a helyébe, akkor szerintem sem úszhatjuk meg, hogy végiggondoljuk, mi következik ebből erkölcsileg miránk, a NER polgáraira nézvést.
Induljunk ki most ebből: a NER a liberális demokrácia helyébe lépett, morálisan elfogadhatatlan rendszer.
Ha a politikai erőszakot (ami a Lendvai utcai Fidesz-székház ablakainak betörésétől a hatalom képviselőivel szembeni fizikai erőszakig sok mindent jelenthet) nem fogadjuk el erkölcsös reakcióként, és nem is a csoportos politikai szerveződés, hanem az egyén szintjén keressük a megfelelő reakciót, az erőszakmentes egyéni ellenállás sápadt, de nem hatástalan eszközei jönnek szóba: kivonulás, passzív ellenállás, békés bojkott. Ezek morálisan a legfinnyásabbak számára is elfogadható viselkedésminták, melyek nem kényszerítenek törvényszegésre. Eddig egyetértek Csabai Tamással. Abban sem vitatkozom vele, hogy a gazdaság az egyik legfontosabb terület, ahol egyéni választásaink hatást gyakorolhatnak a politikára, a társadalomra. Ezekben a szabadságunkat nehéz hatalmi eszközökkel – a társadalom teljes szétrombolása nélkül – gúzsba kötni. Hol, mit és mikor vásárlunk, ki a kábel- és mobilszolgáltatónk, milyen munkát vállalunk el – ezek fontos döntések, és nem jár aránytalan áldozattal, ha meghozatalukkor nemcsak az állatokkal és a globalizációval (szőrme, rabszolgamunka), hanem a politikával kapcsolatos erkölcsi elveinket is figyelembe vesszük. Csabai Tamásnak abban is igaza van, hogy egy sok ezer magyar állampolgárt foglalkoztató vagy kiszolgáló, sok milliárd adót fizető nagyvállalat sokkal nagyobb erővel bír, és ezért sokkal nagyobb hatással lehet a hazai politika alakulására, mint a morális okokból havi ötezer forintos telefon-előfizetését lemondó magánember. És persze van néhány egyén, akik magánemberként is milliárdokról döntenek: ők, ha akarnak, a pénzükkel sokat tehetnek a politika színpadán. Az ő politikai viselkedésük átalakítása morális meggyőzéssel valóban nagy tett lenne. Ritkán szokott sikerülni.
*
Ám sajnos mindebből – Csabai Tamás vélelmével szemben – nem következik az, hogy a vállalatok, „a gazdaság szereplői” viselkedésére valamiféle erkölcsi tartalmú gondolatmenettel közvetlenül hatni lehet. Hogy miért nem, az pont az értelmes morális politikai cselekvés irányának kiókumlálása szempontjából fontos.
Azért nem, mert a vállalat nem ember. A vállalat intézmény. Azért groteszk azt várni egy vállalattól, hogy „gyakoroljon önkritikát”, és „ne fogadjon el alapjogot hűbérként”, mert a vállalat nem egyéni erkölcsi döntéseket hoz (még ha a társadalmi felelősségvállalásról, a corporate social responsibilityről [CSR] szóló mantrájuk mást mond is). A vállalat erkölcs nélküli masinéria, amiben (többnyire) racionális és rátermett egyének a külső szabályok és kényszerek között igyekeznek a részvényeik értékét befektetőik javára növelni. A hazai kis- vagy közepes vállalat is ilyen, és talán még jobban ki van szolgáltatva a politikának, mint az átlagpolgár. A nemzetközi konszernnek már nagyobb a hatalma, viszont egy globális nagyvállalat millió ponton, százezrek életére és több száz politikai közösségre gyakorol hatást, amelyek közül a mi országunk csak egy, miközben neki is a tarkójára lihegnek versenytársai. Képzeljük el, amint a kormányzati kapcsolatokért felelős menedzser Münchenben, Londonban vagy New Yorkban a vezetőségi ülésen tizenharmadik napirendi pontként előadja, hogy a magyar kormánnyal kötött „stratégiai megállapodással”, ezzel a szimbolikus hűbéri csókkal némileg csökkenteni lehet az új rendszerben felerősödött különadó-kockázatot. Naivitás lenne azt várni, hogy ezen az értekezleten Csabai megfontolásai akár csak egy öltést is számítanának. A gazdaságtörténet azt mutatja, hogy ezek a nagyvállalatok a magyarnál sokkal felháborítóbb rezsimek keretei között is vidáman elműködtek, és hogy az esetleg kivonuló „multi” helyére rögtön belép az új. Az egyes menedzser persze (jó esetben) morális lény. De az ő (erkölcsi) kötelessége az, amire szerződtették: hogy a részvényeseket szolgálja. Mint a védőügyvéd a védencét, mint a sebész a betegét. Lemondhat, de saját preferenciáit nem helyezheti feladata elé – és ha mégis megpróbálná, menedzsertársai és az igazgatótanács hamar helyre tennék.
A kalkulusukat – legalább elvileg – a tömeges bojkott változtathatja meg. Az apartheid uralta Dél-Afrikában aktív nagy amerikai és brit vállalatok egy része ellen hazai piacaikon egyetemi csoportok bojkottot és tüntetéseket szerveztek. Ha egy ilyen akció elég nagy kárral jár, már racionális lehet a vállalatnak Pretoriában fájó szívvel lehúzni a redőnyt. De a morális akció ekkor is az egyetemisták bojkottja volt, a vállalatok csupán a politikai hatásgyakorlás eszközei voltak.
Bojkottálhatjuk tehát a „stratégiai megállapodást” aláíró multit, bemószerolhatjuk anyavállalatának kuncsaftjainál és kistulajdonosainál; támogathatjuk agyatlan reklámai hűséges nézésével a kritikus híradót sugárzó RTL-t; kerülhetjük a CBA-t vagy épp a Vidnyánszky vezette Nemzeti Színházat. Hiszen van a kezünkben egy békés, ám hatásos politikai eszköz: a pénzünk. Ha sokan, jól célozva és összehangoltan használjuk, akár erős fegyver is lehet. Bármely NER-ellenes mozgalomnak, amely nem a versenytársaival vívott pozícióharcnak rendel mindent alá, érdemes is lenne jobban végiggondolnia, mi lenne a legjobb cél és eszköz arra, hogy egy bojkott ne csak egyéni jóérzésünket növelje, hanem eredménye is legyen. De illúzióink ne legyenek: a vállalatokra nem hat a morál.
A szerző PhD-hallgató.
