Főigazgató Úr, segítsen rajtam!
Az Ön kőszegi, Tranzit Fesztiválon ismertetett gondolatai olyan kérdésekkel szembesítenek, melyekre az Ön segítsége nélkül nem tudok válaszolni.
„Nagy baj, hogy jelenleg Európába egy olyan előadással nem lehet elmenni, hogy »Édes hazám, szeretlek!«, vagy »Feleségem, hű vagyok hozzád!«” – e mondat olvastán az emberben fölhorgad az önérzet, s azonnal megfogalmazódik az igény, hogy de igenis készítsünk ilyen előadásokat, mutassuk meg Európának! Mivel a lehető legtisztább klasszikus forrásból szerettem volna dolgozni, Euripidész, Shakespeare, Molière és Csehov köteteit vettem elő – hogy pár órán belül a kétségbeesés váltsa fel a lelkesült tenniakarást.
Egyszerűen nem találtam megfelelő drámát. Leforrázó élmény volt, hasonló ahhoz, mint amikor pár évvel ezelőtt valaki azon füstölgött, hogy a drámatanárok miért csak olyan órákat tartanak, amelyekben a gyerekek szaladgálnak, kiabálnak, pofákat vágnak. Olyan játékok kellenek, amelyek Pistikét megtanítják csöndben, mozdulatlanul ülni – mondta nekem, én pedig, akárcsak most, képtelen voltam rájönni, mit kellene tennem.
Csak Ön segíthet ebben a kínzó bizonytalanságban, kérem, sürgősen válaszoljon! Melyik drámát hagytam ki? Esetleg elküldhetné a Médeia, a Hamlet, A mizantróp vagy a Sirály olyan rendezői példányát, amely a célnak megfelel… De legalább az utolsó tíz perc vázlatát, kellően érzékeny befogadó számára az már elég lehet. Ennek hiányában ugyanis egyre nehezebb lesz elhessegetni a baljós gondolatot, hogy az európai kultúrában nemcsak jelenleg vannak nagy bajok, hanem már a fenti drámaírók sem tudtak felnőni az „Édes hazám, szeretlek!” vagy a „Feleségem, hű vagyok hozzád!” egyszerűségéhez és tisztaságához. Meg persze ott a gyerekek sem ülnek csöndben, mozdulatlanul.
Keserű Imre
drámapedagógus
