H
Először is, egy magát demokratikusnak valló társadalom nem irtózhat a felsőoktatással mint szolgáltatással szemben megfogalmazódó igénytől. Másodsorban a tömegoktatás nem ellentétes a minőségi oktatással - csak nem mindenkit kell ugyanarra oktatni. Elméleti fizikából vagy görög irodalomból sohasem fognak sokan doktorálni. A globális világban a feltörekvés útja kinek-kinek a maga szintjéhez mért tudás és végzettség megszerzése. Azon a szinten legyen a minőség kiváló, amelyen valaki tanul. Az alkalmazkodási képességek kialakításának igénye sem azt követeli, hogy valakit minél korábban specializált szakemberré gyúrjanak, hanem azt, hogy tanulni képes ember legyen. A mélységi szövegértést, az idegennyelvi ismereteket, az elemzési képességet, a megoldáscentrikusságot viszont éppen nem a specializált gyakorlati, hanem a viszonylag széles spektrumú, általános alapképzés keretei között lehet kialakítani - természetesen akkor, ha a közoktatás megadja ehhez a megfelelő alapokat.
Tanulságos, hogy Oxbridge klasszika-filológusainak és történészeinek legnagyobb felvevőpiaca a City bankvilága. Aki a Homérosz-filológia akadálypályáján sikerrel szerepelt, azt egy főkönyv már nem tudja zavarba hozni. Egy ismerősöm klasszika-filológusként végzett Oxfordban, aztán először az angol gyáriparosok szövetsége elnökének lett személyi titkára és beszédírója (klasszikus retorikai képzettségét kamatoztatva), majd, tanulási képességét kihasználva, a British Telecom marketingigazgatójává képezte magát.
H
A magyar rendszer annak idején egy szűk és egynemű elit képzésére jött létre. Nehéz volt bekerülni, a kimenet viszont gyakorlatilag garantáltatott. Mintha kizárólag maratoni futóversenyt tartanának, s a távot mindenkinek végig kell futnia. Ezen nyilván kevesen vehetnek részt, hiszen minden futónak tökéletes egészségi állapotban kell lennie: csak gondos orvosi vizsgálat után lehet elindulni. A modern képzés filozófiája ezzel szemben azt mondja, hogy nem az a jó, ha kevesen futnak sokat, hanem az, ha minél többen valamennyit. Mert futni jó, és mert sokak szerezhetnek sikerélményt (a népegészségügyi következményekről nem is beszélve). Ettől még lesznek olyanok is, akik végigfutják az egész távot.
Kapcsolódó babona a "munkaerő-piaci prognózis". Pedig nem arra kell felkészülni, hogy mi fog történni, hisz azt úgysem tudhatjuk. Arra viszont felkészülhetünk, hogy a dolgok bizonyosan változni fognak: épp az alkalmazkodás képességének, a gyors, önálló és hatékony tanulás technikájának elsajátításával. A duális rendszernek (a praktikus orientációjú főiskolák szemben a tudományegyetemekkel) ezekre a modern problémákra nincs válasza, mert nem erre találták ki. Ezért avult el. Ezt mindenütt tudják, de itthon - a létező érdekek miatt - süket fülekre találnak a példák és az érvek.
H
A jól működő tömegoktatás főúri passzió, amihez főúri büdzsé is kell. Egyetlen ország költségvetése nem képes ezt a hatalmasra felduzzadt és diverzifikált, sokszínű rendszert a megfelelő színvonalon, teljes spektrumában finanszírozni. Ha tudná, akkor is kiáltóan igazságtalan és politikailag elfogadhatatlan lenne: hisz miért pénzelje minden adófizető a gazdagok gyerekeit is, a majdani nagyobb jövedelmű diplomást a kis keresetű betanított munkás?
Akkor viszont ki finanszírozzon és mit? Ha az európai rendszerben gondolkodunk, és szerepet szánunk az államnak, akkor a kérdés a felosztás: mit finanszírozzon az állam, mennyivel, milyen megosztásban és hogyan?
H
E kérdésekre a magyar felsőoktatás másfél évtizede nem mer választ adni. Azért, mert kapitányainak érdekrendszerét a jelenlegi helyzet kiszolgálja, érdekérvényesítő potenciáljuk pedig hatalmas. A politikus nem mer mit tenni - "a rektorok feneke pedig legyen kinyalva", hangzik a politikai utasítás kormányokon át. Az immár szűkebb környzetünknek számító Európai Unió viszont rugalmas és gyors válaszra szánta el magát. Az 1999-ben született bolognai nyilatkozat hároméves lépcsőfokokkal 2010-re jelölte ki az egységes Európai Felsőoktatási Tér (EFT) kialakításának határidejét. E nyilatkozatot Magyarország is aláírta. Az EFT-t két fontos és mérhető paraméter szerint alakítják ki. Először is a főiskola-egyetem duális rendszert felváltja az angolszász lineáris képzés, másodszor az Európai Kredit Transzfer Rendszer (ECTS) révén az egyes nemzeti felsőoktatások fokozatainak tartalma jól összemérhetővé, ezáltal kölcsönösen kiismerhetővé és elismerhetővé válik. A lineáris rendszerben az oktatás széles, közös alapokról indul; az egyre magasabb szintek és a fokozódó specializációk révén a régi rendszer arisztokratikus csúcsminősége a legmagasabb szintekre helyeződik át (a doktori képzésre). A lényeg a sokszintű kilépési lehetőség, ahol minden szint az ott megfelelő magas minőségen képez.
E változás jelentősége hatalmas.
Az EFT a tartalmi változatosság fenntartása mellett a végzettségek, más néven diplomák egységesítését tűzi ki feladatául (ez kell az egységes munkaerőpiachoz). Ha az európai részévé válik, a magyar rendszer összemérhető lesz az európai oktatási szisztémákkal, nemcsak a diplomák, de a kurzusok szintjén is. Valaki elkezdheti pszichológiai tanulmányait Budapesten, folytathatja Barcelonában, befejezheti Londonban (sok területen ez már így is van). A magyar intézmények versenyhelyzetben találják magukat. Vonzóvá kell válniuk mind a hazai, mind a külföldi diákok számára, hogy itt végezzék el azt a kurzust, amit máshol is elvégezhetnének. Ekkor fog valóban megmérettetni a magyar felsőoktatás.
Persze vannak itthon egészen kiváló műhelyek, kiváló eredményekkel - a babona mindig ezekre hivatkozik. De a magyar felsőoktatás problémája az átlagos színvonala, illetve a színvonal túl nagy szóródása. A verseny pedig természetesen nem az alapképzésben, hanem a doktori képzésben fog jelentkezni. Ha a pár száz legjobb doktorandusz a jobb laborok és tanárok miatt átmegy Berlinbe vagy Rómába, akkor süthetjük a nagyszerűségünket.
H
E versenyképességben fikarcnyi misztérium sincs. Miért akarok én Amerikában vagy Párizsban dolgozni? Mert például van könyvtár. (Magyarországon, ezt felelősséggel állítom, a humán tudományok területén nincs egyetlen működő, naprakészen ellátott könyvtár sem.) Mert célorientált a légkör. Azt, hogy egy intézmény vonzó legyen a diákok és a tanárok számára - a rendes fizetésen túl - hatékony szervezettel és az emberi minőséggel lehet elérni. Hogy olyan emberektől lehet tanulni, akik szaktudása, módszertana, emberi példája hiteles; valamint azzal, hogy az ott megszerzett tudás és képességek tartalmilag megfelelnek a minőségi elvárásnak. Hogy vannak nagyvonalú intézményei a tudományos vitáknak. Hogy van működő tanítási és tudományos infrastruktúra. A hazai felsőoktatási intézmények nem mutathatják tovább azt a dezorganizált képet, ami részben máig fennálló kvázihatósági szerepükből, részben immár nem állami feladatot teljesítve, hanem szolgáltatásokat eladni kívánva, de alapállásukat nem tisztázva keveredik fogyaszthatatlanná.
Mennyire készült fel a magyar felsőoktatás a bolognai folyamatra?
H
A helyzet siralmas. A magyar felsőoktatás törvényi, intézményi és finanszírozási rendszere a rá váró feladatokra tökéletesen alkalmatlan. Lényege, hogy az állami egyetemek az államigazgatás részeként költségvetési intézmények. Működésüket elsősorban az államháztartási és a közalkalmazotti törvény szabályozza. E törvényi keret azonban jól ismerten slampos és lomha; a felsőoktatás szempontjából rendszeridegen elemekkel terhelt, zavaros és nem hatékony központosított irányítást jelent. Alkalmas-e az állami irányítás az egyetemeket felkészíteni az előttük álló feladatokra? A versenyképesség, a rugalmasság, a hatékonyság, az új technológiákra való gyors reakcióképesség megteremtésére?
Nem, nem alkalmas. Ezt állítják a magyar és nemzetközi szakértői vélemények, ezt tapasztalhatjuk az életben nap mint nap. Való igaz, hogy sok magasan képzett, kiváló és önfeláldozó oktató marad még mindig kalandvágyból a hazai egyetemeken. Tekintve a frusztráció mértékét, ez igazi heroizmus. De a heroizmus nem tud működtetni egy intézményrendszert.
Az irányítást az állam már a méretek és a sokszínűség komplexitása miatt sem tudja ellátni, túl azon, hogy pénzt sem akar idetenni. Az államapparátus jól ismert önérdekei a maradék racionalitást is a felismerhetetlenségig eltorzítják. Az államigazgatás - hierarchikus szerkezete miatt - nem alkalmas érdemi stratégiai kezdeményezésekre. Működtetési felelőssége miatt a napi ügyek, a technikai problémák és kiigazítások logikája vezeti.
Alapvető strukturális változtatásokra van tehát szükség. Ezt látták be évekkel ezelőtt a miénkhez hasonló tradíciókkal és nyavalyákkal küzdő környező államok. E változásokkal kapcsolatban az önelégült hazai elit a legmélységesebb tudatlanságban leledzik. Ausztria, Szlovákia, a Cseh Köztársaság, a lengyelek és a balti államok viszont rájöttek arra, hogy az amerikai felsőoktatás virágzását és az európai senyvedést a mélyszerkezeti különbségek magyarázzák. A különbség nemcsak pénzkérdés, hanem a pénz feletti rendelkezés kérdése is. Nem lehet kint is és bent is egeret fogni: az állami gondoskodás felelőtlenségére és a hatékonyabb önállóságra egyszerre igényt formálni.
A sort Európában (amerikai mintára) Hollandia nyitotta meg 1997-ben. (Az angolok eleve önállósított rendszerben működtek.) A holland egyetemek önálló jogi személlyé váltak, globális, szerződésalapú, teljesítményelvű négyéves költségvetéssel. A tulajdon átkerült az egyetemekhez. Az egyetem irányítása ennek megfelelően professzionalizálódott. A csehek 1998-ban léptek. Független gazdálkodású önálló jogi személlyé tették az egyetemeket (kivéve a rendőrtiszti és katonai intézményeket). Saját tulajdonba került minden eszköz és infrastruktúra, telek és ingatlan. A minisztérium lényegében csak törvényességi felügyeletet gyakorol, illetve indirekt irányítási jogosítványai maradtak az egyetemi tanácsokon keresztül. Szlovákia 2002 júniusában követte a példát. Céljuk az volt, hogy a minőséget megőrizzék a hozzáférés felszabadításával párhuzamosan, erősítsék az autonómiát, és egyúttal növeljék az elszámoltathatóságot, és mindeközben tegyék diákközpontúbbá az intézményeket. (Nocsak, nocsak.) Ennek eszközeként kompetitív környezetet alakítottak ki a többcsatornás finanszírozásra alapítva. Költségvetési szervből az egyetemek nonprofit közintézménnyé váltak, a kameralisztikus (költségvetési soros) rendszerből éves globálköltségvetés lett, felszabadított önálló gazdálkodással. (Hm.) Minden ingatlan egyetemi tulajdonba került. Ha kellett, az állam megvette, és odaadta az intézménynek. (Jól tetszünk hallani.)
2002 augusztusában aztán jöttek az osztrákok. Az új törvény azt a "hatékonyan gazdálkodó" egyetemet akarja megalkotni, amely "a kritikai reflexió, az innováció és tiszta kutatás kultúrájában tett engedmény nélkül válik kompetitívvé a felsőoktatás globális piacán". Ennek érdekében az egyetemek teljes jogi személyiségű önálló intézményekké alakultak. S hogy ez a deklaráció ne maradjon írott malaszt, a központi költségvetés és az egyetemek 3 éves, garantált, bíróság előtt behajtható (szavatartó magyar költségvetés, jogbiztonság, oh!), a periódus végén újratárgyalt, teljesítménymutatókhoz kötött, globális költségvetési szerződést kötnek. A teljesítménymutatók tartalmazzák az adott egyetem szolgáltatási kötelezettségeit, célokat, eszközöket, a szövetségi kormány elvárásait. A reform nem járt együtt az egyetemi költségvetés csökkentésével. A tulajdon itt jelenleg nincs az egyetemeknél, de már szó van az átadásról.
A sort lehetne folytatni a balti államokkal vagy a lengyelekkel. Ezek a lépések (nem viták! megszületett döntések!) kissé más levegőt árasztanak, mint az itthoni purparlék, ahol a fő kérdés még mindig a "tudásgyár vagy papírgyár" tervhivatalízű dilemmája, meg hogy "elértéktelenednek-e a diplomák". Aki ezt kérdezi, nem tudja, miről beszél. Nem a kínálat szűkösségén vagy bőségén, értsd: a korlátozáson vagy felszabadításon múlik egy áru, egy diploma minősége. Annak idején a Trabant kínálata is igen szűkös volt, mégsem lett ettől jobb autó. Fordított előjellel a tényleg kiváló magyar kohómérnökképzés, bármilyen szűkös kínálatot nyújt is manapság, nem tudja értékét a régi szintre emelni.
Szamárság, hogy volna elegendő pénz a felsőoktatásban, csak túl sok hozzá az eszkimó. Lőjük le az eszkimókat, így a logika, és a költségvetési fókák számát adottnak véve, ekkor jelentősen fel lehet emelni a fejadagokat, értsd a tanárok fizetését. Ennek az érvnek csak a torka véres. Egyrészt egyoldalúan a költségvetés felől tekinti a fókaszaporítás lehetőségeit, másrészt nem veszi figyelembe, hogy a költségvetés dinamikus rendszer, ahol a gazda, a Pénzügyminisztérium nem szokott felszabaduló fókákat szabadon úszkálni hagyni. Nem itt van a többletforrás megszerzésének lehetősége, hanem a felsőoktatás és kutatás világszerte növekvő piacán, ehhez viszont éppen nem a potenciális hallgatói létszám csökkentésével lehet hozzájutni. Következésképpen az is zöldség, hogy a magyar felsőoktatást a közeljövőben nem kellene tovább extenzíve fejleszteni. Kell. Még a jelenlegi hallgatói létszám infrastruktúra-szükséglete sincs megfelelően kielégítve (könyvtár! labor! kollégium!). Csak nem kizárólag költségvetési pénzből. Semmi sem indokolja, hogy mindössze a diáklétszám emelését és a központi beruházást értsük fejlesztésen.
A hazai közbeszéd azonban úgy fél a helyzet megoldásától, a fókák jobb felhasználásának lehetőségétől, mint ámbráscet a bálnavadászoktól. Egyelőre minden álprobléma és félmegoldás vonzóbb, mint átlépni a hatékonyság növelésének rendszerébe, amely viszont elkerülhetetlenül vezet az önállósodáshoz, a versenyhelyzethez, és ezáltal a felelősség vállalásához, a kényelmes félhatósági szerep feladásához, azaz végső soron a diákközpontúsághoz. Nem akarták ezt az átalakulást Ausztriában sem, ezért is jellemzik úgy a nagyszabású reformot, mint "felülről jött forradalmat".
H
Még egy szó a minőségről. Egy göttingeni asszirológiai előadás után Werner Heisenberg, a század egyik legnagyobb fizikusa töredelmesen bevallotta, hogy az előadásból egyetlen szót sem értett. A bizantinológuscsaládból származó fizikus aztán mégis hozzátette tűnődve: "Tudja mit, kolléga úr!? Azt figyeltem meg, hogy ott, ahol nincs jó asszirológia, ott nincs jó elméleti fizika sem."
Ez az anekdota napi tapasztalatot fejez ki. A felsőoktatás finomra hangolt minőségérzékenységében meg lehet bízni, ha annak működése az anyagi körülmények miatt nem válik illuzórikussá. Az osztrák, a szlovák és a cseh példa azt mutatja, hogy ott már megértették: abból, hogy a felsőoktatás minőségi javulásának az intézményi változtatás nem elégséges feltétele, még nem következik, hogy elhanyagolható a szükségessége. Ahhoz, hogy a magyar felsőoktatási rendszer ne váljon a heroikus kuriózumok rezervátumává, össze kéne végre szedni a bátorságot legalább a szükséges lépésekhez. Hogy utána a mindannyiunk számára legfontosabb elégséges lépésekre koncentrálhassunk.
