Az esemény röviden: a szeptember elsején a könyvesboltokba kerülő önéletrajzi kötetét (Beim Häuten der Zwiebel - nagyjából: "Hagymahámozás közben") beharangozó interjúban a Frankfurter Allgemeine Zeitung hasábjain Günter Grass bevallotta, hogy 17 évesen, 1945 februárjában a Waffen SS tagja lett; egyetlen lövést sem adott le, mindamellett ott szolgált áprilisi sebesüléséig, aztán fogolytáborba került, ahol többek közt egy bizonyos Joseph társaságában ült, akit ma XVI. Benedek néven tisztelünk.
"Bizonyos, hogy némelyek azt is megkísérlik, hogy nemkívánatos személlyé (Unperson) tegyenek. Ezért hálás vagyok, hogy differenciáltabb vélemények is akadnak" - nyilatkozta a Nobel-díjas író tegnapelőtt. A persona non grata kiáltást zengők táborában leginkább konzervatívok találhatók, így például Lech Walesa, aki - Grasshoz hasonlóan - ugyancsak Danzig/Gdansk díszpolgára, és aki "kellemetlenül érzi most magát ebben a társaságban". Az ismert CDU-s kultúrpolitikus, Wolfgang Börnsen meg egyenesen azt nyilatkozta, hogy "Nobel-díj zurükk!". Kár, hogy ezt a finomságáról és morális feddhetetlenségéről nem éppen híres Bild-Zeitungban tette.
És ezzel nagyjából helyben is vagyunk. Németországban most a tét megint az a bizonyos lefordíthatatlan fogalom, a Vergangenheitsbewältigung, azaz a múlt lebírása, a múlt kíméletlen feldolgozása, az a sokat emlegetett rendíthetetlenül szembenéző tekintet önmagunkkal a tükörben. Grass ennek egyik élharcosa volt már a hatvanas évektől kezdve, és mint a szociáldemokraták egyik vezérszónoka, mindent megtett a náci múlt tisztázásáért. És ezt művelte regényeiben is. Grass beismerése ekként mintegy kapóra jött azoknak, akik már öklendezésig laktak a német önostorozással és önkínzással, és akik újabban egyre hangosabban ismételgetik, hogy a németségnek végre magához kellene térnie morális ájultságából, hogy ismét büszke, egyenes derekú nemzetként léphessen fel a világ színpadára - a labdarúgó-világbajnokság remek alkalmat kínált erre, még szerencse, hogy nem a németek nyertek... Így nem csoda, hogy Grass mindenekelőtt jobboldali vagy konzervatív olvasói szemében bukott és veszítette el eddig megfellebbezhetetlennek vélt és annak is sugallt morális tekintélyét. (Különös paradoxon, hogy Ráklépésben címen megjelent legutóbbi regényében éppen ő volt az, aki úgynevezett baloldali szerzők közül elsőként hívta fel a figyelmet arra, hogy a világháborúban azért a németség is szenvedett.) És ha valaki az egykori fogolytársra gondol, még a bibliai mondás is eszébe juthat: meglátod a más szemében a szálkát, de a magadéban nem a gerendát. A politikai (és vallási-morális) színezetű vélemények még csak-csak visszaverhetők, ám aligha található ellenérv a nagy pályatárs, Walter Kempowski szelíd mondatára: hogy egy tizenéves kamasz megtéved, az még csak érthető, a baj az, hogy a beismerés egy kicsit későn jött.
A moralitás lovagja és a mindig is elkötelezetten politizáló közértelmiségi alakja tehát minden jel szerint sérült, de kérdés: roncsolódott-e irodalmi teljesítménye? Aligha. Amit Grass epikája tartalmaz, az a pár hónapos SS-múlt fényében sem veszít igazságértékéből és esztétikai súlyából. Utolsó interjúja szerint többek közt éppen az egykori (és máig élő) szégyen adta a kezébe ifjúként a tollat, hogy regényeiben leszámoljon a múlttal és levonja a konzekvenciákat. Grass a bámulatos nyelvi erő, az ábrázolás kifinomultsága, morális érzékenysége, szatirikus hangütése, az anyag lehengerlő bősége, plaszticitása és még sok egyéb erénye révén továbbra is a német közelmúlt egyik legnagyobb elbeszélője marad, noha Grass, az ember, miként Kafka főhőse, talán azt érezheti: szégyene bizonyára túléli őt.
