Szavalóverseny
Bő hat hét múlva újraválasztjuk önkormányzatainkat, többek között a fővárosit is. Ám a rendszerváltozás óta a főpolgármestert adó pártban mintha mostanában kezdenének gondolkodni azon, hogy hát miképpen is legyen október 1-jén. Demszky Gábor és az SZDSZ sajátos viszonyáról többmázsányi elemzés született az utóbbi években - amihez jó néhány kilóval magunk is hozzájárultunk -, éppen ezért meglepő, hogy a "se vele, se nélküle" állapoton a maguk szempontjából a legrosszabbkor próbálnak túllépni a magas felek. Az ország nem egy területéről lényegében teljesen kiszorult szabaddemokratáknak létkérdés a jó szereplés Budapesten, és még meglévő nagy- és kisvárosi bázisaikon. Ehhez képest az elmúlt napokban másról sem hallani, mint a fővárosi szervezet és a főpolgármester közötti ellentétekről és listaállítási hörmörről - ami aligha magyarázható azzal, hogy nyár van, amikor a nyomorult politikai lapok hírínségükben a bolhából is elefántot csinálnak. Ha valóban oly sok a baj Demszkyvel, mint amit az egyre szaporodó bátor nyilatkozatok sejtetnek, nos, akkor bizonyosan nem az elmúlt napokban gyúlt a fejükben fény. Az európai parlamenti választások idején és után jelentek meg az első olyan tudósítások, analízisek a sajtóban, amik arról szóltak, hogy a főpolgármesteren a fáradtság jelei mutatkoznak, s erősen kétséges, képes-e megújulásra. Akárhogyan is számoljuk, ez két éve történt: ennyi ideje volt az SZDSZ-nek arra, hogy kulturáltan rendezze a kérdést (ahogyan ezt mindig is tenni szokták, nemdebár). Most már késő; a mostani purparlék óhatatlanul azt a benyomást keltik a szemlélőben, hogy voltaképpen néhány vacak listás hely miatt megy a nyilvános civakodás - ezt általában nem díjazzák a választók (urnabontáskor mindig meglehetős egyértelműséggel derül ki).
Kétségkívül van valami elkeserítő abban, ahogyan a pártok az egyik legfontosabb politikai pozíciót kezelik. Például az Országgyűlést uraló két parlamenti erő ciklusok óta képtelen hiteles, valóban az adott pártot képviselő, és reális esélyekkel harcba induló jelöltet kiizzadni magából. Kevés dolog mutatja hívebben az MSZP és a Fidesz provincializmusát, a másnapnál hosszabb távra tervezni képtelen szűklátókörűségét, mint ez a tény. Orbán Viktor attól fél, hogy egy fajsúlyos Fidesz-politikus Budapest első embereként riválisává nőné ki magát a pártban, veszélyeztetve az ő elnöki és nemzetvezetői ambícióit. Az MSZP-ben annyiban más a helyzet, hogy ott a kelleténél mindig tíz-tizenöttel többen vélik úgy magukról, hogy remek főpolgármester (miniszterelnök, miniszter stb., ahogyan éppen a helyzet adja) lenne belőlük. És mivel a párt szerencsétlenségére az alkotmány egyelőre csak egy ilyen pozíciót engedélyez, a nekibuzdulás vége rendre az lesz, hogy akkor inkább senki ne legyen, dögöljön meg a szomszéd tehene is. A súlytalan jelöltek - egyik és másik pártban is - semmi másnak, mint e mucsai politikai krédónak a következményei.
Végső soron nem más ez, mint a szavazóknak, az ő jogos elvárásaiknak a látványos semmibevétele. Szavalni könnyű a polgárok szolgálatáról, de olykor azért ennek tanúbizonyságát is kellene adni. Például azzal, hogy a pártok olyan főpolgármester-jelöltekkel vágnak a kampánynak, akiket nemcsak "jó szívvel" ajánlanak választóik figyelmébe, de akiket, horribile dictu, ők maguk is komolyan vesznek.
