Némi leegyszerűsítéssel az energiaszektorral kapcsolatos hazai közgondolkodást két szélsőség dominálja. Az egyik értékrendjében az energiaprivatizáció közvetlenül a muszkavezetés után következik a gyalázatos hazaárulások feketelistáján, a másik szerint a kormány piacgazdasági normákat lábbal tipró voluntarizmusának ékes példája minden olyan lépés, amely a big business elijesztésére irányul. A köztes igazság az, hogy a privatizáció ellenére a tervgazdaság működési logikája szinte érintetlenül fennmaradt. Az energiaszektor 1995-ös magánosításakor ugyanis csupán annyi történt, hogy azt a technológiai láncot, amelynek elején az erőművek megtermelik az áramot, a szolgáltatók pedig továbbítják, elosztják, és beszedik érte a fogyasztóktól a pénzt, feldarabolták, és az egyes részeit eladták: egy vevőnek, amitől az egyes részek még bőven egy kézben maradtak. Az erőművektől a Magyar Villamossági Műveken és a szolgáltatókon át a fogyasztókig terjedő lánc egyik eleménél sincs meg a szabad piaci választás lehetősége: monopol kapcsolatrendszer és államilag ellenőrzött árak jellemzik a rendszert. A helyzet kísértetiesen hasonlít a magyarországi távközléshez: a villamosenergia-szektorban sem biztosított több piaci szereplő hozzáférése a hálózathoz, ami pedig itt is a verseny alapfeltétele lenne.
H
Mielőtt belefognánk a monopóliumok és az állam közti konfliktus elemzésébe, nem árt cáfolnunk néhány legendát.
Első legenda: "A magyar villamosenergia-árak nyomottak." A nemzetközi összehasonlítást megnehezíti, hogy a liberalizáció óta Nyugat-Európában tarifacsomagok tucatjai közül lehet választani, a lakossági árak közti különbség azonban valóban drámainak tűnik: ennyiben igazuk van az energialobbival szimpatizáló újságcikkeknek. Az EU-ban azonban a villamos energiát a benzinhez hasonlóan jövedéki adó terheli, míg Magyarországon az energiaáron 2001-től állami támogatás van. Politikai kultúránknak megfelelően ez a költségvetésen és a demokratikus kontrollon kívül, egy állami részvénytársaság, az MVM áttekinthetetlen gazdálkodásán keresztül valósul meg - de ettől ez még állami támogatás marad, amit az adófizetők finanszíroznak. A nyugat-európai adókat és az MVM veszteségén keresztüli támogatást kiszűrve azt látjuk, hogy a magyarországi nettó ár magasabb, mint a skandináv országokban, és a többinél mindössze 15-30 százalékkal alacsonyabb. Még extrémebb példa az ipari fogyasztóké, akik nálunk többet fizetnek, mint Franciaországban, Németországban vagy a skandináv államokban. A monopolstruktúra konzerválásával tehát az állam nemcsak adóbevételektől esik el, hanem az ipar versenyképességét is rombolja.
Második legenda: "Példátlan, hogy egy ország a közüzemeket külföldi tulajdonba adja."
A kedvencem London, ahol a vízművek német, az elektromos művek francia tulajdonban vannak, a La Manche alatti kábel révén a villamos áram nagy része Franciaországból érkezik. Említhetnénk még Hollandiát (erőműparkjának 75 százaléka külföldi tulajdonban áll) vagy Svédországot. Spanyolországban a keresztény konzervatív kormány versenypolitikai elvek alapján megtorpedózta az "erős nemzeti energiatársaság" létrehozására irányuló Endesa-Iberdrola-összeolvadást, aminek hatására ma a spanyol energiaszektorban amerikai, német és francia cégek tartanak bevásárló körutat, az angol állam pedig lemondott a Powergenben lévő aranyrészvényéről, amit heteken belül egy (német) felvásárlási ajánlat követett. Ezt hívják globalizációnak: nem kötelező szeretni, de aki elébe fekszik, azon keresztülmegy az úthenger.
Harmadik legenda: "Az állam a privatizációkor 8 százalék profitot garantált."
Egy hányados esetében (matematika, ált. isk. 6. osztály) nem árt tisztázni, hogy mi a nevező. Az áramszolgáltatók 2000. évi nyeresége sajáttőke-arányosan 14,2, a eszközállományra vetítve 13,9, a privatizációs tőkebefektetéshez képest pedig 11,8 százalék volt. A szolgáltatók profitját (a számlálót) véletlen hatások, illetve a menedzsment manipulációja is befolyásolhatja. Emiatt a kimutatott profitrátára nem lehet garanciát vállalni, és nem is vállalt rá senki. A magyar állam valóban kötelezettséget vállalt 1995-ben arra, hogy a korrigált saját tőkére vetített 8 százalék tőkeköltséget az árakba beépíti, ami 1997 januárjában megtörtént: a 2000. évi nyereség erre a korrigált saját tőkére vetítve 9,5 százalék. A 8 százaléktól való eltérés oka az, hogy a kiinduló feltételezések torzítása (minő véletlen) a monopóliumoknak kedvezett. A korrigált saját tőke fogalmát a magyar számviteli törvény nem ismeri, külön az energiacégek számára dolgoztak ki egy, az általános számviteli elvekkel köszönő viszonyban sem álló technikát, amely indexálta a saját tőkét. A számviteli törvény szerint ha egy társaság nem emel alaptőkét, a nyereséget pedig kivonja a cégből, s az áramszolgáltatók esetében ez a szomorú igazság, a saját tőke nem nő. Az indexálási technikának köszönhetően a korrigált saját tőke viszont évről évre pumpálódott, így 2000-re a vetítési alap 399 milliárd forint lett - szemben a 266 milliárd forintos saját tőkével. Azaz a tavalyi energiaárakba 133 milliárd forint nem létező saját tőke hozama is beépült.
H
Mindenki által ismert játékszabály volt, hogy az említett rendelet 2000 végén hatályát veszti. Az új rendszer kialakításához hónapokon át folytak a költség-felülvizsgálatok. Egy vállalatot meglehetősen nehéz a felső vezetés tudta nélkül auditálni, az áramszolgáltatók azon állítása tehát, miszerint a változásokról csak hatálybalépésük után értesültek - mi is a politikailag korrekt kifejezés erre? -, hiányos igazságtartalmú. Az új árszabályozási rendelet megszüntette a korrigált saját tőke fogalmát, helyette az eszközállományra vetített 9,3 százalék tőkeköltséget ismert el, és néhány, a szolgáltatók felháborodását kiváltó változtatást is végrehajtott.
Mégpedig és először.
A villamosenergia-hálózatban bizonyos energiaveszteség elkerülhetetlen. Ezen veszteség elfogadható mértékének (amit benchmarknak nevezünk) megfelelő energiamennyiség önköltsége beépül az árakba. Ezt szigorította most a szabályozás 12 százalékról 10,7 százalékra. Ebben a tempóban a német, illetve francia 5-6 százalékot 2020 körül kellene a német és francia tulajdonú áramszolgáltatóknak elérniük, ami aligha tekinthető sokkterápiának. A szigorítás nem automatikusan okoz veszteséget a cégnek, hanem csak akkor, ha a cég nem képes a benchmarkot teljesíteni. Ha például a szolgáltatóknak sikerülne a hálózati veszteség Európában harmadik legmagasabb mértékét a romániai szintre csökkenteniük, az 800 millió forint extraprofitot jelentene, a lengyel (még állami tulajdonú) áramszolgáltatók szakmai nívójának elérése pedig több mint 10 milliárdot. Mindenki döntse el, hogy ez reális elvárás-e Európa három legnagyobb és legprofesszionálisabb energiacégétől.
Másodszor.
1998-ban egy peren kívüli megállapodás 8 milliárd forintot ítélt meg az áramszolgáltatóknak a privatizáció előtt elmaradt karbantartások pótlására. Ezt két 4 milliárd forintos tételben a tavalyi és tavalyelőtti energiaárba beépítve meg is kapták. A befektetők őszinte megdöbbenésére a bennszülöttek képesek voltak különbséget tenni a "két éven át évi 4 milliárd Ft" és az "idők végezetéig évi 4 milliárd Ft" mondatok között, így a megállapodás lejártával a tavalyi 4 milliárd kikerült az energiaárból. Pech.
Harmadszor meg kell még emlékeznünk az egyik legvéresebb csatamezőről, az értékcsökkenésről. Az amortizációt most a könyv szerinti értékekre vetítve, a társasági adótörvény alapján állapították meg. Ez valóban felháborító - félmillió más gazdasági társaság pontosan így számol amortizációt. Az áramszolgáltatókat tehát az az iszonyú méltánytalanság érte, hogy ugyanúgy kezelték őket, mint bármely más részvénytársaságot, ahelyett a testre- szabott indexálás helyett, amely 2000-re a társasági adótörvény szerint kiszámoltnál már mintegy 5 milliárd forinttal magasabb amortizációt épített az árrésükbe. A kormány ezt a túlindexálást vette ki az áramszolgáltatók árréséből - de az a struktúra, amely a túlindexáláshoz vezetett, érintetlen maradt. Továbbra is egy irreálisan alacsony, 12,5 év hasznos élettartamot feltételezve számolhatják el a hatvanas években épült vezetékek értékcsökkenését, és az általános számviteli elvekkel ellentétben indexálhatják azt. A korábban amortizáció címén az energiaárba épített összeg nem elhanyagolható részét a hálózat fenntartása helyett a tulajdonosok profitjuk gyarapítására használták. A privatizáció óta a fogyasztók által értékcsökkenés és hálózatfejlesztési hozzájárulás címén kifizetett beruházási forrás több tíz milliárd forinttal meghaladta az áramszolgáltatók tényleges beruházásait. Az eredmény nem is maradt el. Európa legnagyszerűbb energiacégei áldásos tevékenységének öt éve után az összes releváns műszaki paraméter szerint a hálózat rosszabb állapotban van, mint a privatizáció pillanatában.
Ez utóbbi jelenség szintén monopol erőfölénnyel való visszaélés, hiszen egy versenyben lévő szolgáltató aligha engedhetne meg magának ilyen viselkedést. Ahogy Hicks fogalmazott a szabályozási közgazdaságtan hőskorában: "A monopol profit legkellemesebb része a kényelmes élet." A szolgáltatás műszaki színvonalának romlása, vagy az a mód, ahogy egyes fővárosi áramszolgáltatók semmibe vehették a nekik kiszolgáltatott fogyasztókat az új számlázási rendszer bevezetése ürügyén, része annak a társadalmi jólét-veszteségnek, ami a monopólium következménye.
H
Az eddigiek alapján megállapíthatjuk, hogy a jelenlegi szabályozás sem a szolgáltatás színvonala, sem a működés hatékonysága tekintetében nem képes a fogyasztók érdekeit képviselni a bennfentes monopóliumokkal szemben. Ennek mély strukturális okai vannak.
A magyar árszabályozás alapját képező "költség plusz" elvet a hatvanas évek eleje óta súlyos kritika éri a közgazdasági szakirodalomban, és napjainkra konszenzus alakult ki azzal kapcsolatban, hogy egy ilyen szabályozási környezet nem képes hatékony működésre ösztönözni a szabályozott monopóliumot. A "költség plusz" elv alkalmazása esetén ugyanis a cég profitja (a "plusz") növekszik a költségekkel. Ez természetesen nem biztosít ösztönzést a hatékony működésre, ellenkezőleg, arra ösztönzi a céget, hogy felpumpálja költségszintjét. Ennek határa az a szint, ahol ez már a szabályozó hatóság ellenállását váltja ki, vagyis a monopólium lobbipozíciójának függvénye. A cég számára kedvező a költségszint olyan elemekkel való inflálása, ami nem jelent valódi terhet a részvényesek számára. Erre a cégcsoporton belüli tranzakciók kiváló lehetőséget nyújtanak. Ilyesmi nem csak a Magyar Fórum vezércikkeiben fordul elő, az áramszolgáltatók beruházásainak túlszámlázása a "nagy villamosipari összeesküvés" néven vonult be az ötvenes évek amerikai gazdaságtörténetébe. A monopólium ezenkívül aszimmetrikus információs előnyt élvez a szabályozó hatósággal szemben költségei és hatékonysági tartalékai megítélésében. A vállalat menedzsmentje magától értetődően ellenérdekelt az együttműködésben, márpedig egyedül ő rendelkezik valós információkkal. A menedzsment arra összpontosítja a stratégiáját, hogy az elismert profitot minél kevesebb erőfeszítéssel érje el. Az elvárható hatékonyságjavulást nemzetközi tapasztalatok szerint a legtöbb szabályozott monopóliumnak sikerült alulbecsültetnie. Ezek a problémák inflációs környezetben még súlyosabbak. Ekkor ugyanis hosszabb távra előre kellene megítélni, hogy a monopólium költségszerkezetét az infláció hogyan érinti.
H
A felvázolt torzulásokat reformmal nem, csak rendszerváltással lehet feloldani. A "költség plusz" elv helyét az összehasonlító verseny (yardstick competition) kezdi átvenni a természetes monopóliumok szabályozásában. Egy ilyen rendszerben (Hollandia, Nagy-Britannia, skandináv országok) a szabályozás a cég számvitelileg kimutatott költségei helyett azt veszi alapul, hogy a leghatékonyabb nemzetközi gyakorlat alapján egy ilyen hálózatot az adott földrajzi viszonyok, munkabérek és egyéb tényezők figyelembevételével mennyi költségből kellene tudni üzemeltetni. Ez a régimódi költség-felülvizsgálatoknál jóval drasztikusabb eredményre vezet. Hollandiában például a liberalizációval párhuzamosan egy 170 áramszolgáltatóra kiterjedő nemzetközi összehasonlítás után az áramszolgáltatókat 2003-ig évente reálértékben 8 százalék hálózati tarifacsökkentésre kötelezték.
A yardstick competition a közgazdasági ösztönzők szempontjából nagyon hatékony módja a természetes monopóliumok szabályozásának. A villamosenergia-szektor azonban nem természetes monopólium, csak az elosztási hálózat az. Nem természetes monopólium esetén bármiféle állami szabályozó intézménynél hatékonyabb ösztönző a piaci verseny: állami beavatkozást csak ott indokolt fenntartani, ahol a társadalmi jólétet veszélyeztető piaci kudarcok jelentkeznek. A technológiai fejlődés átértékelte a piaci kudarcokról vallott tradicionális felfogást. A hálózathoz való hozzáférés feltételeinek meghatározásán és az erőművek műszaki-környezetvédelmi normáin túlmenő állami beavatkozás az energiaszektorban nem indokolható, egy nem természetes monopólium lobbiprivilégiumainak meghosszabbításával a társadalom jólétét rombolja. Jellemző a hazai közgondolkodás állapotára, hogy a még monopolszektorban lévő fogyasztót a magyar szakmai nyelv "védett fogyasztónak" hívja (értsd: a piac rossz dolog, amitől a szerencsések az állam védelmét élvezik), szemben a liberális gondolkodást híven tükröző angol "fogságban tartott fogyasztó" (captive consumer) kifejezéssel.
H
Valóban nyomós érvek szólnak amellett, hogy a ´95-ös privatizáció lebonyolítása során komoly nemzeti érdekek sérültek. Ha a kormányzat ezt orvosolni akarja, a lehetőség adott. Egy határozott, a fogyasztók érdekeit szem előtt tartó piacnyitás bármiféle napirend előtti felszólalásnál jobban ki tudja kényszeríteni az energiacégekből a társadalmi érdeknek megfelelő magatartást, árakban éppen úgy, mint szolgáltatási színvonalban. Szeretnénk "védett fogyasztók" lenni. De az állam, legyen szíves, ne a piactól védjen meg minket, hanem a piac hiányától. Köszönjük.
A szerző nyugdíjas közgazdász.
