Képzeljük el, mi történik Irakban, ha az alkotmányról szóló népszavazás során nem amerikai meg egyéb szövetséges katonák, illetve az amerikaiak irányításával és felügyelete alatt toborzott és úgy-ahogy, de kiképzett iraki erők őrködnek a szavazóhelyiségek biztonsága fölött.
Nem, mégse képzeljük el. Egyrészt mert ha túl jól sikerülne, rosszul aludnánk. Másrészt azért ne, mert fölösleges: ha a katonák nincsenek ott, a hét végén Irakban nem szavaztak volna semmilyen alkotmánytervezetről. És nem azért, mert akkor még Szaddám lenne hatalmon (akinek a szavazgatás, mint tudjuk, nem volt épp a kifejezett heppje).
Hiszen nem is erről a hétvégéről beszélünk igazából, és nem erről a szavazásról: hanem arról az immár végképp hipotetikus első napról, amikor Irak számtalan etnikai hovatartozású és vallású lakosának a Szaddám távozása, azaz természetes halála utáni pillanatban szembe kellett volna néznie egymással és a kérdéssel, hogy mit kezdjenek az országukkal.
Az amerikai beavatkozás után eltelt több mint két év tapasztalatait összegezve - amikor is az eltávolított födő alól kitört minden gőz, ami több évtized brutális elnyomása alatt odatolult - jó okkal feltételezhetjük, hogy ez a pillanat, az amerikaiak nélküli és Szaddám utáni Irak kaotikus, véres, szörnyű lett volna. Irak Szaddám alatt is három ország, vagy legalábbis három nagy, külön etnikai és vallási identitású, egymással szemben álló népcsoport országa volt. A diktátor tömegbázisát és erőszakszervezeteinek emberanyagát túlnyomórészt a szunnita arab lakosság adta; a rezsim az ország északi részén élő kurdokat és a déli, szintén arab, de vallási hovatartozásában különböző, és inkább a perzsa Iránhoz húzó síita lakosságot különösen sújtotta. Épp az identitásuk miatt: a Szaddám-rezsim nem pusztán politikai, de etnikai diktatúra is volt. (Nem véletlen, hogy az alkotmányt kidolgozó kurd, síita és szunnita politikusok között a legalapvetőbb vita épp a Szaddám-rezsim megítélése körül volt: a szunniták tagadják, hogy a kurdok és a síiták ellen népirtás folyt volna.)
A törésvonalak tehát Szaddám alatt is léteztek. Az esélyt arra, hogy e régi meccseket relatíve békésen - alkotmányosan; a lehető legkevesebb áldozattal - is le lehet játszani, csakis a nemzetközi közösség garantálhatta volna: de nem tette volna, ahogy nem tette Jugoszlávia esetében sem. Viszont, ceterum censeo, ez lett az amerikai beavatkozás és a protektorátus legfőbb értelme. Az egyelőre alacsony intenzitású polgárháborút nem az amerikaiak állítják elő: az már ott volt. 'k a megfékezésével próbálkoznak. Pontosabban: olyan politikai környezetet igyekeznek teremteni, amelyben a konfliktusokat szervezett erőszak nélkül lehet megoldani.
A most elfogadott alkotmány akár segíthet is ebben. Nemcsak hogy teret nyit az ország regionalizálásának, de a jövőbeni régióknak szokatlanul nagy hatalmat enged. A dokumentumból a kurd országrész függetlensége olvasható ki; s ugyanez vonatkozik a síita területekre is. (Minő paradoxonok: Bush elnök olyan szívességet tesz Iránnak, amit az még álmában se mert volna kérni. Miközben az amerikaiak az egész alkotmányozási folyamatban a szunniták érdekeit próbálják védeni: azokét a szunnitákét, akik a megszállás elleni felkelést üzemeltetik.) A központi államnak annyi hatásköre és pénze marad, amennyit a részei - a kurdok és a síiták - szánnak neki; várhatóan nem sok. De valamennyi mégis. A centralizált, az egykori gyarmatosítók által összetákolt, majd Szaddám alatt vérrel és vassal egyben tartott Irak szét fog esni, s valamiféle laza konföderáció marad a helyén. Azért, mert az eddig megtartott, demokratikus választások tanúsága szerint ezt akarják a lakói.
Lehet, hogy Bush nem ezért ment oda, lehet, tényleg azt hitte, hogy a nemzetközi terrorizmusra mér csapást a megszállással. (Az olajról csak annyit: az alkotmány szerint az ország természeti kincsei felett a régiók diszponálnak majd - nem Amerika vagy a magántársaságok tehát -, s annyit adnak a közösbe, amennyit jónak látnak, illetve amennyiben megállapodnak egymással.) De most ezért van ott. És mivel, alkotmány ide vagy oda, simán lehet polgárháború a dolog vége, az lenne gazemberség, ha dolgavégezetlenül távozna.
