Az Európai Unió attól olyan izgalmas, hogy az európai egység merész építgetésében egy csomó olyasmit bevállal, ami nem is annyira magától értetődő. Noha kezd megszokottá válni, az egyik legvadabb ezek közül a közös valuta, aminek léte és megbízható működése egyáltalán nem olyan kézenfekvő. A klasszikus közgazdasági elméletek szerint egy nagy, különféle régiókból álló gazdasági térség csak akkor tud hatékonyan és hosszú távon is közös valutával működni, ha rendelkezik olyan eszközökkel, amelyek kiegyensúlyozzák a régiók közti különbségeket a gazdasági növekedésben, az inflációban és a munkanélküliségben.
E teória szerint az Egyesült Államokban azért működhet a dollár, mert a nagy szövetségi költségvetés (az összes közkiadás mintegy kétharmada) és a rugalmas munkaerőpiac ellensúlyozza a régiók közti különbségeket. Ha Amerikában egy térség bajba kerül, a szövetségi büdzsén keresztül segítenek a gazdagabb államoktól elvont pénzek. Ha pedig nagyon rosszra fordul a helyzet, az emberek egyszerűen szedik a sátorfájukat, és két állammal odébb költöznek dolgozni. Európában ez máshogy van: közös költségvetésünk mindössze egyharmincada az amerikainak, és a lakosságnak csak 2 százaléka lakik saját országán kívül. Alapvető stabilizáló eszközök hiányoznak. Ha nálunk egy tagállam bajba kerül, nemcsak hogy magának kell gondoskodnia magáról, de - különösen, ha nagy - komoly zűröket okozhat a többieknek is, akik a valutaunió miatt egy hajóban eveznek vele.
Az eurózóna mégis működik - a valóság ritkán kvadrál a szakkönyvekkel. Hisz elméletben és alkalmanként az Egyesült Államok egyes részei is jobban járhatnának külön pénzzel (ez sokáig így is volt). A fejlett és összességében brutálisan erős európai gazdaságot a valóságban aligha érhetik olyan méretű sokkok és válságok, amelyek teljesen ellentétes irányba vinnék a tagjait. Elméletben elképzelhető, hogy mondjuk Olaszország nem tudja tovább finanszírozni államadósságát, és csődöt jelent, tönkretéve az euró hitelét - a gyakorlatban ez aligha fog megtörténni. Elvileg az is előfordulhat, hogy egy súlyos gazdasági válság egy nagyobb tagállamban teljesen felborítja az államháztartást és arra kényszeríti az Európai Központi Bankot (EKB), hogy az egekbe emelje a kamatlábakat, szétzilálva ezzel mindenki más pénzügyeit is; a gyakorlatban Európában a háború óta nem volt igazán jelentős és elhúzódó recesszió.
*
"Az európai monetáris unió, ha a tiszta közgazdasági elméletekből indulunk ki, hosszú távon talán tényleg illúzió. De ahogy Keynes mondta: hosszú távon valamennyien halottak vagyunk - fogalmaz némi iróniával Gillaume Durand, a valutaunió szakértője a brüsszeli Európai Politikai Központban. - Százszámra lehetne felrajzolni azokat a rémálom-forgatókönyveket, amelyeket az eurózóna biztosan nem bírna ki: például egy nagyobb háborút, amit súlyos depresszió követ. De a valóságban ezektől a dolgoktól belátható időn belül egyszerűen nem kell tartani."
Ez persze nem jelenti azt, hogy az eurózónával ne lennének problémák. Ha az ideális állapot elérésére nem is kell törekedni, a különböző országokból álló, de közös valutával rendelkező gazdasági övezetnek valamiféle gazdaságpolitikai koordinációt igenis kell folytatnia. A tagállamok fiskális és általában gazdaságpolitikájának legalább nagyjából egy ritmust kell követnie, mert a monetáris politika is egységes: az eurózóna 12 tagjának az Európai Központi Bank szabja meg a kamatlábat, szemben a nem tagországokkal, ahol saját nemzeti bank tartja kézben a pénzpolitikát. Erre találták ki egyebek közt az ún. stabilitási és növekedési paktumot, amely azt hivatott megakadályozni, hogy a tagállamok túlzott költekezésbe fogjanak, és elszálljon az államháztartási hiányuk meg az államadósságuk.
A baj az, hogy a stabilitási paktum nem működik túl jól. A kérdésnek könyvtárnyi irodalma van, és még arról is megoszlanak a vélemények, hogy a paktumnak - ami a GDP 3 százalékában határozza meg a maximális államháztartási hiányt - volt-e bármi haszna az elmúlt hat évben. Az biztos, hogy súlyosabb esetek kezelésére nem alkalmas: ha egy tagállam nem tudja vagy nem akarja betartani a rendelkezéseit, akkor a Jóisten se tudja erre kényszeríteni, hát még Brüsszel. Ez történt 2003 novemberében, amikor a túlköltekező Németország és Franciaország kedvéért gyakorlatilag felfüggesztették a paktumot, majd idén márciusban úgy alakították át, hogy csöndben, politikai válság nélkül is meg lehessen szegni. Épp időben: az Eurostat szeptemberi kimutatása szerint ma az Európai Unió 25 tagja közül 12 nem tartja be a paktumban foglaltakat (bár ez inkább csak az eurózóna tagjai számára érdekes).
A klasszikus iskola szerint a monetáris unióra leselkedő legnagyobb veszély az állami költekezés, ami nincs tekintettel a többi eurózónatagra. Ám a paktum ilyen fellazításának sok híve is akad. Szerintük az egyezmény túlságosan is szigorú volt. Olyan időkben kényszerített volna költségvetési szigort a tagállamokra, amikor a rossz gazdasági körülmények épp hogy expanzív fiskális politikát (vagyis magasabb állami kiadásokat és ezért magasabb deficitet) igényeltek. Maga Durand - elméleti közgazdásztól szokatlan politikai realizmussal - még azzal sem szégyellt érvelni egy márciusi pamfletben, hogy a paktumot amúgy is képtelenség volt betartatni, tehát jobb is az, hogy kibelezték.
Durand szerint lehet, hogy a paktum nem tudta igazán konzervatív költségvetési politikára kényszeríteni a tagállamokat, de ez igazából nem baj, mert annyira valószínűleg sosem lesz rossz a gazdaság és az államháztartás helyzete egy vagy több fontosabb euróállamban, hogy az EKB és a pénzpiacok pánikba essenek, és valódi bajba kerüljön az euró. Tény: egy hosszabb, alacsony gazdasági növekedéssel és költségvetési problémákkal terhelt időszak (mint az elmúlt pár év) rontja a közös pénz és intézményei hitelét. De az optimisták érvelését egyelőre igazolta az idő: az EKB bír ugyan idegeskedni, de az eurókamat emberemlékezet óta stabilan 2 százalék. Most először lebegtetik az emelést, és most is csak a rekordmagasságba szökött olajárak miatt. Az euró hitelességét elbíráló pénzpiacok alig reagáltak a stabilitási paktum - végső soron az eurózóna költségvetési alapszabálya - körüli hosszú hercehurcára. A közös fizetőeszköz erős és stabil. Értéke elég nagyot esett az alkotmánybuktató francia népszavazás után, de ez betudható a valutakereskedők rossz idegeinek: a valuták értéke rövid távon igen érzékeny a politikai krízisekre. Az eurózóna, különösen a fiskális koordinációban szembetűnő hiányosságai ellenére, aligha fog széthullani, legalábbis emberileg belátható időn belül.
*
Kataklizmától tehát nem kell tartanunk: az euróövezethez való csatlakozás melletti és elleni ér-vek Magyarország számára ennél mégis árnyaltabbak.
Az előnyök világosak: a kicsi és nyitott magyar gazdaság számára, amely kereskedelmének több mint 80 százalékát az eurózónával folytatja, nemhogy nincs különösebb értelme az önálló valutának, de bizonyos értelemben gyengeség is. A forint kicsi pénz, könnyű célpontja a valutaspekulánsok támadásainak. A közös valuta bevezetésével ettől többet nem kell félni. Eltűnnek az átváltási költségek, megszűnik az árfolyam-ingadozás kockázata (ami kiszámíthatóbbá teszi a külkereskedelmet), haté-konyabbá válnak a pénzpiacok, összességében nő a stabilitás. Közgazdaságilag evidencia: Magyarországnak és a többi kis kelet-európai gazdaságnak csak jó lehet az euró bevezetése.
De van pár buktatója is. Az eurócsatlakozással az ország elveszíti pénzpolitikai függetlenségét (ha ezt Kossuth tudná!). Magyarországra is az EKB által Frankfurtban megszabott kamat lesz érvényes, amit pedig az egész eurózónára találnak ki, nem egyes tagjaira. Ez önmagában nem feltétlenül baj, de az is lehet. Az iskolapélda Írország: rekordmagas növekedésű és inflációjú gazdasággal lépett be az eurózónába, amelynek meghatározó tagjai akkor már igencsak le voltak lassulva. Ennek meg is lett az eredménye. Az EKB által megszabott eurókamat túl alacsonynak bizonyult az új tag számára, a túlfűtött ír gazdaság robogott előre, mint a gőzmozdony, az árak elszálltak a fenébe, és Írország az egész EU-ban a ledrágább állam lett. A szigeten 2000 és 2004 közt összesen 16 százalékkal nőttek az árak, míg a kontinensen csak 9-cel. A ma-gasabb infláció, valamint az erős euró miatt csökkent az ír gazda-ság nemzetközi versenyképessége. Megszaladtak a bérköltségek is, aláásva az ír gazdasági csoda egyik legfontosabb komponensét, az olcsó munkaerőt. De tragédia nem történt, az ország továbbra is a második leggazdagabb állam az EU-ban, és vonzza a külföldi tőkét, mint cukros bácsit a leányiskola. De ez mutatja, hogy ha rosszul kalibrálja az ember a belépést az eurózónába, egy csomó baja lehet belőle. Ráadásul nem csak akkor, ha kicsi: hasonló problémákkal kellett megküzdenie Olaszországnak is, amely évtizedeken keresztül azzal adott mind újabb és újabb lökést gazdaságának, hogy leértékelte a lírát, ezzel pörgetve az exportot. A jelenlegi olasz recesszió nem kis részben annak köszönhető, hogy az erős euró miatt csökkent az olasz gazdaság nemzetközi versenyképessége. Kisebb mértékben igaz volt ez Németországra is.
*
Persze a mi helyzetünk más. A legfontosabb különbség, hogy amíg Írország kereskedelmének kétharmadát nem euróállamokkal bonyolítja, addig mi szinte csak azokkal (kb. 80 százalékban). A forint értékével való ügyeskedés a magyar gazdasági vezetésnek is az egyik kedvenc trükkje volt hosszú ideig (emlékszünk még a csúszó leértékelésre?), de ez ma már a múlté. A mi gazdaságunk tempósabban nő, mint az eurózónáé, de ez a különbség lehetne nagyobb is, ráadásul alighanem csak csökkenni fog. Az eltérő hazai körülmények és adottságok eltérő monetáris és fiskális politikát igényelnek. Ez így is van: a magyarországi kamat ma 6 százalék, az eurózónáé pedig 2. Másrészt, és ez a fontosabb, a magyar államháztartás ma nincs arra felkészülve, hogy megfeleljen az eurócsatlakozáshoz szükséges követelményeknek (főként a 3 százaléknál alacsonyabb hiánynak). A folyamatosan túl magas deficit nem szimplán a pénzügyi tervezés inkompetenciájának köszönhető. Bár ilyen egyszerű volna! A baj az, hogy a magyar állam strukturálisan többet költ, mint amennyit behoz. Erre lehetne azt mondani, hogy kapjuk össze magunkat, de ez igazság-talan lenne: a nyugati államokhoz képest komoly lemaradásban lévő Magyarország így is, úgy is túl sokat fog költeni egy darabig, például azért, mert csinálnia kell valamit leszakadt infrastruktúrájával. Persze ezek egy részét kifizeti az EU, de még így is évekig magasabb lesz a hiány, mint amúgy indokolt volna. A leegyszerűsítés talán demagóg kissé, mindazonáltal van igazságmagva: euró kell vagy autópálya?
A vezetőknek persze az a dolguk, hogy prioritásokat állítsanak fel. Magyarország elvileg mindkettőt akarja, ami oké, csak időbe fog telni: az eurócsatlakozás céldátuma az elmúlt kormányciklus alatt négy évet csúszott. Sőt, mint a fentiekből kiderül, nemcsak időbe, hanem komoly reformokba is. A magyar államháztartás csak akkor fog beférni az eurózónába, ha az egészet alaposan átalakítják. És talán ez az euró legfontosabb előnye: mivel csökkenti az államok egyéni mozgásterét, megnehezíti a trükközést, és rákényszeríti őket a gazdasági reformokra. A stabilitási paktum lehet, hogy nem működött túl jól, de a monetáris unió egységes, itt szoros, ott bő zakója sok tagállamot rávett arra, hogy egy kicsit megerőltesse magát a strukturális reformokkal. Ez fontos hatás - már ha képesek vagyunk tényleg megerőltetni magunkat. Nem biztos, hogy képesek vagyunk persze: a recesszióba süllyedt Olaszországban már a miniszterelnök is rutinszerűen euróellenes kijelen-téseket tesz (ami nyilván megint csak nem tesz jót a valuta hitelének), ahelyett, hogy csinálna végre valamit. De hátha mégis.
