Deák András György

Páriák násza

Hova tart az orosz–magyar viszony?

  • Deák András György
  • 2017. május 10.

Publicisztika

Szimbolikus, hogy jövőre Magyarország már valószínűleg többet fizet Oroszországnak a paksi bővítésre, mint amennyit a honvédelemre költ. Pedig a NATO már 1999 óta folyamatosan és eredménytelenül kéri, hogy tartsuk be az ígéretünket, és növeljük a ráfordításokat. Ehhez képest három éve a kormány könnyed tollvonással vette magára az orosz erőmű gigantikus terhét, amit pedig ráért volna megtenni a 2020-as évek elején, ha egyáltalán.

Ez a példa is jól mutatja, hogy Oroszország jelentősége gyorsan és sokat nőtt hazánkban. Ellentétben Ausztriával vagy Bulgáriával, ahol az oroszok mindig is a „spájzban voltak”, vagy Szlovákiával, ahol Moszkva befolyása még csökkent is, nálunk bő évtizede majdnem a nulláról indultak – de mára messzire jutottak. Hogy történhetett ez, és mi jöhet még?

 

Új eszközök

A kelet-közép-európai orosz befolyásszerzés mostani hulláma a 2000-es évek közepén indult. A grúz és ukrán színes forradalmak lépéskényszerbe hozták Moszkvát, ahol úgy ítélték meg, hogy a posztszovjet térség dinamikája a további dezintegráció irányába mutat, a nemzeti szuverenitások a nacionalista klánkapitalista modellekben konszolidálódnak, és nem igénylik már Moszkva aktív jelenlétét. Az orosz hegemónia megőrzése végett fel kell tehát frissíteni az eszköztárat. Ekkor kellett leszámolni a jelcini korszak több integrációs mítoszával is. Mint azt Mogyeszt Kolerov, az elnöki adminisztrációban ekkor létrehozott, a térség újszerű megközelítését kidolgozó és annak végrehajtását koordináló osztály vezetője is hangsúlyozta, ezekben az országokban nincs oroszbarát erő. A külső hatalmak nem tudják ezeket az államokat integrálni, mégis ezzel fogják hitegetni a helyi eliteket. A belső periféria államai pedig masszívan fegyverkeznek – hiba lenne a békés jövőben bízni. Nyilvánvaló volt, hogy Moszkva új módszerekkel, a helyi tényezőkkel kevésbé koordináltan, önállóbban kíván fellépni a jövőben, és ebben szerepe lesz mindenkinek, kiváltképp a titkosszolgálatoknak.

Szinte bizonyos, hogy ezen új eszköztár egy részét a frissen a NATO-ba és EU-ba csatlakoztatott, akkor még atlantistább Kelet-Közép-Európában is alkalmazták. A régió több állama is az euroatlanti integráció keleti bővítésének propagátora volt, a Bush-kormányzatban is az Egyesült Államok megfogyatkozott baráti körének maradékaként tekintettek rájuk, így az oroszoknak kevés vesztenivalójuk maradt. Első körben lazítani kellett a térség egységét, elszigetelni az orosz szempontból reménytelen lengyeleket és baltiakat. A posztszovjet befolyásépítés receptjéből azokat az elemeket használták, amelyek az adott környezetben működhettek. Helyesen mérték fel a nacionalizmus térnyerését, s igyekeztek e körben is szövetségeseket gyűjteni: 2005-ben környékezték meg első alkalommal a Jobbikot és a bolgár Atakát. Minthogy az orosz gazdasági jelenlét mérsékelt volt, az egyetlen lehetséges szektorban, az energetikában „lógatták be a mézesmadzagot: 2006-ban került elő az akkor még Kék, majd később Déli Áramlat ötlete, és ekkor kezdték ajánlgatni az orosz nukleáris erőműveket. Szerény eredménnyel, de ráfordítottak a térségre pár weblapot, például a regnum.ru hírportált. Valószínűleg ehhez jött még a titkosszolgálati térnyerés, kiberkémkedés és az elitekkel való korrupt alkuk kifinomult gyakorlata. Hogy pedig véletlenül se legyen semmi félreértés, Putyin szinte évente körbeutazta a régiót.

Ez a modell azóta oly sikeres lett, hogy szinte átvette – nem csak Kelet-Európában – a hagyományos diplomáciától a vezető szerepet. Korábban még elhangzottak figyelmeztetések, mint Putyin müncheni vagy bukaresti beszéde. A korai medvegyevi periódusban még született pár alternatív javaslat is a globális, de legalábbis európai kormányzás vagy energetika témájában. Mára viszont már látszatra sem keresik a párbeszédet, az intézményi megoldásokat, e helyett szankciók vannak, katonai intervenciók, pártfinanszírozás és ha­ckerkedés. Ez nemcsak Oroszország hibája, a világból a 21. század elején lassan kihalt a nemzetközi rendszer jobbításának szándéka. De Moszkva az elsők között alkalmazkodott az új helyzethez, és nem mulasztotta el ebbéli előnyét a többieknél gátlástalanabbul és fenyegetőbben kihasználni.

 

Radar alatt

A Fidesz már ellenzékben, 2010 előtt szembesülhetett az orosz térhódítással, hiszen az több ponton érintette a hatalomszerzés folyamatát. Egyfelől a Gyurcsány-kormány flörtölése Moszkvával még utoljára felkínálta számukra a nyugatias-demokrata imázs legalább részleges visszaszerzését. Ennél fájóbb lehetett azonban a Jobbik megerősödése, amiben a korai években nyújtott orosz pénzügyi támogatásnak jelentős szerepe lehetett. Az „egy a zászló” konzervatív tábor Moszkva által is szponzorált szétesését súlyos fenyegetésként élhette meg Orbán Viktor, leginkább azért, mert a helyette kitalált „centrális erőtér” akkor még nem bizonyított. A Fidesz vezetése biztos lehetett abban is, hogy a NER bevezetése akkor még megjósolhatatlan kimenetelű konfliktusokat fog okozni az Egyesült Államokkal és az európai országokkal. Minthogy ez utóbbi elkerülhetetlen volt, viszont a Moszkvával való konfrontáció indokolatlanná vált, Orbán Viktor a kétfrontos háború elkerülése mellett döntött. Rövid, 2009-es találkozóján Putyinnal legalább fegyverszünetet akart elérni, és ezt feltehetően meg is kapta.

Ennél rejtélyesebb, hogy mi vezetett a korai távolságtartástól az intenzív közeledésig. Az óvatlansággal vegyes kapzsiság, a veszélyérzet hiánya? A megfelelni akarás az oroszoknak, a fenyegetés kiküszöbölése? Az biztos, hogy a kapcsolat mérlege eddig nem túl hízelgő a magyar fél számára. Simulékony magyar külpolitika, titkosszolgálati engedékenység, egy sor magyar megrendelés metrókocsiktól a paksi bővítésig – ez áll az orosz oldalon. További imázsvesztés a szövetségi rendszerben és Közép-Európában, felére esett export, pár gázipari alku és szinte nulla oroszországi megrendelés – ez a magyaron.

Ám közelebbről és legfőképp a Fidesz szemszögéből a kép nyilvánvalóan árnyaltabb.

Érdemes leszögezni, hogy a Fidesz számára az orosz befolyás mint probléma jelentős része radar alatti, semleges ügy. A politikai vezetés nem osztja a nyugati fenyegetés percepciót, és ezen a téren nem is nagyon leplezi flegmáját. Kiss Szilárd vízumbazárjának következményeit inkább a schengeni zóna többi országa viselte, Orbán negligálta. Kovács Béla kémkedési pere az Európai Parlament és a Jobbik problémája, a Fidesznek inkább lehetőség a választási kampányban. Amíg nem jön érdes hangú fenyegetés a nyugati szövetségi rendszerből, addig ezek nem stratégiai ügyek. Az orosz befolyást a Fidesz leginkább a belpolitikai hatalmi játszmák kontextusában értelmezi, és ilyenkor gyorsan reagál is. Amikor a 2014-es hazai választási kampány és a kelet-ukrajnai háború idején a Jobbik felkarolta a kárpát­aljai autonómia ügyét, a Fidesz gyorsan utána is eredt. Tette ezt a magas szintű nyugati és nyilvános lengyel figyelmeztetések ellenére, a széteső Ukrajnát és az azt marcangoló európai szomszédokat előszeretettel vizionáló orosz állami média legnagyobb örömére.

Mindeközben Orbán Viktor pont azt csinálja magától, amiért Moszkva általában fizet az európai radikálisoknak. A magyar miniszterelnök részben kényszerűségből, részben számításból és nem utolsósorban alkati okokból az európai politika enfant terrible-jeként pozicionálja magát. Belülről bomlaszt, zajosan és látványosan kritizálja a rendszert, erőteljesebb pillanataiban, legutóbb a menekültválság idején, még az uralkodó, szerinte liberális mainstream valamiféle alternatíváját is felvillantotta. A stratégiai érdekeket nyíltan nem keresztezi, az európai „családban” marad – de azon belül nem megbújik és hallgat, hanem hangosan próbál magának híveket gyűjteni. Az, amit hirdet, pár ponton egybecseng a putyini világképpel, s amit tesz, pont az, amit Moszkva elvár európai „politikai projektjeitől”. Orbán Viktor imázsa forgalomképes Moszkvában, a magyar kormány nincs teljesen egyedül, van közönsége, ami bizonyára hízeleg a rendszer főideológusának. A viszony nem bizalmi, de a haszonelvűség működik – Oroszország potenciális szponzor, aki némi menedéket nyújthat a nyugati reláció komolyabb zavarai esetén. Dőreség volna ezt a lehetőséget elutasítani.

S végül e pozitív ösztönzők ráadásaként jelentkezik a profán üzleti megfontolások egész serege. Bár az uniós exportfüggőség amúgy sem túl sikeres diverzifikálásában az oroszokra aligha számíthatunk – az elmúlt tíz évben sosem volt olyan magas az EU aránya a magyar kivitelben, mint tavaly –, a potenciális haszonélvezők köre nem olyan szűk, mint amilyennek első látásra tűnik. A nagyobb magyar cégek portfólióiban Oroszország hagyományosan felülreprezentált. A nukleáris lobbi meg a gáziparban létrehozott, állami tulajdonú „nemzeti bajnokok” a piaci részesedésükért az Európai Bizottsággal folytatott harcban bizton számíthatnak a magyar államra és a Roszatomra vagy a Gazpromra. És természetesen ott van maga Orbán Viktor is, akinek rezsicsökkentési kampányát Moszkva bizton megsegíti némi árengedménnyel, legkedvesebb cégeit kisebb megrendelésekkel.

 

Barátok nélkül

Mi lesz ebből? Talán nehezen hihető, de Orbán Viktor rendszere ad bizonyos immunitást is az orosz befolyás ellen. A politikai konkurencia mérsékelt, Magyarország továbbra is a miniszterelnök magánszáma. A végrehajtó hatalomban nem lehet az akarata ellenére megtelepedni, nem lehet nagyobb horderejű ügyeket a tudta nélkül keresztülvinni. A Fidesz államosítási kampánya és gazdasági patriotizmusa eddig kizárta az orosz befektetőket a magyar piacról. Sem az energetikában, sem a médiában, az ingatlan- vagy a pénzügyi szektorban nincs masszív orosz vagy szélsőségesen ruszofil üzleti elit, amely otthonosan mozoghatna a hatalom berkeiben. S nem ígérne gyors nyereséget a Kremlnek az alulról építkezés sem. A Lettországban vagy a posztszovjet térség más országaiban megszokott, Moszkva által is támogatott tüntetéseknek, zavargásoknak nem lenne hozadéka. A Jobbik státusza is ezért kérdéses: jelen helyzetben nincs értelme a szélsőjobbra alternatívaként tekinteni. Orbánt aligha sikerülne gyorsan kibillenteni, viszont elvesztenék jóindulatát. A Vona-párt jelenleg inkább a napirend alakítására és a Fidesz befolyásolására alkalmas.

Ehhez képest Bulgáriában teljes terjedelmükben Moszkvában készült jogszabály-módosítási javaslatok kerültek be a parlamentbe, Szlovákiában pedig a gazdasági és külügyminisztérium törekvései ellenére sikerült két évig elszabotálni az ukrajnai „gázreverzt”. (Amikor az orosz–ukrán konfliktus fellángolásakor az orosz fél leállította az ukrajnai gázszállításokat, az unió az Ukrajnán és Szlovákián át vezető üres csöveket keleti irányban is használatba állíttatta, hogy gázhoz juttassa az ukránokat – a szerk.) Miloš Zemannak az üzleti szektorból vett tanácsadói vagy a szerb szocialista párt pénztárnokai jól példázzák, hogy a helyi közvetítők milyen magasra juthatnak az állami hierarchiában. Hozzájuk képest a magyar kapcsolattartó, Szijjártó Péter aszketikus és etikus mintahivatalnok.

A szálak tehát Orbán Viktor kezében futnak össze. A miniszterelnök pedig egyelőre nem vesztette el teljesen a józan eszét, és igyekszik az orosz relációt az európai elfogadhatóság határán belül tartani. Putyin 2015-ös budapesti látogatása után Varsóban, Vilniusban és Kijevben tett kétségbeesett kísérletet a kármentésre. A szankciókat ugyan hangosan sérelmezzük, de csoportban tevékenykedünk, és a „nem törjük meg az európai egységet egyedül” szöveget a szlovákokkal és a görögökkel együtt harsogjuk. Ódzkodunk lehívni a paksi orosz hitelt, talán nem csupán azért, mert sokalljuk a kamatszintet. A bőnyi rendőrgyilkosság miatt eluralkodó zavart és erőszakszervezeti dühöt pedig már alig sikerült leplezni. Az óvatosság és a körültekintés nyomokban már felfedezhető – a kérdés, nem túl késő-e már.

Ugyanis ez a helyzet korántsem statikus. A mostani állapot egyik fő komponense Orbán engedékenysége, az, hogy az oroszok szabadon tevékenykednek az országban, háborítatlanul tartanak kapcsolatot a szélsőjobbal, gond nélkül építkeznek titkosszolgálati vonalon – és a kormány még fizet is nekik egy-egy állami megrendeléssel. Tehetnek bármit, csak a Fidesz hatalmát rövid távon ne veszélyeztessék.

A Balkánt leszámítva mindenhol Európában van valami ellenerő, valami törekvés, hogy Moszkva azért mégse érezze magát nyeregben. Pont azért, mert ha van valami tanulsága legalább az elmúlt három évnek, akkor az az, hogy Moszkva, ha épp nem kívánja másképp az érdeke, mindig elmegy a falig. Oroszországnak valamilyen furcsa oknál fogva nincsenek barátai, szövetségesei a világban. Mikor veszik ezt a kormányban észre – s mernek-e, tudnak-e mást csinálni?

A szerző közgazdász, külpolitikai elemző.

Figyelmébe ajánljuk

A kávékapszula környezettudatos szemmel

  • Fizetett tartalom

A kávékapszula rendkívüli népszerűsége világszerte kétségtelen, ám a kényelmes és gyors kávézás mögött rejlő környezeti, gazdasági és társadalmi kérdések kevésbé kerülnek reflektorfénybe. Az alábbi írásunkban ezeket a fontos aspektusokat vizsgáljuk meg, hogy egy átfogó képet kapjunk a modern kávéfogyasztás egyik legmeghatározóbb trendjéről.

6 téma, ami ma már egyre kevésbé számít tabunak

  • Fizetett tartalom

A társadalom folyamatosan változik: átalakul, hogy milyen eszközöket használunk, hogy milyen elfoglaltságaink vannak a mindennapokban, hogy milyen tempóban éljük az életünket – és persze az is, hogy milyen témákat beszélünk meg nyíltan. Kétségtelen, hogy embere – és persze kultúrája – válogatja, mi számít tabunak és mi nem, de általánosságban azt láthatjuk, hogy a világ soha nem volt annyira nyitott és szabadelvű, mint ma.

Így válasszunk széket ülőmunkához

  • Fizetett tartalom

Az ülőmunka ugyan kényelmesnek tűnhet, viszont óriási terhet róhat az ízületeinkre és izmainkra is. Éppen ezért ajánlott egy valóban komfortos szék mellett dönteni, hogy még az igazán hosszú munkaórák után se fájjon a gerincünk vagy a derekunk. Hogyan érdemes széket választani az igényeinkhez mérten? Mutatjuk a pontos válaszokat!