Reich Orsolya

Hely a csónakban

A menekülők befogadása és az erkölcs – III.

  • Reich Orsolya
  • 2019. december 21.

Publicisztika

Előző cikkemben (Európa, a mentőcsónak?, Magyar Narancs, 2019. október 17.) azt állítottam, hogy a bevándorlás szigorú korlátozása mellett szóló összes általam ismert és megfontolandónak tartott érv azonos struktúrát követ. Ez a következő: a politikai közösségünk egészének vagy legalábbis néhány tagjának jogai vagy alapvető érdekei sérülnének, ha korlátozások nélkül be kellene fogadnunk a befogadást kérőket. Ezért a bevándorlás korlátozása morálisan igazolt, sőt egyenesen a moralitás által megkövetelt magatartás – legalábbis ha nem a közvetlen életveszély elől menekülők ideiglenes befogadásáról beszélünk.

Ebben a cikkben azt vizsgálom, hogy helyessé teszi-e a nyugati világban jelenleg tapasztalható radikális bevándorlási korlátozásokat nyugati polgártársaink érdek- vagy jogsérelme. Nem foglalok állást arról, hogy a nagyszámú bevándorolni kívánó beengedése valóban túl gyors és káros kulturális változást vonna-e maga után, hogy fenyegetné-e egyes polgártársaink pénztárcáját, a biztonságunkat vagy az önrendelkezésünket. Ezeket az állításokat – legalábbis egy adott mértékig – igaznak fogom tekinteni.

Meggyőződésem szerint viszont egészen biztosan nem igaz az, hogy ezen érdek- vagy jogsérelmekből egyenesen következne, hogy a fejlett világba vágyódó gazdasági menekülteket visszautasíthatnánk, sőt, ha erkölcsösek akarunk lenni, vissza kell utasítanunk őket. Polgártársaink vagy akár saját magunk és családtagjaink érdekeinek vagy akár jogainak sérelméből nem következik automatikusan a radikális korlátozás igazolhatósága, s különösen nem az, hogy ez a korlátozás erkölcsi kötelezettség lenne.

De miért nem?

 

Rablók és kiraboltak

Képzeljük el a következő helyzetet. Jóska és Kitti vegyesboltot vezetnek. Egy szép napon rájönnek, hogy ha rendszeresen lerabolják Géza és Hedvig kertészetét, és az ebül szerzett zöldséget boltjukban forgalmazzák, busás haszonra tehetnek szert. Történetünk állam nélküli valóságban játszódik, nincs rendőrség vagy bíróság. Géza és Hedvig nem elég erős, hogy külső segítség nélkül megvédjék földjüket Jóskától és Kittitől. Néhány éven belül Jóska és Kitti villát épít, boltok tucatjait nyitja, földet és technológiát vásárol és biztonsági emberek hadát bérli fel, hogy megvédje ingatlanvagyonát. Géza és Hedvig eközben elszegényedik, kertészetük lerohad – a rendszeres fosztogatás miatt nincs elég jövedelmük arra, hogy versenyképes technológiát és termékeket vásároljanak. A felszínen maradásért folytatott napi küzdelem lelkileg is megviseli őket, alkoholfüggővé válnak, ami tovább rontja anyagi helyzetüket és életminőségüket.

Vajon igaz-e, hogy Jóska és Kitti nemhogy nem tartoznak Gézának és Hedvignek vagy gyerme­küknek, Istvánnak anyagi kárpótlással, valami olyan segítséggel, amellyel talpra állhatnának és sikeresen versenyezhetnének a piacon, hanem egyenesen morális kötelességük megtagadni azt, hiszen vagyonuk csökkenése ellentétes gyermekük, Lujza érdekeivel? Aligha. És ha valami kísértetiesen hasonló történt a mai fejlett és fejlődő országok között, akkor vajon igaz-e, hogy nem tartozunk kárpótlással a legalább részben a mi őseink vétkei miatt rossz helyzetben levőknek? Aligha.

A világgazdaság történetének baloldali narratíváit elutasító kedves olvasó itt bizonyára felvonja a szemöldökét. Milyen rablás? – kérdezheti meghökkenve. Rendben, ha rablásról lenne szó, akkor valóban erkölcsileg visszás lenne az az érv, hogy a rablott javakból összeszedett pluszjövedelem segítségével szerzett (és anékül nem megszerezhető) vagyon olyan tulajdon, amit a kiraboltaktól jogosan védhetünk, sőt, gyermekeink érdekében védenünk muszáj. Erkölcstelen az ebül szerzett vagyon birtokában amellett kardoskodnunk, hogy ezt a vagyont nem kell megosztanunk azokkal, akik elvett javai a vagyonosodásunkat lehetővé tették – ezt elismeri a berzenkedő olvasó. De ez a bevándorlás szempontjából tökéletesen irreleváns. A való világban ugyanis nem az történt, amit a példa sugall – jelesül, hogy mi azért vagyunk sokkal jobb helyzetben a harmadik világ lakói­nál, mert őseink szétrabolták országaikat (vagy azért mert, isten ments, mi is ezt tennénk, mind a mai napig). A való világban csak az történt, ami piacokon történni szokott. Az ügyesebb, innovatívabb, szorgalmasabb megerősödik, az ügyetlen és a lusta pedig kiszorul a piacról, és kevesebb erőforráshoz jut. Ez talán sajnálatos, de erkölcsileg semmiképpen sem aggályos. Ha Mari jobb szoftvert fejleszt, mint Nándi, akkor Mari gazdag lesz, Nándi meg nem. Mari nem sérti Nándi jogait azzal, hogy a piaci igényeknek jobban megfelelő terméket árul. Az érdekeit igen – de ez az érdeksérelem nem teszi jogosulttá Nándit arra, hogy kárpótlást követeljen. A harmadik világ országai egyszerűen nem voltak elég jók a piacon, és ez nem a mi hibánk. Miután nem a mi hibánk, nem is tartozunk kárpótlással (aminek egyik elképzelhető formája akár a befogadás lehetne).

A berzenkedő olvasó tehát azt állítja, hogy ha lett volna jogsértés, járna kárpótlás, ám ha csak érdeksérelem történt, akkor nem jár. Márpedig a mi világunkban nem volt jogsértés, csak érdeksérelem, ergo nem tartozunk kárpótlással, öltse az pénzügyi segítség vagy befogadás formáját. Humanitárius erkölcsi kötelezettségeink persze lehetnek, de azok csak az életveszély elhárításáig tartanak – gazdasági menekültek befogadását egészen biztosan nem követeli tőlünk semmi.

Én nem értek egyet ezzel az empirikus helyzetértékeléssel, és hajlok arra, hogy azt gondoljam: a mi relatív gazdagságunk nem pusztán annak a következménye, hogy ügyesebbek és szorgalmasabbak voltunk.

Mindazonáltal a helyzet empirikus értékelése nem olyan fontos alapkérdésünk szempontjából, mint ahogy az tűnhet. A felháborodott olvasó érve azon a rejtett előfeltevésen nyugszik, hogy a piacon szerzett vagyont nem kell megosztanunk senkivel, ha nem történt jogsértés. Ez az előfeltevés azonban hamis.

 

A szigetlakók dilemmái

Képzeljük el most a következő helyzetet. Olivér és Petra hajótörést szenvednek. Napokig hányódnak egy csónakban, mielőtt a hullámok egy lakatlan szigeten partra dobják őket. Mindketten az éhhalál szélén állnak, és mindkettőjüknek van egy-egy tartalékolt zsemléje. Tudják, hogy az egyetlen esélyük az életben maradásra az, ha a zsemléből gyúrt galacsinok segítségével horgászatba fognak. Petrának szerencséje van, az első galacsinnal akkora halat fog, amely bőségesen elég arra, hogy mindketten megvacsorázzanak, és neki még csalija is marad újabb halak kifogására. Olivérnek nincs szerencséje: az összes csaliját leáztatja a víz anélkül, hogy kapása lett volna. Amikor valahogy visszavánszorog a tábortűzhöz, Petra a következő ajánlatot teszi neki. Kaphat a halból, és aznapra megmenekül az éhhaláltól. Másnap pedig kaphat csalit is. Ennek azonban az az ára, hogy minden jövőbeni fogása felerészben Petrát illeti. A következő hónapokban Petra visszanyeri a súlyát, és miután Olivérrel szemben nem kell a teljes napját horgászattal töltenie a túlélés érdekében, új, hasznos képességekre tesz szert. Megtanul házat építeni, szőni, az életet jobbá tevő eszközöket készíteni. Olivér eközben a szabad ég alatt alszik, és egész nap horgászik, mert a fogás fele csak így elég a napi túlélésre. És ez így lesz egész hátralevő életükben.

Vajon valóban semmi erkölcsileg visszás nincs ebben a helyzetben?

E ponton az olvasók erkölcsi intuíciói valószínűleg megoszlanak. Egyesek azt gondolnák, hogy vannak üzletek, amelyeket akkor is erkölcstelen megkötni, ha mindkét fél (ha korlátozott értelemben is, de) szabad akaratából ment bele. Mások úgy vélik, hogy bármennyire kellemetlen is Olivér helyzete, Petrát nem érheti emiatt kritika.

Nem próbálom meggyőzni ez utóbbi tábort, hogy rosszul látják. Szerencsére a tárgyalt kérdésünk szempontjából a történetnek nem ez a legfontosabb pontja, és a lényeges ponton talán e tábor nagy része is osztani fogja nézetemet.

Képzeljük el most, hogy váratlanul mentőhajó érkezik. Petrát és Olivért magukkal viszik, de a kapitány két matrózt a szigeten hagy. Az egyik, Róbert megkapja Petra összes tartalékát, fejlett eszközeit és kunyhóját, a másik, Sára viszont csak Olivér régi pecabotját és rongyos takaróját. Ha nem történik csoda, az utóbbi éhkoppon fog tengődni, míg Petra örököse relatív kényelemben. Igazságos ez a helyzet?

Olivér helyzete, valamint Sára helyzete között az a különbség, hogy míg Olivér maga hozott egy döntést, Sára nem. Sárának egyszerűen csak megmondták, a részvétele nélkül eldöntötték, hogy az ő jussa a levetett takaró lesz – míg Róberté a kényelmes élet.

A gondolatkísérlet tanulsága a következő. Lehet, hogy az ordító egyenlőtlenség nem valamilyen eredeti, ősjogsértés következtében állt elő. Ebből azonban nem következik, hogy morálisan semmi visszatetsző nincs abban, hogy a harmadik világba születetteknek diszfunkcionális állam és szegénység a jussuk, nekünk pedig állampolgárságunkkal olyan élet jár, amilyenről ők csak álmodozhatnak. Joseph Carens kanadai politikai filozófus, A bevándorlás etikája (The Ethics of Immigration, Oxford Univerity Press, 2013) c. könyv szerzője a következőképpen fogalmazta meg ezt: „A nyugati liberális demokráciákban az állampolgárság a feudális privilégiumok modern kiadása – öröklött státusz, amely jelentősen javítja az életesélyeinket. Ahogy a születés jogán járó feudális kiváltságokat, a korlátozó állampolgárságot sem lehet igazolni, ha jobban belegondolunk.”

Néhány olvasó ezen a ponton végképp elveszítheti a türelmét. Arról volt szó, hogy mérlegelni fogunk. Polgártársainkat mindenféle jog- és érdeksérelem érheti, ha nagy számban beengedjük a befogadásért elibénk járulókat. Mi lesz az ő sérelmeikkel? Persze, ők akkor sem fognak éhezni, ha befogadjuk a gazdasági bevándorlókat, de a mostaninál sokkal rosszabb lesz a helyzetük. És a mienk is. Mindenféle kellemetlenséggel kellene szembenéznünk, a kulturális különbségekből adódó hétköznapi nehézségektől az állami szolgáltatásokhoz való hozzáférésünk romlásáig. Csak van valamiféle morálisan elfogadható módja annak, hogy nagyobb súllyal vegyük figyelembe a saját magunk, gyermekeink, polgártársaink érdekeit, mint az idegenekét? Abszurd lenne, ha nem lenne.

Az így érvelő olvasó számára van egy jó és egy rossz hírem. Van is, meg nincs is. Visszatérek a mentőcsónak előző cikkemben citált példájához. Ha többen úsznak felénk, de már csak egy hely van a csónakban, morálisan tökéletesen elfogadható saját gyermekünk beemelése, majd a csónak megvédése azoktól, akiknek bekapaszkodása a csónakot elsüllyesztené.

Jelenleg azonban nem itt tartunk. A fejlett világ nem áll a teljes összeomlás határán. Akkor sem állna, ha jóval liberálisabban kezelné a gazdasági bevándorlás kérdését. Ebben a világban a mi életszínvonalunk csökkenése áll szemben mások éhezésével. Ebben a világban, ahol a csónak még a közelében sincs annak, hogy elsüllyedjen, aligha erkölcsös lapáttal ütnünk a felénk úszók fejét.

A szerző filozófus és jogvédő.

 

Neked ajánljuk