„Amikor szembetalálta magát B. E.-vel, rövid köszönés és beszélgetés zajlott közöttük, akkor ő arcon lőtte a sértettet. A sértett menekült, kifordult, mert éppen az üres lőtérre való kapu volt ott, tehát megvolt a menekülési útvonala…” – és ekkor, a soproni lőtéri kettős emberölés második gyilkosságának az ismertetésénél az ügyésznő, a tárgyalás négy napján végig profin, szigorúan, fegyelmezetten, higgadtan, ha kellett empatikusan vádló és kérdező ügyésznő megakadt a vádbeszéd ismertetésében – megakadt, miután már percek óta küszködött a szavakkal, a könnyeivel és azzal, hogy levegőhöz jusson. Korábban a bíró kinyittatta az ablakokat, de ezen a ponton pár perc szünetet rendelt el.
| ||
Hátam mögött két édesanya, a soproni lőtéri kettős gyilkosság áldozatainak az anyjai ültek, az árván maradt gyerekek nagymamái, az özvegyek anyósai, talpig feketében. Az elmúlt napokban sokszor perceken át zokogtak, ahogy részleteiben szembesültek azzal a bestialitással és ridegséggel, amivel gyermekeiket, az életerős családapákat a két tinédzser kivégezte. Elégtételt vártak, ahogyan elégtételt vártunk mi is.
Egy percig nem volt kétséges a tárgyalás során, hogy az a két fiatal, akik úgy akartak fegyvert lopni, hogy ehhez már a tervezési szakban sem sajnálták egy vagy akár több ember életét kioltani, meg fogják kapni a kiszabható legmagasabb ítéletet, a húsz évet. Megölték a lőtérvezetőt, akinek a halála nélkül lehetetlen lett volna eltulajdonítani a fegyvereket lebukás nélkül, és kegyetlenül végeztek azzal a klubtaggal is (B. E.-vel), aki rosszkor érkezett oda. Harmadik társuk az emberölést nem vállalta, ezt kerek-perec kimondta a többieknek előre, ám bűnsegédnek beállt – még ha nem is szabad akaratából. A gyilkosságot megakadályozhatta volna, de nem tette. Ez most 11 évébe került.
Megkapták a húsz évet, mert többet – lévén a bűncselekmény idején húsz alattiak – nem kaphatnak. A tárgyalótermen belül és kívül igen sokan kívánták, bárcsak kaphatnának tényleges életfogytiglant. Én is kívántam: nem vágyom rá, hogy életünk keresztezze majdan egymásét húsz év után, amikor legkésőbb a negyvenes éveik elején kijönnek a fegyházból. Ha jól viselkednek, kicsit hamarabb.
Megnyugtatott, hogy a bíró precizen, a tényekhez való kérlelhetetlen ragaszkodással, több szempont bevonásával és kellő éleslátással elemezte a felfoghatatlant, és ennek megfelelően hozott ítéletet. Ám az ítélethozatal után, az indoklás végén mintha szerepet tévesztett volna:
„Van, amikor nem elég a fiatal felnőtteknek a törvény által maximálisan meghatározott húszéves szabadságvesztés. Ez esetben sem tartom elegendőnek. De ez van, a bíróságnak ezt kell alkalmaznia. Meg sem fordult a fejünkben, hogy az első- és másodrendű vádlottnak kevesebb büntetést lehetne ennél kiszabni. Ezt sem jó szájízzel szabta a bíróság ki. Ennyit lehet maximum, sajnos, önökkel szemben kiszabni, ezt alkalmazta a bíróság.”
Bárki elmondhatná ezeket a gondolatokat, kivéve a bírót. Ne üzenjen a jogalkotónak, hogy törölje el a húszéves határt, ezt nem teheti meg, kívül esik a hatáskörén. Feltehetőleg ő sem szereti, amikor a törvényhozó, a végrehajtó botrányosnak minősít egy ítéletet. Továbbá ne bélyegezzük a gyilkosokat javíthatatlannak, mert ha van nüansznyi esély is arra, hogy jobb emberekké váljanak húsz év alatt (és van, látott már olyat a magyar igazságszolgáltatás, hogy életfogytos erkölcsös életet élt szabadulása után), akkor ezt a küzdelmet ne nehezítsük meg számukra ezzel a billoggal – akár keresztényi szeretetből, akár azért, mert húsz év múlva mi leszünk kénytelenek együtt élni velük.
Az ítélethozatal napjának reggelén a folyosón az egyik gyászoló édesanya – nem tudta, ki vagyok, csak látta, hogy ott körmölök szorgosan napok óta a tárgyalóteremben – tőlem kérdezte meg, hogy van-e lehetőség arra, hogy ítélethozatal után a gyilkosok szemébe nézzenek. (Nincs, de ez csak annak evidens, aki nem először van büntetőtárgyaláson.) Vissza-visszatér a kép bennem: a hallgatóságnak háttal ülő vádlottak az ítélet kihirdetése után megfordulnak, velük szemben a gyászoló anyák, akik mögött a hozzátartozók, a hallgatóság. Az a sejtésem, hogy hármójuk közül az egyik (nem a bűncselekményt forszírozó és nem a bűnsegéd, hanem az ügyészi idézetben szereplő tettestárs) kísértést érzett volna, hogy térdre ereszkedjen.
